Foglalkoztunk már ezeken a hasábokon Werner Herzog filmrendező írói munkásságával, akkor regényt írt - elsőt, nyolcvan felett -, a mostani apropó a 21. század kiadónál tavasszal megjelent karcsú kis könyve, a Jégben gyalogolni. A könyvecske Herzog 1974-es gyalogtúráját tárgyazza München és Párizs között. Azért vállalkozott az útra, mert meg akarta ezzel menteni Lotte Eisner életét, akit súlyos betegség gyötört, és Herzog remélte, hogy önfeláldozásával segíti a gyógyulást, azét a nőét, akit Brecht Eisnerinnek (Kovácsnő) hívott és akivel szerelmi viszonyt is ápolt is ápolt egy időben – a vasasszony fontos könyvet írt a száz év előtti német expresszionizmusról (Démoni filmvászon). A hitleráj elől menekülni, Franciaország német megszállása után bujkálni volt kénytelen évekig, a felszabadulás után ottmaradt, Henri Langlois bajtársa lett – most nem fogom elmondani, ki volt Henri Langlois, akit érdekel, annak ott a gugli, akit meg nem, annak úgyis mindegy.

Ahogy Herzog barangol, nem barangol úgy senki. Ha 17 szótagos írásművekben (haiku) fejtette volna ki, amit kifejt - esőt, jeget, házfeltörést, lételméletet –, akkor műve méltó párja lenne Matsuo Basho Északi utazás c. 17. századi klasszikusának. Napi ötven-hatvan kilométerek, meditatív fáradtságban, önmagával beszélgető naplóformában, Zen-utazás álom és ébrenlét határán trappolva, este magánkívül, kilógó nyelvvel, hipnotikus állapotban egy szalmakazal mélyén, vagy egy nyárilakba betörve vagy egy lepukkant, olcsó, falusi panzió kantinjában naplót írt – magának. (Jó, hogy költő fordította.) Aztán, mikor Herzog a hetvenes évek végén elővette ezt a sok szempontből gonzo naplót (gonzeaux - kanadai francia: furcsa, groteszk, megbillent logikájú), akkor mégis kiadásra érdemesnek gondolta. Freud és Dōgen (道元禅師) és Gary Snyder ötlenek föl olvasásakor, és az a gondolat, hogy ennek a formális képzésben alig részesült filmőrültnek tényleg érdemes volt naplót írnia. A vége, Párizsból: “elmentem Lotte Eisnerhez, még fáradt volt, megviselte a betegség. Valaki megmondhatta neki a telefonban, hogy gyalog jöttem, én nem akartam mondani. Zavarban voltam, és fájós lábamat feltettem egy másik székre, amelyet odatolt nekem. Zavaromban egy szó járt a fejemben, és mivel a helyzet amúgy is elég furcsa volt, kimondtam. Együtt, mondtam, tüzet főzünk és halakat állítunk meg. Ekkor rám nézett, finoman elmosolyodott, és mert tudta, hogy gyalogos ember vagyok, ezért védtelen, megértett. Egy finom, rövid pillanatra szelídség járta át halálosan fáradt testemet. Mondtam neki, nyissa ki az ablakot, néhány napja tudok repülni.”

Valójában nem is erről a Herzog-könyvről akarok beszélni, hanem ausgesagt önéletírásáról, ami 2023-ban jelent meg németül (Jeder für sich und Gott gegen alle - Mindenki magának és az Isten mindenki ellen) és egy évvel később angolul, én így olvastam, de a német cím szerintem pontosabb. Filmrendező-önéletrajz van egypupú, van kétpupú és több. Az életelmesélős memoár gyakori, kedvencem ebben a műfajban a legnagyobb kismester, Samuel Fuller A Third Face c. dolgozata,

van vagy nyolcszáz oldal, kalandregény. Megtudjuk, milyen volt 17 évesen új-angliai zsidó család leszármazottjaként New York-i bulvárújságíróvá lenni, zűrös bűnügyek, gyilkosságok, rablások tudósítójának – az ember hozzálátja Weegee képeit ebből a korból –, milyen volt ott ülni a nő, Ruth Snyder tárgyalásán, majd villamosszékes kivégzésén, akinek a történetéből James M. Cain A postás mindig kétszer csengetet írta, és többek között Lana Turner-John Garfield és Jessica Lange-Jack Nicholson is eljátszotta. (Kevéssé ismert tény, hogy mikor Sam Fuller már 90 körül járt, Martin Scorsese megkérdezte: ha finanszírozhatna neki még egy nagyfilmet, mi lenne az?, amire Fuller nyomban rávágta, hogy „a Ruth Snyder-sztori”. Sajnos nem készült el. Sam Fuller hollywoodi forgatókönyvíróként önkéntesnek állt az Egyesült Államok Hadseregébe a háborúban, három partraszállás – az észak-afrikai, a szicíliai, és a normandiai Omaha Beach – résztvevője, ezekben haverkodott össze nemzetünk dicsőséges fotográfusával, Robert Capával, akit a nagymamám még Friedmann Bandiként ismert gyerekkorukban Pesten. Fuller szóról szóra, eseményről eseményre megy, milyen volt Darryl Zanuck producersége alatt westernt, noirt, háborúsat rendezni, Japánban, Brazíliában forgatni, Barbara Stanwyckkel fékezhetetlen cowboynőset, és az amerikai közállapotokat egy diligyógyintézet folyosójára telepíteni. Szerepelni Godard Bolond Pierrotjában vagy Dennis Hopper Last Movie-jában. Az avignoni fesztivál állandó sztárjának lenni és Yohji Yamamoto ruhájában parádézni a catwalkon.

Van aztán az a filmrendező-önéletrajz, ami filmekben határozza meg korát, cseperedését, világlátását, ilyen például Quentin Tarantino Cinema Speculations c. néhány éve megjelent kötete, és van olyan, ami nem ön-, hanem más által megírt, de bizonyos értelemben autorizált életrajz, mint Marx Józseftől a Jancsó Miklós két és több élete, hosszan sorolhatnánk. Werner Herzog memoárja más! Filmek is, persze, pályatársak és művészetének kollégái is, de leginkább az a sajátos mágikus realizmus – lásd többször idézett extatikus igazságkeresését - ami túlmutat az unalmas tényvalóságon, ontológiai elemeket keres a bizarrban.

A háború utáni nyugatnémet film egyik legkülönlegesebb alakja a műfajok között széles amplitúdóval közlekedő, a Nílus-deltájához hasonló termékenységű Werner Herzog nem is memoárral kezdett, hanem egy karcsú kis regénnyel: az 1974-ben a japán Császári Hadsereg magát a fülöp-szigeteki őserdőben utoljára megadó katonájának, Hirō Onoda történetét írta meg a sajátja előtt. Herzog bajorországi születésű, részben horvát származású – gyerekkorát a német Alpokban, természet- és Ausztria-közelben, a síugrás bűvöletében élte az 1942-ben született ifjonc. Soha nem jutott volna eszembe, hogy ezen a határon, két jóléti társadalom között egykor csempésztek is, pedig Herzog állítja – sőt gyerekkorában, aki a főcsempész volt, Siegel Hans magyarosch sorrendben használta a nevét. Noha Splittől Kelet-Poroszországig értek és éltek felmenői, többször is említi, milyen fontos számára a származási bizonytalanság. Apját hívták Stipetićnek, ő is ezen a néven nevelkedett, míg rá nem jött, hogy anyjának neve segítőbb a német filmben. Parasztgyereknek nevelkedett, noha felmenői osztályhelyzete magasabbra pozícionálta volna őt is, fivéreit is. Későtizenéves korában felköltöztek Münchenbe, a vadember Klaus Kinski szinte a szomszédja volt, melóiból vett egy kis kamerát, forgatgatott, belezúgott, filmeket akart. Lett is neki több, mint ötven, rengeteg a mai világban – az ennyi filmbe belejátszott, hogy többműfajú szerző, játék, doksi, egyremegy. A lényeg, hogy nem szabad megállni - német szorgalom, horvát elszántság.

A törpék is kicsin kezdték (1970) c. filmje már a nyolcadik, és ő még csak 28. Régi film, ötvenöt éves. Egy kanári-szigeteki nem tudni milyen intézmény - mai szóval “vertikálisan kihívott” (mindközönségesen: törpe) - lakói felügyelet nélkül maradnak, anarchista lázadásba kezdenek, egyetlen társaságuk néhány kannibál csirke, és a végképben van egy teve és egy autó is, mely vezető nélkül körbe-körbe megy. Ez a lázadó körparadigma végigkíséri Herzog életét.

Werner Herzog “eksztatikus igazsága”, ahogy azt a szerző maga állítja, és Gerdesits Pál az ArtMagazinba írott sorozatában alaposan bemutatja, hogy szerinte Herzog minden művében “ugyanolyan hősöket, témákat és motívumokat sorakoztat fel”. Nietzscheiánus filozófiai alapokat lát, Gerdesits szerint Herzog elméleti megközelítésének “másik irányadó gondolkodója Maurice Merleau-Ponty, ugyanis az ő egzisztencialista fenomenológiáján keresztül válik értelmezhetővé, hogy mit ért Herzog a „képek születésén”, illetve a rendező műveiben központi helyet elfoglaló fizikai jelenlét és a testi érzékiség megértéséhez is megfelelő keretet biztosít az általa képviselt gondolati rendszer. Mindezek mellett nem elhanyagolható az a metszet, amely a két szerző, Nietzsche és Merleau-Ponty ontológiájának igazságkoncepciója mentén rajzolható ki, és amelyről azt állítom, hogy Herzog művészete intuitív módon példázza azt.”

Az eksztatikus igazság teóriája azt erősíti meg, hogy Werner Herzog a szélsőséges emberi léthelyzetek költője, és nem csak voyeurje, de résztvevője is. Klaus Kinskit pisztollyal kényszeríti forgatásra, párbajos viszonyukban csak az állította meg, hogy mikor gyújtóbombával fel akarta gyújtani a főszereplő forgatáskori lakhelyét, Kinski elzászi juhászkutyája házőrzőként viselkedett. Herzog, mikor, már Münchenben, elkezdett olvasni, sok német ifjúsági regényt olvashatott, nem csak May Károlyt és észak-amerikai indiánokat, de a spanyol konkvisztádorokról is. Talán innen is eredeztethető vonzódása a dél-amerikai spanyol conquista környezetéhez, szélsőséges léthelyzeteihez. Mikor egy interjúszituációban Werner Herzogot hasba lőtték, akkor azt mondta az interjúernek, hogy “nem érdekes”, és folytatták. Memoárjában leírja, hogy egy időben nagyon foglalkoztatta a Chaplin-ikrek, Greta és Frida személyiségtörténete – eljutott az ember mint individuum tagadásáig, hiszen az egypetéjű ikrek teljes paralelitásban, tükörmódban léteztek. Ír Bruce Chatwin bőr aktatáskájáról, amit a brit író - az In Patagonia szerzője, sokak szerint a 20. század Darwinja - Herzognak ajándékozott, mikor a Cobra Verde c. Herzog-filmen dolgoztak együtt, ami egy Chatwin-írásból forgott Ghánában, Kinskivel, és bukás volt.

A conquistador Herzog-emlékiratok fontos fejezete számomra, amikor egyszer egy Amazóniában kihaló törzsről szerzett tudomást – a törzzsel a törzs pár tucat ember által beszélt nyelve is elsüllyedt. A törzs egyik tagjának papagája átkerült egy másik környékbeli törzshöz, s a papagáj a törzs nyelvén károgta, hogy “Pityuka szépfiú, Pityuka szépfiú”, de a szomszédék ebből egy vakhangot sem értettek. Herzog viszont azon lamentál, hogy a papagáj nyomán rekonstruálható-e a kihalt nyelv; ha igen, akkor lehet-e ez világparadigma a jövő eszkatologikus és megkerülhetetlen igazságát illetően.

Herzogot nem csak nézni jó, de olvasni talán még jobb. Írásában hol Zen, hol gonzo, világhódító, Alaszkától az Antarktiszig, Los Angelestől (ahol él) Szibériáig filmez, ír, összegez. Jó lenne, ha az önéletrajz mellett maradék könyvei is megjelennének magyarul, a Fitzcarraldo forgatásának naplójegyzetei (A haszontalan meghódítása) és az Egy útmutató a zavarodottsághoz (A Guide for the Perplexed). Nem véletlen, hogy már negyven éve jelent meg filmes kiskönyv Herzogról, fontos vele minél többet foglalkoznunk.

*

Bibliográfia:

Werner Herzog: Jégben gyalogolni. A díjak sokaságával kitüntetett filmes húsba vágó, kíméletlen útleírása. 21. Század Kiadó, Budapest, 2025. Ford. Szíjj Ferenc.

Werner Herzog: Every Man for Himself and God Against All. Penguin Random House, UK. Ford. Michael Hofmann

Werner Herzog: Conquest of the Useless.Reflections from the Making of Fitzcarraldo. HarperCollins Publishers, New York, 2009. Ford. Krishna Winston

Muhi Klára-Perlaki Tamás: Werner Herzog. Múzsák Közművelődési Kiadó, Budapest, 1986.