Már első pillantásra is feltűnő, hogy Paolo Giordano ötödik regénye,a Tasmania milyen pontosan – szinte ijesztően pontosan – ábrázolja a huszonegyedik századi ember érzés- és tapasztalatvilágát (ha beszélhetünk egyáltalán ilyesmiről). A regénynek mintha ez is lenne legfőbb célja; hogy egyfajta „lenyomat” legyen. Mégis túl egyszerű lenne, ha így fogalmaznánk. A Tasmania olyan tágasság, mely elbizonytalanít minket puszta tereivel, és egyben valamiféle sodrás is, mely magával visz, de közben egyre nyugtalanítóbb; iránya pedig meghatározhatatlan. Csupán azt sejtjük, hogy az út vége apokaliptikus lesz. A szöveg azonban nem kíván idáig eljutni (bár kérdés, az apokalipszis nincs-e itt velünk máris); 

inkább azt a lenyűgöző és félelmetes, mégis bensőséges dinamikát érzékelteti, amelynek már elkerülhetetlenül elszenvedői és utasai vagyunk;

amely szorongással, de színekkel és izgalommal is eltölti az olvasót/utazót. Az idő csevegéssel, emberi konfliktusokkal, kellemetlen helyzetekkel és drámákkal, de sok esetben csak semmiségekkel telik, miközben észleljük azt is, hogy valami most már megállíthatatlan; valami közeledik felénk.

Az önéletrajzi ihletésű regény főhőse, azaz a szerző kvázi-alteregója, Paolo már a 2020-as évekből emlékszik vissza a 2010-es évek második felére. A narráció az ENSZ 2015-ös párizsi klímaváltozási konferenciáján (COP 21) kezdődik, melyre a főhős újságíróként érkezik, de valójában egy kapcsolati válságból menekül, miután világossá válik: feleségével, Lorenzával nem lehet közös gyerekük. A részvétel tulajdonképpen ürügy, és ez jól megadja a regény paradox alaphangulatát; határozatlanság és meghatározottság, dinamika és passzivitás, sodrás és sodródás kettősségét. Paolónak cikket kell írnia a konferenciáról, azonban nem igazán tudja, miről számolhatna be; csatangol a különböző termek és felszólalások között.

Azonban párizsi barátján, Giulión keresztül megismeri Novellit, a kissé különc és öntelt fizikust, aki a felhőfajták elmélyült tanulmányozója. A párbeszédek, az emberi kapcsolatok ábrázolása a regényben valóban kissé borzongatóan mutat rá az idegenségnek arra a formájára, arra a konkrét sajátságára, ami éppen ezekre az évtizedekre jellemző.

Ha létezik „korhangulat”, akkor azt a Tasmania nagyon emlékezetes módon ragadja meg.

 „A mi barátságunkban mindig a külvilágról vitatkoztunk, és a lehető leginkább kizártuk belőle saját magunkat – talán épp ezért tartott már olyan régóta” – írja az elbeszélő Giulióval való viszonyáról. De a narrációnak az is erénye, hogy miközben az apokalipszis lehetőségének nyugtalan hangulatát folyamatosan fenntartja (a regény első részének, első nagyobb egységének az „Apokalipszis esetén” a címe), az elbeszélőt provokatív, szókimondó humor is jellemzi. „A környezet unalmas téma. Lassú, nincs benne sem akció, sem tragédia […] Hát ez a baj az éghajlatválsággal: rettenetesen monoton” – összegzi a narrátor, ám közben a katasztrófa fokozódó előérzete, sőt jelenléte végig megmarad az elbeszélés mögött. A regény címe is indirekt módon erre utal, bár egyben magában rejti a menedék, az új otthon remélt lehetőségét. Paolo a regény egy epizódjában interjút készít a fizikus Novellivel, s megkérdezi tőle, hogy ha a klímaválság visszafordíthatatlan tragédiába fordulna, ő hová menekülne. Erre érkezik a fizikus válasza: Tasmaniára, hiszen ez a sziget eléggé délen van ahhoz, hogy ne érintse majd a szélsőséges hőmérsékletváltozás. A Tasmania cím így valójában kérdés is: 

elegendő lehet-e egy sziget?

Találunk-e védelmet a vész és a pusztítás áradatában? Ismerhetünk-e bárkit, bármit?

A regény rokonságot mutathat a pikareszkkel, hiszen epizodikus, laza szövésű, és tulajdonképpen a főhős valamiféle csatangoló, kulturális kalandozóvá változik, aki a történet egy szakaszában hotelszobáról hotelszobára vándorol összeomló házassága elől, miközben az állandó szereplők mellett számos figurával, mellékalakkal találkozik. A fizikus Novelli párizsi születésnapi partiján megismerhetjük a terrorizmussal foglalkozó újságírót, Curziát, illetve Paolo trieszti kurzusán a rendkívül intelligens és zárkózott diákot, Christiant. Sok-sok ismeretség és kapcsolat, de végül mind bizonytalan, meghatározatlan marad – valójában senkiről sem tudhatunk semmit. Vagy nem sokat. Paolót nemcsak a különös, titokzatos figurák, de a leselkedő veszélyek és katasztrófák is követik. A könyv nem csupán a klímaválságra reflektál, de a terrorizmusra és a koronavírusra is, míg a főhős személyes kutatási területe a két atombomba bevetésének története a túlélők tekintetén keresztül. Ám a Tasmania fókuszában mintha nem a fenyegetettség maga állna, hanem az a hétköznapiság, amely mindennek árnyékában létezik, de amely hordozza a fennálló problémák feszültségét, és amely – talán éppen ezért – önmagában sem megnyugtató. A nyaralás, a fogyasztói kultúra öröme nem oldja meg konfliktusainkat, a barátságok pedig illuzórikusak és törékenyek. A hírfolyamok, az események, az újabb információk pedig olyan spirálba kényszerítenek minket, amelyből – akár a fekete lyuk körüli anyagörvényből – már nincs kiszállás.

A fekete lyuk mint motívum egyébként igen jelentőssé válik a szövegben, mert Christiannak, Paolo asztrofizikus képzettségű diákjának eredetileg ez volt a kutatási területe, ám végül otthagyta, mivel úgy érezte, a kutatás tárgya felülkerekedett rajta. Vissza akar térni a Földre. Az örvény azonban itt, a Földön sem szűnik meg. Paolo hiába próbálja a szimpatikus és érzékeny fiút jobban megismerni és barátságot kötni vele, hidegzuhanyként éri őt Christian első, sikertelen öngyilkossági kísérlete, majd utóbb az öngyilkossága. Novelli, az egoista, de először mégis rokonszenvesnek látszó tudós, úgy tűnik, jó barátja lesz Paolónak, hiszen még közös családi nyaralást is szerveznek, aztán egyszer-csak a népszerűséghajhászó fizikust kudarc éri; egy kolléganője kapja meg helyette a vágyott állást szülővárosában, Genovában. Novelli ekkor egy előadásán – tudományos köntösben –bosszúszomjas és méltatlan kirohanást intéz a női kutatók ellen, ami általános felháborodást vált ki. Novelli megkéri Paolót, hogy álljon ki mellette egy levél aláírásával, de ő ezt nem akarja megtenni, és hamar kiderül, hogy a fizikusnak jóval fontosabb Paolo lojalitása, mint a barátsága. Bár nem vesznek össze, de a régi közvetlenségnek vége, hiába találkoznak egyszer később is. Sosem tudhatjuk, mit várhatunk a másiktól.

Ahogy a fényképek, hírfolyamok, üzenetváltások és hétköznapok összefolynak, és így a beszéd, a beszélgetés tere is bizonytalanabbá válik, úgy a dialógusok sem válnak élesen külön a szöveg, a narráció testétől. A megszólalásokat nem különítik el gondolatjelek; csupán egy-egy bekezdéshatár jelöli, ki beszél épp, s a bekezdéseken belül sem különülnek el a szereplők mondatai az elbeszélő közbevetéseitől. Ez egyszerre teszi szaggatottá. tempóssá és meglepővé a regényt, hiszen az olvasónak is nagy szerep jut a dialógok értelmezésében, konstruálásában. A rövid, gondolatjeltelen bekezdések mintha magát a Tasmaniát is egy üzenet- vagy bejegyzésfolyamhoz tennék hasonlatossá, ezzel is érzékeltetve a megállíthatatlan kommunikációs lendületet, valamint a fekete lyuk örvényét.

A lendületről azonban nem egészen tudni, merre sodor, és ez egyszerre őrjítő és izgalmas. Giordano maga is „érthetetlen lökésről/ösztönzésről” (spinta incomprensibile) beszél a regény írása kapcsán, és az interjú készítője, Jolanda di Virgilio is pontosan fogalmaz, amikor a regényszöveg lényegének a cél ismeretlenségét tartja:

„nem tudjuk, merre tartunk, nem látunk lehetséges jövőt, mégis tovább akarunk menni”.

A jövő – az egyén jövője is – valóban törékeny és kiszámíthatatlan: nem sokkal a párizsi klímakonferencia (2015. november-december) előtt rázták meg a várost a november 13-ai terrorcselekmények, köztük a Bataclan elleni támadás, s így Paolót és barátját, Giuliót Párizs utcáin „rideg katonai készültség” fogadja. Kevéssel azután, hogy az elbeszélő összetalálkozik Curziával, az újságírónővel Novelliék erkélyén, Londonban is merénylet történik, amelyről Curzia is tudósít; így indul újra a beszélgetés közöttük. A regény nézőpontja szerint az ember csak viteti magát az árral, az eseményekkel, akár a medúzák a tengeren. „Köze van ennek a passzivitáshoz” – állapítja meg Paolo.

A Tasmaniában a családi élet is szinte csak bonyodalmakról szól:

a főhős házassága Lorenzával ide-oda sodródik, miközben megismerjük az egyre bensőségesebb viszonyt Paolo és Lorenza korábbi kapcsolatából született fia, Eugenio között. Giulio, Paolo párizsi barátja folyamatos konfliktusban áll egykori feleségével, Cobalttal a fiuk, Adriano láthatási jogáért, és Paolót kéri meg, tanúskodjon a bíróságon, hogy fiával jó a viszonya, és nem bántalmazza őt. Karol, a pap, aki Paolo és Lorenza egykori jegyesoktatója volt, beleszeret egy egyetemista lányba, Elisába. A felmerülő konfliktusok pedig egyáltalán nem oldódnak meg, nem jutnak nyugvópontra az olvasó szeme előtt, inkább csak újabb és újabb kérdéseket vetnek fel anélkül, hogy láthatnánk a sodrás irányát. A regényszöveget pedig szüntelenül meg-megtörik a narrátor Paolo készülő könyvének részletei a Little Boy és a Fat Man, a két atombomba bevetéséről Hirosimában és Nagaszakiban, hétköznapi perspektívából, a szemtanúk elbeszélése alapján. Bár az az érzésünk, hogy a Tasmaniát mint művet nem lehet lezárni, paradox módon mégis éppen ez a szál – a megemlékezés fontossága – ad majd szép zárlatot a regénynek.

A Tasmania az olasz recepció szerint is 

nagyon más, mint Giordano eddigi művei,

bár a Járvány idején (Nel contagio) című, a koronavírusról írt személyes hangú könyve tematikus értelemben mintha már előkészítené a Tasmania világát és kérdésfelvetéseit, illetve az itt távolibbnak tűnő háborús veszély, fenyegetettség egészen közelről jelenik meg Az emberi testben (Il corpo umano). A karakterábrázolás ugyanakkor hasonlóan lebegő és érzékeny, mint a szerző nagy sikerű első regényében, A prímszámok magányában (La solitudine dei numeri primi). Miközben a Tasmania szövegének sodrása igen erőteljes, az olvasót talán zavarba ejtheti az a fajta tablószerű, már-már enciklopédikus szemlélet, mellyel a narrátor szinte minden jelenkori válságról szót ejt. Úgy tűnhet, hogy ez a teljesség mintha kissé túl kompakttá is tenne egy olyan regényt, amelyben éppen az a szép, hogy egyébként távol áll tőle a programszerű látásmód. Ugyanakkor ez a talán túlontúl is összegző jelleg sem a lendületet, sem a szöveg egyszerű, mégis költői nyelvét nem töri meg. 

Paolo Giordano: Tasmania. Fordította Kürthy Ádám András. Budapest, Park Könyvkiadó, 2023. 328 oldal, 5499 forint