Persze örök kérdés, hogy lehet-e magasirodalmat mozivászonra, képernyőre varázsolni legalábbis közelítőleges színvonalon – válaszom: lehet, ám ritka – mostanában viszont a streaminget is elérni látszik egy épp divatjamúlt irodalmi zsáner, a mágikus realizmus. Míg a műfaj nagyágyúja, a Cien años de soledad (Száz év magány) az előrejelzések szerint decemberben képernyőre kerül, addig is nézzünk itt és most előtanulmányként egy elődöt és képi mását, a Pedro Páramót, kiegészítésképpen pedig a szerzőről a fia által készített, ugyanott elérhető doksit, a Cien años con Juan Rulfót.

A spanyol-amerikai irodalom régi hübriszem, épp harminc éve volt, hogy a shopping weeken, a kurzusválogatás időszakában beültem a Harvardon az argentin Ricardo Piglia kurzusára földrésze irodalmáról, pedig oda volt írva, hogy a kurzus spanyol nyelvű, és én addig csak 4-5 spanyol órán voltam túl Kulcsár Blankánál. Nem vettem fel, mást kurzusra mentem, filmesre. Az is egy nyelv. Új elem a Netflixen, alig is hittem a szememnek, Pedro Páramo, 2024-es mexikói film, majdnem három óra, pedig a könyv csak 171 oldal. Magyarországon más latinókhoz képest viszonylag félreeső a szerző, Juan Rulfo, a könyvét is félreeső kiadó adta ki (Bookart, Csíkszereda, 2014. fordította: Imrei Andrea – az első magyar fordítását Hargitai György jegyzi), pedig mondják a hozzáértők, hogy a mágikus realizmus zsáneralapítójára, a kolumbiai García Márquezre senki nem gyakorolt nagyobb hatást Kafka mellett, mint Rulfo. Juan Nepomuceno Carlos Pérez Rulfo Vizcaíno nyúlfarknyi munkásságára Borges mondta, hogy „egyike a hispán nyelven írt legjobb regénynek”, Gabo (García Márquez) szerint „a legszebb regény, amit valaha is írtak”, a Nobel-díjas Gao Xingjian szerint „univerzális”, és a közelmúlt talán legjelentősebb megmondó-asszonya, a norteño Susan Sontag pedig állítja, hogy „a század legbefolyásosabb könyveinek egyike”. Ez Rulfo terjedelmében kicsi, hatásában súlyos életművének fő tételére, a Pedro Páramóra vonatkozik, mely egy kortalan történet egy vidéki gyilkosról, kékszakállról, földesúrról, lovasgengszterről, számolatlan ágyasáról és még számolatlanabb gyermekéről; de elsősorban a holt és az élő párbeszédéről. Halál és Mexikó. Azt mindenki tudja, aki legalábbis a 2015-ös James Bond-film (Spectre) halottak napi nyitójelenetét látta – mely némileg parafrázisa Mihail Kalatozov Soy Cuba c. 1964-es kinematográfiai gyöngyszeme temetési szcénájának –, amelyből, ha máshonnan nem is, megtudhatja az érdeklődő, hogy a halál Mexikóban fontos dolog, a halottak napi felvonulás, a Calatrava pedig vidám esemény, olyan, mint a norteñóknál a Halloween. A Pedro Páramóban holtak és élők együttlétezése olyan egyértelmű, mint ahogy a nap ide-oda jár a sivatagi égen. „Ahogy a kamilla fénylik a szemerkélő esőben, ahogy közeledik a dél és a poncsó egyre súlyosabb a nedvességtől.” Ahogy az indiánok kamillafüzéreket hoznak, rozmaring-, és kakukkfűcsokrokat, Montezuma-fenyő kérgét, és elázott magyaltölgy-televényt – ha piaci nap kezdődik. Egy nemrég regénnyel is jelentkező filmrendezőzseni, Werner Herzog mondja Rulfóról és a Pedro Parámoról, hogy számára a legmexikóbb Mexikó, „démonok és suttogások” végvidéke, a maga valódiságában is mágikus tájék, ahol olcsó a tortilla, a nopales, és a chapulinas (kukoricalepény, főtt kaktusz, chilis olajban sült lódarázs), viszont az emberélet sem drága. Sőt! Mexikóval és irodalmával kapcsolatban filmrendezőt emlegetni már csak azért sem szentségtörés, mert egy régebbi meglátásom szerint ez az ország a világfilm történetében a második legtöbbet emlegetett helyszín, a tükör másik oldala, ahol a határfolyó Rio Grande a foncsor. És hát Buñuel, Jodorowsky, Iñarritu!

A regény és a film göröngyös, poros út a holtak városába. Ami García Márqueznél Macondo, a mágikus falusi helyszín – az író szülőhelyéről, Aracatacáról másolva – úgy Rulfónál ez Comala, a hely, ahol minden is megtörténik, ahová az első elbeszélő (Juan Preciado) megérkezik, tudva, hogy ő is Pedro Páramo egyik gyereke a sok közül, fattyú, a kéjvágyó nagyúr balkézi morzsaléka. Apja az „élő gyűlölet maga”, „lábon járó gonoszság”, Lucas Páramo, Pedro apja is neki szánt golyótól halt meg. A változó narrátorok – aki csak mesélnek, de nem is valódi részesei az elbeszélésnek – mellett Don Fulgor Sedana, az intéző, Rentería atya, az elfelejthetetlen, prekolumbián arcú plébános fontos szereplője a filmnek, és a nők: Doña Eduviges Dyada – aki a nászéjszakán a menstruáló és a birtokáért elvett Dolores helyett lefekszik Don Pedróval szívességből – „Dolores fiát nekem kellett volna a világra hoznom”, mondja a fiúnak, Juan Precidiónak – vagy Susana San Juan – Susanita, az első szerelem és az utolsó feleség –, vagy a számomra legfontosabb szereplő, a bennfentes és minden titkok tudója, Damiana Cisneros szolgáló, dajka, látó és vajákos, valamint Dorotea, a koldus. Ha szilaj a hold, ne háljon férfival azeste - mondják. Kolibrik repkednek mindenfele, szárnycsapásaik zümmögő hangja hallik a virágtól roskadozó jázminbokrok között, noha az égen egy magányos keselyű kering, ahol éjszaka a pattanóbogarak fénylenek a csillagok mellett, és szellemek népesítik a poros utcákat. Még az állatok is érzik, ha bűnt követnek el. „És téged ki ölt meg, anyám?” Idősíkok és tudatáramok változnak, álmok hipnotikus folyama, vágyak és emlékek, szellemvilág, amit a poliamórikus szerelmes, Pedro Páramo földbirtokos és gyilkos ural. Forradalmárok is jönnek, de hogy ők Benito Juárez emberei, akik az első és egyetlen mexikói császár, I. (Habsburg) Miksa ellenében tevékenykedtek, és kit még magyar lovassága sem tudott megmenteni a fellázadt mexikói nép kötél általi trónfosztásától az 1860-as években, vagy a 20. századi Pancho Villa, vagy Zapata emberei, végülis mindegy: Mexikó és az erőszak szinonim, az utóbbi húsz év is, mióta a mexikói kartellek átvették a kolumbiai drogbárók szerepét a világ kábítószerkereskedelmében, csak egy újabb fejezet az história del violencia mexicanában, de Rulfo szövege sem ragad borostyánba zárt rovarként a saját, 1870-1910 között játszódó korába. (Egy ponton aztán kiderül, az 1910-es években vagyunk, Villa lázadásának korában, de Rulfo gyerekkori emlékei között felbukkanhat a „keresztény háború” (Guerra cristera 1926-29) is, és ne feledjük: Rulfo apját gyerekkorában megölték, anyja elszökött, a nagymama nevelte, így aztán különös jelentőségű, hogy a megölt rokonok, a nevelő nagymama, az árvaház és az apahiány írójáról a fia csinált portréfilmet, akivel csak egyetlen közös fényképük van. A holtak egymással beszélgetnek a föld alatt, a faluban maradnak az árnyak, hogy aztán egyre inkább megismerhessük az apa és a nagyapa álnokságát, erőszakosságát és kicsinyességét. Többek szája földdel van tele. „Csupa visszhang ez a falu. Olyan, mintha a falak üregeibe vagy a kövek alá volna bezárva. Ahogy mész, hallod a saját lépteidet. Neszeket hallasz. Nevetést. Nagyon régi, megfáradt kacagást. A használatban elkopott beszédet. Mindent hallasz.” Mélység húz a szövegből, húz valami, amit nem lehet meghatározni. A regény végére sem fog teljesen összeállni a kép, maradni fog rengeteg üres hely, amelyet az olvasó fantáziájával kell betölteni. Az apja által a kútba dobott gyermek, Susanita San Juan egy koponyát talál dinero (pénz) helyett. Víz alatti úszásaik Pedro Páramóval gyerekkorukban visszatérő nedves emlékek. „Prózájának egyik legjelentősebb újítása az időkezelés alakítása: a szereplők mintha a folyamatos jelenbe süppednének, az idő folyása alig észrevehető” – írja a Zelei-Báder szerzőpáros (Zelei Dávid-Báder Petra: Túlságosan sík puszta. Juan Rulfo novelláinak új fordításáról. Jelenkor 2015/11), és nem is számít csodának (mágiának), hogy élők és holtak különböző idősíkokban, élve vagy halva, de folyamatosan kommunikálnak egymással, interakcióba lépnek, teszik ezt azzal a természetességgel, ahogy a mexikói nap vakít az égen. „Az ismétlés Rulfónál az ábrázolt világ nyelvi tükörfelülete”, tükrének foncsora homályos, olykor folytonossági hibás, és azt kell tudni a régi halottakról, ha nedvesség éri őket, fészkelődni kezdenek. Mint a hitelező Toribio Aldrete szelleme a szobában, ahol felakasztották és megvárták, míg kiszárad.

Macho világ, „ízes vidékiséggel járó dialógokkal”, caballitóból isszák a tequilát, az hacienda patiója úgy néz ki, mint a Fészek klub kertje a VII. kerületben. A Greedben az én egyik szereplőm, Belinda Q mondja Rulfo nyomán: „Annyit mondott, teli a szája fekete földdel. Egy keresztalj peón ment az ideiglenes sírhoz, végig a forró, tüskés síkságon, gitározva, énekelve viszik a családi kriptába, ahol korábbi nemzedékek kísérteteivel zárják össze. Damiana Cisneros, látó és vajákos barátosném a rózsafüzérét hagyja ott neki. Züllött özvegy nem leszek – gondoltam magamban, inkább kiírom magamból mindezt ontológiai képregényekben. Szerinted ebben a helyzetben kialakulhat tőrőlmetszett feminista művészet? Szerintem nem.” Itt a peónok, a férfiak is, olyan régen nem emelték fel a fejüket, hogy meg is feledkeztek az égről. A gyóntatószékben Rentaría atya csak azt hallgatja, ki miért vádolja magát („tegnap lefeküdtem vele, gyerekem született tőle, odavettettem neki a lányom”) – „örülj, hogy fehérbőrű lesz a gyerek” – vigasztal az atya. És Damiana Cisneros, szolga, dajka, vajákos és látó azért imádkozik, hogy „a gonosz lélek uralmától ments meg uram minket!”. „Lemérik, hány kiló egy hattyú” – idézi más összefüggésben a Bolaño-fordító és esztéta Kutasy Mercédesz Pilinszkyt, és a hattyú súlya lehet szellemé is, és „az éjszakákat itt betölti a rettegés. Ha látná azt a sokaságot, az utcán kóborló, elszabadult lelkeket. Mihelyt besötétedik, előmerészkednek.”

Juan Rulfo 1917-ben született, Jaliscóból ment fel a fővárosba húszévesen, volt adóellenőr és a Goodrich Euzkadi autógumigyár dolgozója. 1940 után írt egy nagyregényt Mexikóvárosról, amit publikálás helyett az „ifjúság irodalmi bűnei” közé sorolt és megsemmisített, szinte csak az ötvenes években publikált, 1953-ban az El llano en llamas (Lángoló puszta), majd 1955-ben a Pedro Páramo címeket, és csak 25 év kihagyás után poszthumusz az Aranykakast (El gallo de oro). Rulfo utolsó éveit az őslakosok kutatásának és a kövek gyengédsége tanulmányozásának szentelte. Spanyol-Amerikában istenként tisztelik, sűrű és fojtogató atmoszférájú, lidérces hangulatú történetei követőinek száma rengeteg, műve proto-mágikus realizmus, a latino boom előőrse. Első megfilmesítése 1967-es, a doksiban (Cien años con Juan Rulfo) ezt a filmváltozatot savazza az egyik régi mexikói karakter: egy fiatal filmes jenkicske (gringuito del Hollywood), John Gavin játszotta a címszerepet, persze, hogy hamis volt, azóta volt még pár feldolgozás (1981, 2012), ami most megy a Netflixen, az a 2024-es változat, rendezője Ridrigo Prieto operatőr, akit a Brokeback Mountainból („buzi cowboyok pudingot esznek a hegyen”) és Iñarritutól (Amores perros, Babel, 21 Grams, Biutiful) ismerhetünk, sőt, Martin Scorsese-vel is dolgozott (Wolf of the Wall Street, Killers of the Flower Moon), e dolgozat alapján operatőrnek jobb, mint rendezőnek. Nem érződnek az elhalt csicsimek harcosok szellemei, a tűző napon a jeges félelem, a lélek mint sártenger, a gerendára lógatott hitelező, aki nyakában kötéllel lóg, míg teljesen ki nem szárad a teste, sárgaszemű légben lebegő szellemnő, halálbogarak a gyékényen, sárrá olvadó szellemnő is béna CGI-ban tűnik elénk, és a filmes vágás nem azonos az élők és holtak közötti határvonal átlépésével, mert az Rulfo regényében fluid és nem éles vagy áttűnő. A filmes továbbgondolás túlgondolás-e vagy csak kalandorkodás klasszikus alapból?

Magasirodalmat filmre vinni istenkísértés, én csak néhány jó példát tudok – Orson Welles-Franz Kafka: A per; Tarr Béla-Krasznahorkai László: Sátántangó; esetleg még Steve Jones-J.M. Coetzee: Szégyen (Disgrace), John Malkovich parádés alakítása miatt. „A verebek kacagtak; csipkedték a lehulló leveleket és kacagtak; a tüskés ágak között elhullatták a tollukat, a lepkék nyomába eredtek és kacagtak.” Ne tévedjünk: Rulfo könyvére mondja Werner Herzog, hogy „démonok és suttogások” története, a „legmexikóbb Mexikó” – és nem Rodrigo Prieto Netflix-filmjére.