A New York Times magazin által felkérésre készült 29 novella alkotja a Dekameron Projekt címmel megjelent etnikai, nyelvi, kulturális értelemben is eklektikus, nemzetközi szöveggyűjteményt, ami az elmúlt másfél évünk, de különösképpen a 2020-as év tavaszi, kora nyári hónapjainak irodalmi lenyomatát alkotja. Apropóját a koronavírus-járvány társadalmi, politikai, magánéleti vonatkozásai, irodalmi keretét és előzményeit pedig Giovanni Boccaccio közel hétszázötven éve írt Dekameronja szolgáltatja. A nagy toszkán előd történetfüzére annak idején azzal a szándékkal keletkezett, hogy feledtesse az Itáliában, közelebbről Firenzében dúló pestisjárvány borzalmait, így az „elbeszélő” tíz tehetős fiatal egy környező villába vonult, hogy mulatságos, szentimentális, tanulságos történetekkel üssék el a járvány elvonulásáig tartó időt. A New York Times felkérésére beérkezett szövegek azonban meg sem próbálják a leplezni a járvány vonatkozásait, közelről vizsgálják azokat.

A kötet felütésekor adódik is a kérdés: nem túl közeli, 

nem túl ízléstelen-e máris irodalmi reflexiót elvárni a szerzőktől valami olyanról, amiben még nyakig benne vagyunk?

A meglepetés ereje ugyan lecsengett 2020 tavaszán, így azóta volt, lehetett idő reflexióra, ám a 2020 júliusában megjelenő eredeti lapszám, mely először közölte a szövegeket, mégis viszonylag korainak mondható. Paolo Giordano tavalyi, Járvány idején címmel megjelent kötete volt talán az első a tematikában, ami az olaszországi eseményeket tekintetbe véve talán nem volt túl empatikus kiadói lépés. Akkor vagyunk azonban igazságosak, ha a konkrét végeredményt szemléljük.

Egységes képet nem kaphat az, aki elolvassa a könyvet, így nehéz a reflexiós potenciál kérdését világosan megválaszolni. A kötetet viszont, lévén a COVID mint háttér egybefogja a szövegeket, könnyen lehet egyfajta fragmentált járványregényként is olvasni – ez pedig mindenképp a megszületése mellett érvel.

A szövegek szerencsére a legkülönbözőbb módokon közelítik meg a karanténhónapokat. Néhány szöveg bravúros fantáziával oldja fel az irodalmi tényezőkön túlmutató helyzetet (Atwood), van, aki fásult szkeccseléssel (Tóibín), megint más pedig profin szórakoztató stílusgyakorlattal (Mitchell). Van itt folyamatos önelemző paranoia, szóba jönnek a konkrét halálesetek, a maszkviselés, a kiürült utcák misztikus apokalipszise, a bizalomvesztés és szolidaritás egyidejűsége. Az emberi kapcsolatok egyidejű fel- és leértékelődése a szociális háló döbbenetes erejére és adottnak vételére irányítja figyelmünket. A szemünk láttára dekonstruálódik a közösségünk, amennyiben minden kapocs és alapvető összefüggés megkérdőjeleződik, felbomlik, majd újra létrejön - 

akár egy közösségi szintű, nagy pszichoterápiáról lenne szó.

Mindebben ugyanakkor semmi leleplező erejű nincsen, mert sajnos a könyökünkön folynak ki a közéleti műsorok, cikkek, podcastek, családi facetime- és a futárokkal gyorsan lezavart folyosóbeszélgetések, melyek ugyanerről szólnak: erről „az egészről”. 2021 szeptemberében Magyarországon olvasva azonban azt lehet mondani, immár működésbe léphet a reflexió olvasói képessége, megint csak visszakanyarodva ahhoz, hogy valójában a szerzői teljesítményen múlik minden.

Victor LaValle brutális módon szinte a koronavírus pestissel egyenrangú percepcióját kínálja, ami a kötet elején talán fals indítást eredményez – míg a pestisbe akár egy nap alatt is belehalhat az ember, a COVID-ba nem. Liz Moore mindannyiunk járvány alatti agyműködésére reflektál, Colm Tóibín pedig a leghétköznapibb reflexeinket skicceli fel a napsütötte járványtavasz bágyadtságában; a szerző ismertségével nem áll összhangban, hogy szövege a kötet egyik legkevésbé sikerült írása. Andrew O’Hagan egy családi áldozat kapcsán tárja fel a családi sérelmeket, Atwood pedig egy földönkívüli szemszögéből ápolja le a karanténban szenvedő emberiség lelkét – ezek a köteten belül kimagasló írások. Bárki mondhatja, hogy Atwood kiemelése megúszós megoldás, Tóibínnel ellentétben ugyanakkor nála az ismertség egyenes arányban áll az elvégzett feladat minőségével. A kanadai író intergalaktikus kríziscsomagot elhozó földönkívülije kerül a legközelebb Boccaccio szövegeinek apropójához, ami persze nem volt kötelező, de kétségkívül előny, és szemléletes megoldás. Egy idegen szemszögéből mindemellett képes felskiccelni az emberiség általános mentális berendezkedését is. 

A novella blöff, de ez a puhaság, a mese mögé bújtatott, mégis velős realizmus sosem állt távol Margaret Atwoodtól.

Az övé mellett Rachel Kushner keretes szerkezetű novellája is frappánsan kapcsolódik az irodalmi előzményhez: kastélyban összezárt társaságát mulattatja történetével egy norvég szerző, a Dekameron elbeszélőinek „lazaságával”. Itt két jól sikerült szöveg mutatja meg, hogy a Dekameron-parafrázis egészen jól is működhet, és jelen kötetet is legitimálhatja.

Sorban, dömpingszerűen haladva a novellákon – mert amúgy a kötet (talán túlzottan is) lendületesen olvastatja magát – később újabb aggály merül fel. Tényleg elég komolyan vehető szövegek ezek? Vagy csak afféle COVID-skiccek? Ha „csak” azok, akkor feltétlenül rosszak? És ha elvesszük belőlük megírásuk jelenidejét, akkor pedig már „csak” skiccek maradnak? Tárcák, melyek a kontextusukból kiszakítva puszta kordokumentumok? A helyzet az, hogy COVID volt és van, ezért a skicc-jellegük történelmi pillanatától nem lehet, de nem is szükséges eltekinteni. A kordokumentum-jelleg így nem is feltétlenül pejoratív, még akkor sem, ha irodalomról van szó. És akkor sem, ha puszta lejegyzésnek tekinthetők. Hírértékük van, ami túl a podcasteken, híreken, napi haláleset-számokon az irodalomban valahogy felidézhető nyomot hagy. Mintha olyan disztópiákat olvasnánk, melyek valójában a jelenről szólnak. (Talán a disztópia mint műfaja eleve nem is más, mint egy adott jelen metaforája.)

A szövegek jellemzően a hétköznapiságból kiemelkedő történelmi eseményként igyekeznek láttatni a járványt, többen mégis hétköznapi életünk kontúrjait hangsúlyozzák a karantén kapcsán. Etgar Keret Odakinn című novellája azonban már a kötet első harmadánál felpofoz: 

„a szív, amelyik úgy ellágyult, amíg egymagad voltál, egy pillanat alatt megkeményedik újra” (107).

Az emberek annyira vissza akarják kapni régi életüket, hogy ezt a hol misztikus, hol sokkolóan felzaklató különlegességet egy perc alatt elfelejtik. Kiemelkedő idézet ez, mely kötetszinten is életképes – még akkor is, ha az elbeszélt közösségi trauma itt marad.  Mert itt marad-e utána a rá vonatkoztatott irodalmi élmény?

A folytatásban: amerikai optimizmus kontra apokalipszis-kultúra Dinaw Mengestunál egy bevándorló taxisofőr szemszögén keresztül, és a börtönélet dupla kiszolgáltatottsága David Mitchellnél, melyek újabb nézőpontokat lepleznek le. Mitchell novellája olyannyira friss, feszes és úgy lebegteti a novella csattanóját vagy értelmét, hogy fel is kúszik az első helyre a ranglistán. Már ha felállítunk ilyet – és a kötetet olvasva vélhetően felállítunk. A novellák színvonala itt ismét emelkedik.

De akkor a műfajról, a novelláról is. Mert milyenek ezek? A szövegek egy része a tárca felé sodródik, leginkább a konkrétsága miatt (Tóibín, Keret, Fuks). Sok közülük friss novellaformát alkalmaz: kihagyásos, sejtetős szerkezetet, lebegő, lezáratlan, felütésszerűen kezdődő történetfoszlányokat, melyek épp annyira hirtelen indulnak, ahogy véget érnek, egyfajta időablakként nyújtva betekintést a járványtavasz egy-egy időszakára. Többségük meg sem próbál csattanózni, ahogy a klasszikus novella forma elvárná – szerencsére. Hiszen csak így lehet ez a kísérlet valódi: a járvány tapasztalata bizonytalan, folyamatos szorongás kizökkentő, új élethelyzetekkel. Több szerző (az említetteken kívül Paolo Giordano) olyannyira komolyan vette a feladatot, hogy maximális arzenállal vonul fel.

De akkor a verdikt, konkrétabban. Ha meg kellene jósolni, válhat-e olyan nagyhatású gyűjteménnyé ez a kiadvány, mint Boccaccio kötete, hamar rá lehet vágni: nem. A kötet színvonala egészében véve erős közepesnek mondható, amit a szövegek egyharmadát kitevő jobbak húznak felfelé. A többit sem a színvonaltalanság, inkább a feledhetőség jellemzi. Mindez adódhat persze abból, hogy a kötetet tényleg könnyebb a koronavírus-járvány regényeként, vagy azonos világban játszódó novellák fűzéreként olvasni, amivel szükségszerűen együtt jár a szövegemlékek lemorzsolódása. De mégis kinek lenne arra ideje, hogy napi két-három szöveggel haladva olvassa a kötetet, amikor tavaly konkrétan ebben éltünk?

Mindemellett tovább rontja a hazai recepció esélyeit az, hogy a kötetben fellelhető szerzők jó része idehaza ismeretlen (Atwood mellett kivételt képez Colm Tóibín, David Mitchell, Paolo Giordano) ugyanakkor a kiadvány népszerűsítő jellegétől sem szabad eltekinteni: Andrew O’Hagan, Rachel Kushner, Charles Yu vagy John Wray például azon szerzők közé tartozik, akik könnyedén eladhatják magukat jelen szövegeikkel. (E kritika szerzőjénél legalábbis mindenképp.) Az ítélet azonban szigorúbb szempontokat kell, hogy kövessen. A Dekameron Projekt kevésbé a jelen kiemelkedő irodalmi teljesítményeként, mint inkább a járványtematika megörökítőjeként, egy történelmi helyzet lejegyzéseként nyeri majd el irodalomtörténeti pozícióját. Ennyiben talán épp a Dekameronnal ellentétes utat járhat majd be – az ugyanis elsősorban irodalmi teljesítmény, és csak járulékosan járványszöveg.

Dekameron projekt. 29 új novella a járvány idejéből. Közreadja a New York Times Magazine. Fordította Báder Petra et al. Budapest, Athe­naeum, 2021.