Gabriel García Márquez 1967-es regénye, a Cien años de soledad (Száz év magány) folyó év december 11-én nézhetővé vált – legalábbis az első évad. A szerzője által nem megfilmesíthetőnek gondolt regény végül Netflix-sorozat formáját öltötte, ami még mindig jobb – mondaná Gabo, a szerző –, mintha hollywoodi film lett volna belőle angolajkú színészekkel Los Angeles-i álkörnyezetben. Nade a mozgókép a csalás művészete, ezt régóta tudjuk, és kegyesebb csalás Kolumbiában csalni ebben a témában, még akkor is, ha a castban egy árva Benicio del Toro, Salma Hayek vagy Cameron Diaz sincs, Jennifer Lopezről nem is beszélve – hogy csak a jelen és közelmúlt legismertebb tinseltowni latinóit említsük az un. star value okán. (Bár Pilar Ternera szerepében elnézegettünk volna egy AI generált Dolores del Riót (María de los Dolores Asúnsolo y López Negrete – 1904-1983) –, hogy a technológián is ámuljunk.
Ámulni így is van mit: Macondót, a képzelt falut Kolumbiában találták ugyan meg, de nem olyan valós, mint a világhíres szerző szülőhelye, Aracataca, hanem egy hangár belsejében épült fel Ibagué városának kültelkén. Nem létező stúdióban építettek díszletet, hanem, gombhoz kabát, illetve a pénz nem számít alapon, a sorozathoz új stúdiót húztak fel, ahogyan az a The New York Times cikkéből kiolvasható. Autóvezetés közben villant Márquez agyába a híres első mondat. Isteni szikra vagy hallucinogén late flash. Megállt a kocsival, a család várt, s ő egyfajta másállapotban kigondolta a hangot, a karaktereket, a cselekményt. A feleség és a gyerekek türelmesen vártak. Márquez ugyan már 13 éves korában találkozott a feleségével, még gyerekek voltak, és ugyanabba az iskolába jártak, amikor tréfásan „feleségül vette”, aztán a reciprokon, 31 évesen vette el ténylegesen, tizennyolc évvel később. Két fiúk született, ők is türelmesen vártak a kocsiban. Amikor írta, nincstelenek voltak, az autóját is eladta, hogy az írásnak szentelhesse magát. Neje, Mercedes támogatta és bátorította őt. Tizennyolc hónap alatt megírta egy tengerparti kulipintyóban, de nem volt pénze, hogy elküldje a kéziratot a kiadónak. Mercedes mindent eladott a házból, a hajszárítóját is, hogy fedezze a kézirat postázásának költségeit. Teljesen nincstelenül várták, hogy megtudják, megérte-e a befektetés. Megérte. A könyv azonnali siker lett, bestseller, és Márquez díjakat kapott, köztük a Nobelt is, tizenöt évvel később, az életművéért 1982-ben. A világ leghíresebb "mágikus realista" regénye lett – bár nem előzmény nélküli, lásd: Juan Rulfó korábban e hasábokon is pertraktált könyvét, a Pedro Páramót és a filmváltozatot – zsáner-, műfajalapító könyv. Hogyan lehet valami mágikus és realista – erre a dilemmára Márquez százéves valóságot teremtett.
Család és erőszak. Család, ami incesztus és mágia, uralom és téboly. És az erőszak mint sine qua non. Mikor a kilencvenes évek közepén az Egyesült Államokban időztem, két kolumbiaival találkoztam. Az egyiket Rafael Pradának hívták, és korábban hadügyminiszter volt. Tudálékos és idegesítően nyomuló pattogonc voltam, mindenről is kérdeztem – Pablo Escobarról, a legnagyobb kokainbáróról és az akkor még nem is létező Narcos sorozat részleteit akartam; a FARC nevű szélbal gerillákról, pedig akkor még nem tudtam, hogy a Japán Vöröshadsereg vezérnője, Kelet-Ázsia Ulrike Meinhofja, Shigenobu Fusako volt a kiképzőjük, és akkor még a zseniális Menos c. film annyira sem készült el, hogy a tényalapja – a dzsungelharcosok által túszul ejtett francia újságírónő menekülése az őserdőben – megtörtént volna; és kérdeztem az ex-védelmi minisztert a Gabónál olvasott százéves háborúról liberálisok és konzervatívok között – de Rafael Prada szűkszavú volt, mint szemérmes Holocaust-túlélő, mikor a gázkamráról kérdezik. Hallgatott és terelt, hümmögve nézegette a fogadás estélyi ruhás nőit, majd még egyszer koccintott és faképnél hagyott. (Lehet, hogy Prada is látta a híradóképeket 1987-ből, mikor kollégáját, az igazságügyminisztert (Enrique Parejo Gonzálezt), akiből nagykövetet csináltak a kommunista Magyarországra és a totalitáriusnak és Escobar ellen is hatékonynak gondolt állambiztonság orra előtt megmerényelték és Juszt László mikrofonnal a kezében és usankával a fején fulladozott a tévéhíradóban az izgalomtól egy havas budai utcán, ahol a nagykövetet egy símaszkos elkövető többször is meglőtte.) A másik kolumbiai, akivel akkor Amerikában találkoztam, egy újságírónő volt, María Jimena Duzán, a bogotai El Espectador riportere, aki épp az Estados Unidosban bujkált. Az ő oknyomozó tevékenységének is Escobar volt a tárgya, és Pablo megorrolt rá. Nem kicsit, hanem hidegen, eltökélten és nagyon. Előbb a rá megtévesztésig hasonlító húgát lőtték le fényes nappal az utcán. Aztán mert mégsem csihodott, a főszerkesztője repült a levegőbe autóbomba által, s mikor ez sem vezetett eredményre, felgyújtották a szerkesztőség irodáit a toronyházban, mely helyet adott a napilapnak.
Kakasviadalon sértésre gyilkos válasz, mózesi kivonulás és városalapítás a dzsungelben, nagy hegyek tövében. Földevő lány, nőkkel bátortalan fiú, ki bátor katona. Ősanya és alkimista apa. José Arcadio, az apa végeláthatatlan kísérletezésbe kezd, hogy elcsípje Istent egy dagerrotípia felvételen. Sikertelenül. Susan Sontag írja: „’Vajon Balzac félelme a dagerrotípiától valóságos-e vagy színlelt?’ kérdi Nadar. Tudjuk”, mondja a New York-i esztéta, hogy „a primitív népek félnek, hogy a kamera megfosztja őket lényük egy részétől”, és ez eddig oké. Nade Isten?! („A képmás hatásáról alkotott primitív felfogás abból a feltevésből indul ki, hogy a kép tulajdonságai azonosak a valóságos tárgyéval, mi viszont arra hajlunk, hogy a valóságos tárgyat ruházzuk fel a kép tulajdonságaival.” In: S. Sontag: A fényképezésről) A regény képen, mozgóképen egyfajta víziót mutat, egyirányú utcába tereli a csapongó képzeletet; örök problémája ez a filmrevitelnek. Régóta mondogatom, hogy minőségi, magasirodalomból ritkán készül film, úgy értem, FILM, saját szabályai szerint – olykor azokat átlépve – az a fajta történetmesélés, storytelling, ami új minőséget csatlakoztat az irodalmi alaphoz. Kevés a példám, talán Kafka-Orson Welles A per, Krasznahorkai-Tarr Béla Sátántangó vagy J.M. Coetzee-Steve Jones Szégyen ilyen az én példatáramban. Minden más megfilmesítés, mint mondjuk Várkonyi Zoltán Jókai-adaptációi a hatvanas években, és a megfilmesítés az én szótáramban jóval alacsonyabb kategória, mint a film. Depláne a FILM! Kérdés, hogy Márquez regényét a Netflix hogyan kezelte? Hát nem úgy, mint Orson Welles és Anthony Perkins Kafkát 1964-ben Zágrábban és Rómában! Bár a magyar recepció általában lelkendező, vagy legalábbis elnéző, addig a nemzetközi kritika jóval szigorúbb. A spanyol El País egzotizáló konfekciónak, horrorsorozatnak nevezi a Netflix vállalkozását, a német Der Spiegel dzsungelfalusi hókuszpókusznak, ami arra bizonyíték, hogy Márquez miért volt a mozgóképre vitel ellen. A Frankfurter Algemeine Zeitung szerint a Hundert Jahre Einsamkeit nagyszabású vállalkozás, egy dolog hiányzik belőle: a mágia. Előző korunk talán legnagyobb hatalmú producere – a szexuális fenevad és a metoo-botrányok legbotrányabbikának elítélt bűnöző célszemélye – Harvey Weinstein egyszer azt mondta, hogy az olasz Giuseppe Tornatore lett volna alkalmas a Száz év magány filmrevitelére, ám ez nem történt meg. Weinstein szörnyeteg volt szabadlábon, de szeme a filmhez volt, lásd: Quentin Tarantino karrierjét; szerzői filmes biztos jobb lett volna, mint a kolumbiai szakembergárda. Mondjuk az én véleményem szerint a legjobb Márquez mozgókép-adaptátor Alejandro Jodorowsky lehetett volna, akinek klasszikus bon motja, miszerint ő azt várja a mozitól, amit az észak-amerikaiak többsége a hallucinogén kábítószerektől. A hollywoodi szakma lapja, a Variety mundérbecsületet véd, az angol Guardian most jött rá, hogy Gabriel García Márquez szexista volt, klasszikus latin-amerikai macho. Hogy hasznos-e a sorozatba álmodás? Akkor hasznos, ha nem szeretünk olvasni és beérjük más álmaival. Mert Isten nem fényképezhető.
Volt úgy húsz éve, az akkori magyar televízióban egy Nagy Könyv c. sorozat. Világirodalmi kitekintésű. Elemző is, meg megidéző is. Kulcsjelenetek leforgatva, szakértők megszólaltatva. Nem láttam mindet, de Fekete Ibolya dolgozata a Mester és Margaritáról szerintem Bulgakov tetszését is aratta volna. Ahogy aratta volna Gothár Péter dolgozata is a Száz év magányról, ha Gabo mester láthatja. Mondjuk már nem emlékszem rá – az un. „közszolgálatiság” egyik kritériuma lenne az archívum kereshetősége és nézhetősége is annyi más minden mellett –, csak arra, hogy bírtam és a címben is említett Udvaros Dorottya ebben a televíziós munkában a szép Remedios híve volt, sőt sokáig az ő klónjaként gondolt magára. Értelmező tévének van értelme nagy regények esetében, a megfilmesítéseknek aligha.
