Werner Herzog egyike a legnagyobbaknak, úgy értem játék-, és dokumentumfilm-rendezőként: ki ne emlékezne Klaus Kinski idült mosolyára Amazóniában, a hegyen átcipelt Molly Aida nevű folyami gőzösre a Fitzcarraldóban. Kaspar Hauser, Nosferatu, Woyzeck, és a rengeteg kiváló doksi Gorbacsovtól a grizzliemberig és a texasi halálsorig. Mikor olvastam most megjelent regénye előzetesét, rögtön arra gondoltam, meg kellene e témakörben nyilvánulnom a magyar nyilvánosságban, augusztusra meg is érkezett a könyv angolul, de amilyen a szerencsém, időközben magyarul is megjelent és nem én lettem az első hírhozó.
Werner Herzog 1997-ben Tokióban járt, hogy minden japán színdarabok legjapánabbikát, a Chushingurát rendezze meg, a 47 rōnin csoportos öngyilkosságának tragédiáját. Egyszercsak hírnök jött pihegve, Herzog-san, ha gondolja, privát audiencián találkozhat Akihito császárral, aki örvendezne a találkozásnak. Herzog-san a Japánban létezhető legnagyobb udvariatlansággal válaszolt, vajon miről is beszélgethetne a Tennóval másról, mint banalitásokról. A small talk Japánban életforma és közlekedés, de Herzog-san a nembeli lényegről szeret beszélni. Lemondta a császári találkozót. Vendéglátói nem láttak még ilyet, de a nagyorrú, büdös gaijin mégiscsak a vendégbarátság alanya volt, megkérdezték hát, kivel szeretne akkor randevúzni. Herzog-san rögtön rávágta: Onodával.
Találkoztak is.
Gyerek voltam, mikor 1974-ben a Magyarország c. külpolitikai hetilapban – Kádár-rezsim ide, Kádár-rezsim oda, jó újság volt –, arról tájékozódtam, hogy a japán Császári Hadsereg utolsó harcosa is letette fegyvert, gyakorlatilag harminc évvel a II. Világháború csendes-óceáni teátrumában is befejeződő harci cselekmények vége után. Nem tudtam a nevét akkor, de a fekete-fehér képre emlékszem: szakadt egyenruhájú idős és megviselt japán katona állt Fülöp-szigeteki rendőrök között, és talán akkor jutott eszembe először azon morfondírozni, hogy vajon mi a legjapánabb erény: a hűség vagy a hülyeség.
Korai filmjeiben is a dzsungel Herzog mindene, ha nem Axl Rose vércsehangján üvöltötte is az arcunkba. Már zsendülésében forgatott német pilóták szerencsétlenségéről Afrikában. Az Aguirre Isten Haragja és a Fitzcarraldo c. filmjeiben Peru amazóniai részében forgatott embertpróbálón. Utóbbi öt halálesettel és balesetektől sújtott forgatásának naplóját csak 2004-ben adta közre, Eroberung des Nutzlosen (A haszontalanság meghódítása) címen; Conquest of the Useless, Harper Collins Publishers, 2010. Iquitosból indult mindkétszer, az előbbi moziban egy elmeháborodásba forduló conquistador-történetet mond el, a másodikban pedig egy Fitzgerald nevű ír kaucsukbáró fejlövését, hogy a brazíliai Manaus operaházához – hol az isteni Carusót hallotta – hasonlót épít majd még mélyebben az őserdőben, amihez egy 320 tonnás hajót is át kell vonszolni görgőkön két folyó között a hegyen. „Legkedvesebb ellensége”, Klaus Kinski volt mindkettő főszereplője, két őrült, rendező és főszereplő, két gigászi egó küzdelme volt a forgatás, aligis élték túl. Kinski Herzog Németországban forgatott filmjeiben is kapott (Woyzek, Nosferatu), bizonyítva ezzel, hogy a művészfilm nem egyszerűen a forgatókönyv „legyártása”, és arra is rájöhetünk így, hogy például Tarr Bélát nem csak Peter Berling köti a játékfilmes Werner Herzoghoz. (Herzog több filmjében férfi mellékszereplő az említett amatőrszínész és filmbarát, de ő a Doktor is a Sátántangóban; a Werckmeister harmóniák korai forgatási etapjában a Direktor szerepét kapta, de az elhúzódó terhesség miatt Kállai Ferenc vette át tőle a szerepet.) A forgatás rituális szakralizálása, a kamera előtt „megtörténés”, a valós őrület felvétele és a mimikri teljes elutasítása is összeköti Herzogot és Tarrt. A nyolcvanas évek múltával megritkultak játékfilmjei, doksikat gyártott és a megbölcsülés jeleit kezdte mutatni, végső kérdések felé fordította érdeklődése szárnyas fénypászmáját. Mondjuk játékfilmesként is ezek érdekelték, bár ott néha elment a parasztvakítás irányába. Olykor, olykor visszatér a feature-höz, az utolsó a Bad Lieutenant (Mocskos zsaru – New Orleans utcáin, 2009) volt, amit láttam tőle, a drogos, alkesz nyominger örök népmesei figurája, szerepében a borzalmas Nicholas Cage, aki bizonyítékraktárakat fosztogat érdekes kábítószerekért, és egy dekoratív prostinak (szerepében: Eva Mendes) a barátja, védelmezője, ha tetszik: a stricije. A Katarina-hurrikán után vagyunk, mely gőzborotvaként gyalulta le azt a remek várost, oxicitinben, morfinban, és persze crackben és kokainban úsznak, Cage ketrecbe zárt görény, ortályoskodik ezerrel, de a vége (a valószínűleg ironikusnak szánt) happy ending, a zsaru meg a prosti, Cage és Mendes kézenfogva gyalogolnak be az alkonyatba, utóbbi ráadásul terhes is.
A regényíró Herzog új fejlemény, karcsú könyve – Das Dämmern der Welt (Twilight World; The Bodley Head, London, 2022 – Dereng a világ; 21. Század Kiadó, Budapest, 2022.) keretes szerkezettel indul. 1974-ben vagyunk, egy Suzuki Norio nevű ember eljut az őserdőben Onoda Hirōhoz, az utolsó harcoló japán császári katonához. Onoda már a háború elején Mandzsuriában üzletemberkedik, ő volt az első, akinek nyolchengeres Studebaker autója volt Kínában. Kabócák ordítanak, zsizseg a dzsungel, Suzuki célja hármas: Onodával akar találkozni, aztán a Himalájában a jetivel, majd a dél-kínai őshazájában vadon élő óriáspandával. Herzog regényének vége, hogy Suzuki Norio elindul a Himalájába a jetivel találkozni. Megkérdi Suzuki: „A golyók úgy zümmögnek, mint a szúnyogok?” Onoda elgondolkodva felel: „Nem, de okoznak némi vibrációt. Alacsony frekvenciájút.” Suzuki, a katasztrófaturista el van bűvölve. Suzuki tudósítja Onodát, akihez csak szórványosan érkeztek hírek, hogy már két hatalmas amerikai bázis is van a filippínóknál: Subic Bay és a Clark támaszpont, de a repülőrajok, amiket lát délre repülni, már nem a Császári Légierő ellen küzdő amerikai harci gépek, hanem a vietnami kommunisták ellen küldött B-52-esek. Onoda hadnagy így megúszta azt a fogalmatlan tengés-lengést, ami a törvényenkívüli japán filmrendező, Fukasaka Kinji Jingi naki tatakai (1974) c. mozijának – mely valójában egy japán Keresztapa-trilógia – a kezdőjelenete: Burmából, Indonéziából, Vietnamból, Kínából és Mandzsúriából, a Fülöp-szigetekről és Új Guineából visszatért japán katonák őgyelgése egy piacon, mit kezdjenek magukkal, menjenek vissza a gyárba, vagy tanárként az iskolába, esetleg álljanak yakuzának, hiszen utóbbira is mindig szükség van.
Lubang a fősziget Luzon nagy öblének bejáratánál fekszik a Csendes-óceánban, a Fülöp-szigetek része, nincs száz kilométerre Manilától. A csendes-óceáni háború a végéhez közeledik, Midway csatája volt a fordulópont, és megindult az amerikai gőzhenger Quadalcanaltól, Iwo Jimán át Okinawáig és az atombombáig. De még nem tartunk itt, 1944. decembere van és Taniguchi őrnagy evakuálásra készíti fel csapattestét. Csak egy szakasz marad Lubangon, hogy elvegye az ellenség kedvét is az élettől. Az őrnagy búcsúzóul azt mondja, ki kell tartani a végsőkig, és parancsba adja, hogy Onoda hadnagy semmi esetre sem lehet öngyilkos, mint a Chushingura szamurájai. Az őrá kimért sors a kitartás. Onoda brigádja eleinte öttagú: Shimada tizedes, a parasztgyerek és megoldóember, egy másik egységtől leszakadt közlegény: Akatsu, valamint Muranaka és Kozuka, utóbbi utoljára hagyja el „hősinek” tekinthető halálesetével. Az Egyenlítő közelében nemigen változik az éj és a nappal hossza, az a kérdés, hogy erősen esős évszak van, vagy gyengén esős évszak, nedves zöld pokol. Az esős évszak a történetmesélés ideje, és mindig esős évszak van. Nehezen követhetőek az évszakok, Egyenlítő, a nap hétkor felkel, hétkor lenyugszik, és ez mindig így van, se hóesés, se száraz évszak: követhetetlen „a dzsungel mindent felülíró engesztelhetetlen jelenideje”; Onoda hadnagy élete nem cáfolja az időt, hanem idézőjelbe teszi. 111 alkalommal állítottak csapdát neki a harminc év alatt, száztizenegy alkalommal húzta ki magát belóle, rá is érvényes a szamurájigazság: nana korobi ya oki – azaz „hétszer levernek, nyolcszor felállok”. Katonai távcsöveik lencséit szép lassan benövi a gomba. Meghökkennek, mikor zsákmányolnak egy rádiót és az nem csöves; Onodáék mellett elment a világ, pedig a tranzisztor aztán igazán japán dolog volt a hatvanas években. Viszont a „szputnyik-sokk” érinti őket is: nem értik, hogy a nagyon magasan repülő, számukra azonosíthatatlan flying object, a műhold miért pont északról pont délre megy. Suzuki mondja el Onodának azt 1974-ben, amit nekem tíz évvel később egy Atsuko nevű kedves idős hölgy Tokióban, mikor megkérdeztem tőle miként értesült arról, hogy vége a háborúnak. Tudta az atombombát, tisztában volt az fegyver filozófiai jelentőségével? „Nem, nem onnan. Onnan, hogy megszólalt a Császár a rádióban.” Kérdeztem, hogy a feltétel nélküli megadásról beszélt-e? „Nem” – mondta, „arról beszélt, hogy az utolsó töltényig harcolunk”. Akkor miből tudta, hogy vége? - kíváncsiskodtam tovább. „Onnan, hogy a Császár az állami shinto vallás szerint a főisten, és egy főisten nem a rádión keresztül tartja a kapcsolatát népével. Hirohito, a Tenno előtte soha nem beszélt a rádióban.” Onoda ezt az adást nem hallja, ő a szamurájhűség szobra lesz a dzsungelben, ha akarom egy mezitlábas Mishima Yukio, a szamurájbiblia, a Hagakure nagykövete a gyakorlatban.
Onoda hadnagyék eleinte amerikaiakra vadásznak, mérsékelt sikerrel, aztán tagalogul beszélő filippínó katonákra, rendőrökre, már rég vége a háborúnak, ezek már nem harci cselekmények, hanem közönséges gyilkosságok, helyi parasztokat abajgatnak, rizst és más alapélelmiszeret szereznek be, elkötnek egy vízibivalyt, lesózzák, fél évig eszegetik. „Zöld pokol ez” – mondja Akatsu közlegény, „Nem, ez csak egy erdő a trópuson” – igazítja ki Onoda hadnagy. Van-e az amerikaiaknak bölcsességfoguk?, ilyenekkel foglalkoznak unalmas óráikban, hónapjaikban, évtizedeikben. Vándorolnak az őserdőben, a szemetüket és a szarukat rögtön el kell temetniük, nehogy nyomravezető legyen. Egy 1950-es portyán, nyomukban a Fülöp-szigeteki erők, Akatsu közlegény szorongatott helyzetében megadja magát. Onoda hadnagy feltételezi, hogy Akatsut megkínozták, adhatott releváns információt a táborukról, felszedik a betyárbútort és továbbállnak, a hadnagy nem adja fel a magányos harcos (rōnin) mítoszához ragaszkodását. Onoda otthonos volt a harcművészetekben, a kendo volt a sportja, ami szerinte a harc esszenciája: két ember, két bot. A mindentudó narrátor a vége felé lép színre, elmondja, hogy Suzuki látogatása után a magányos Onoda hadnagy feladja magát, államközi tárgyalásokat követőleg az akkoriban hatalomba került Ferdinand Marcos Fülöp-szigeteki diktátor elnöki amnesztiát ad Onoda hadnagynak; csak úgy ömlik utána a japán segély országába.
Herzog regénye valójában dokumentumfilm, amihez nem talált képeket. Onoda már nagyon öreg volt, mikor találkoztak, miután egy ideig a Yasukuni szentélyben, a világháborús katonák – köztük számos háborús bűnös – shinto templomában lett templomszolga, majd kontinenst váltott, Brazíliában élt, mint megannyi japán, és kecskét tenyésztett. Archív felvételek nem maradtak fenn, nem maradt más esély Herzog számára, aki láthatóan beleőrült a történet szikárságába és nedveszöld poklába, mint hogy dokuregényként fordult a témára.
Mint azt egyik legkedvesebb ismerősömtől megtudtam, mikor Werner Herzogot videóhívásban megkereste nemrég a Los Angeles-i Venice Beach egyik gördeszkás bandájának vezetője, nyilatkozna sport-, és közösségi tevékenységükről, Herzog értően a végtelen és eredménytelen próbálkozást ünnepli a skateboardozásban – ifjúkora német Alpok-béli síugrásához hasonlítja, mert maga nem gördeszkázik. A vezérgördeszkás tiszteletbeli tagságot ajánl neki, amire Herzog azt válaszolja: I accept it, majd a kérdésre, hogy milyen zenét tud elképzelni Los Angeles gördeszkázó tinédzsereinek aktivitásához, akkor azt válaszolja, hogy „orosz pravoszláv egyházi zenét”.
Gördeszka, síugrás, értelmetlen dzsungelharc, őserdei operaházhoz nehéz hajót emberhalálok árán áttornáztatni a nagy hegyen – Werner Herzog nyilvánvalóan a hiábavalóságban látja a nembeli lényeget.
Werner Herzog: Dereng a világ. Fordította Szíjj Ferenc. Budapest, 21. Század, 2022. 112 oldal, 3990 forint
