Walter Benjamin: Weimar
Fotó: Wikipedia / Hajotthu
Walter Benjamin: Weimar

I.

Német kisvárosokban elképzelhetetlenek az ablakpárkány nélküli szobák. Mégis ritkán láttam olyan széles párkányt, mint a weimari piactéren, az „Elefánt”-hoz címzett fogadóban, ahol a párkány páhollyá varázsolta a szobát, s kilátás nyílt egy balettelőadásra, amilyet még magának II. Lajosnak sem nyújthattak Neuschwanstein vagy Herrenchiemsee színpadai. Bizony, hajnali balett volt ez. Fél hét körül kezdtek hangolni: a gerendázó nagybőgők, az árnyat adó hegedűernyők, a virágfuvolák és a gyümölcsökből rakott üstdobok. A színpad maga még szinte üres; csak a kofák, sehol egy vásárló. Visszaaludtam. Kilenc óra körül, amikor felébredtem, javában zajlott az orgia: a piacok a reggeli órák orgiái, és az éhség úgy harangozza be a napot, mondta volna Jean Paul, mint ahogyan a szerelem lecsengeti azt. A pénzérmék szinkópái szabták meg az ütemet, majd a lányok lassan tolakodtak a szatyraikkal, amelyek jobbra-balra dagadozva domborulataik élvezetére csábítottak. Mire azonban felöltözve leértem, hogy színpadra lépjek, máris odalett minden frissesség és ragyogás. Ekkor jöttem rá, hogy a reggel minden adományát úgy kell befogadni, akárcsak a napfelkeltét a hegycsúcsokon. S nem maga a kereskedés hajnalpírja töltötte be imént ezt a finom kis kockákból álló flasztert? Most már papír és hulladék borította. Tánc és zene helyett puszta csereüzlet és nyüzsgés. Semmi más sem tűnik el olyan visszahozhatatlanul, mint a reggel.

 

II.

A Goethe‑Schiller Archívumban[1] fehér a lépcsőház, a termek, a vitrinek és a könyvespolcok. Nem találni egyetlen hüvelyknyi felületet sem, ahol a szem megpihenhetne. Úgy hevernek a kéziratok, mint a betegek a kórházi ágyon. De minél hosszabban időzünk ebben a barátságtalan fényben, annál inkább úgy hisszük, valamiféle önmaga számára is rejtett értelem lapul az elrendezés mélyén. Ahogy a hosszú betegeskedés kitágítja és elcsendesíti az arcvonásokat, majd a rezdülések tükrévé alakítja őket, amelyeket az egészséges test ezerféleképpen fejez ki, döntést hozva, fölnagyítva vagy önmagára parancsolva, röviden, ha a betegágy az egész embert a mimikára változtatja vissza, akkor nem véletlen, hogy ezek a lapok úgy fekszenek a repozitóriumukon, mint a szenvedő betegek. Nem szívesen gondolunk arra, hogy minden, ami mára határozottan és erőteljesen Goethe „műveiként” lép elénk számtalan könyvalakban, valaha ebben az egyszeri és legtörékenyebb formában, a kéziratban létezett, és hogy minden, ami ebből kiindult, csak az a szigorúság és tisztító erő lehetett, ami körbeveszi a lábadozót vagy a haldoklót, ám csak a hozzá közel álló kevesek számára. De vajon nem kerültek-e válságba ezek a lapok is? Nem futott‑e át rajtuk is az a borzongás, amelyről senki sem tudta, hogy a megsemmisülés vagy a késői dicsőség közeledtét jelzi? Nem ők maguk testesítik meg a költészet magányát? Vagy azt a fekvőhelyet, ahol nyugalomra tért? Nem akad a lapok között néhány, melyek megfejthetetlen szövege pusztán pillantásként vagy leheletként emelkedik ki a néma, reszketeg vonások közül?

III.

Tudvalevő, milyen egyszerű volt Goethe dolgozószobája. Alacsony mennyezetű, szőnyeg és duplaszárnyú ablak nélkül. A bútorok sem szemrevalók. Könnyedén megengedhetett volna magának másfélét is. Bőrfotelek és párnázat már létezett akkoriban. Ez a szoba semmiféle értelemben sem előzi meg a korát. Alakját és formáit szándékosan korlátok közé szorították; egyetlen formának sem volt szabad szégyenkeznie a gyertyafényben, amelynél az idős férfi esténként sláfrokban, karját egy elszínezett párnára támasztva, a középső asztal mellett ült és tanulmányaiba mélyedt. Azt gondolnánk, azoknak az óráknak a csöndje ma csak éjszakánként gyűlik újra össze. Ám ha megtehetnénk, hogy hallgatózva fülelünk a csöndben, akkor megérthetnénk ezt az életvitelt, melynek célja és rendeltetése az volt, hogy tőkét kovácsoljon a soha vissza nem térő kegyből, a legutolsó évtizedek legérettebb javaiból, amikor még a gazdag ember is saját bőrén tapasztalja meg az élet keménységét. Itt ünnepelte meg az aggastyán gondok, bűntudat és bajok közepette a rettentő éjjeleket, mielőtt a polgári kényelem pokoli hajnalpírja bevilágított az ablakán.[2] Még várat magára az a filológia, amely feltárja előttünk ezt a legközvetlenebb, legmeghatározóbb környezetet: a költő valódi antikvitását.[3] Ez a dolgozószoba volt a kis épület cellája, amelyet Goethe kizárólag két dologra tartott fenn: alvásra és munkára. Szinte lehetetlen felmérni, hogy mit is jelentett a parányi hálószoba és a hálókamraszerűen, közvetlenül leválasztott dolgozószoba szomszédsága. Munka közben kizárólag egy lépcsőfokszerű küszöb választotta el őt a magasított ágytól. És amíg aludt, ott várt mellette a munka, minden éjjel visszacsalogatva őt a holtak közül. Akinek megadatik a szerencsés véletlen, hogy föltöltekezzen ebben a helyiségben,[4] a négy szoba elrendezésében, ahol Goethe aludt, olvasott, diktált és írt, megtapasztalja azokat az erőket, amelyek világokat vettek rá a válaszadásra, ahányszor csak megpendültek a költő legbelsőbb húrjai. Nekünk azonban az egész világot kell megszólaltatnunk, hogy hallhassuk a belső világ gyenge felhangjait.

*

Jegyzetek:

A fordítást az eredetivel egybevetette és a szöveget gondozta: Kerekes Amália

Az írás eredeti megjelenési helye: Walter Benjamin: Gesammelte Schriften 4.1.k., szerk. Tillman Rexroth, Suhrkamp, Frankfurt am Main, 1991, 353–355.

[1] 1885-ben hozták létre a Goethe Archívumot, amikor a kéziratos hagyaték és a levelezés Zsófia nagyhercegnő tulajdonába került. 1889-ben a Schiller-hagyatékkal bővült az archívum. A fehér vitrinek 1954-ig határozták meg az arculatát.

[2] Utalás a Faust II. Ötödik felvonásának „Éjfél” jelenetére. Ld. Johann Wolfgang Goethe: Faust. Ford. Márton László. Budapest, Kalligram 2015, 417.

[3] Benjamin nem volt megelégedve korának Goethe-filológiájával: ennek a Vonzások és választásokról írt munkájában is számos helyen hangot adott.

[4] Benjamin weimari látogatása alkalmával képeslapokat küldött barátainak, Goethe dolgozószobájának képével. Az egyiken ez áll: „húsz percig egyedül lehettem a dolgozószobában.” Ld. Walter Benjamin: Einbahnstrasse. Szerk. Detlev Schöttker, Steffen Haug. In: Uő.: Werke und Nachlaß. Kritische Gesamtausgabe. 8.k., Frankfurt am Main, Suhrkamp 2009, 439.

Az esszé szerzőjéről
Walter Benjamin (1892-1940)

Német filozófus, kritikus, esszéista.

A fordítóról
Zsellér Anna (1981)

Germanista, kritikus, Babits Mihály-ösztöndíjas (2019) (mű)fordító.

Kapcsolódó
Zsellér Anna: Weimari ébredések
Zsellér Anna (1981) | 2021.04.02.