Nem hagyhatjuk említés nélkül Benjamin Goethével kapcsolatos álmait akkor, ha fontos és irodalmilag rögzített álmaiból szeretnénk összegyűjteni egy csokorra valót. Ezek azonban friss fordításban olvashatók a 2005-ben megjelent Egyirányú utca oldalain, Benjamin egész életét végigkísérő Goethe‑olvasmányainak és Goethe‑kutatásainak lenyomataiként. Az Előcsarnok című álomleírásból nyilvánvalóvá válik, hogy Benjamin már kisgyermekkorában kapcsolatba került a szerzővel, és vélhetőleg még ifjúkorából ismerte a Goethe‑házat, ahol neve „nagy ormótlan gyermekbetűkkel” szerepel a vendégkönyvben, amikor álom‑énje[1] újból ellátogat oda. Az Ebédlő alcímű darabban az álom‑én személyesen a költőtől kap antik vázát ajándékba, s megérintve „könyökét, a meghatottságtól sírva fakad[...]”.[2] Míg az álombéli weimari piactéren az arra járó egy sivár területet talál,[3] addig az itt következő újrafordításban, a Weimar című városképben az éber‑én egy nyüzsgő piacteret. Ennek a városképnek az újrafordítását kellőképp megindokolják az 1969‑ben megjelent magyar fordítás[4] óta eltelt évtizedek és a Benjamin-filológia által feltárt szövegváltozatok, szövegközti kapcsolódási pontok. Az álomsorozat következő darabjaként tehát most egy újabb városkép következik, amely a korábban rögzített Goethe-álmoknak[5] mintegy valós ellenpárja és következménye, és mint ilyen, utalva a korábbi Goethe‑szövegekre, kiegészíti azokat.

Benjamin 1928 nyarán Weimarba utazik, hogy ösztönzést szerezzen a Nagy Szovjet Enciklopédia számára revideálandó Goethe‑szócikkéhez. Ezt a szöveget ugyanis az enciklopédia szerkesztői első változatában elutasították.[6] – Az ifjú Johann Wolfgang Goethe Lotte Buffhoz fűződő, szerencsétlen kapcsolata után (ennek történetét Az ifjú Werther szenvedéseiben örökítette meg) eljegyzést köt Lili Schönemann-nal. A frigy szentesítése elől azonban Svájcba utazott, ahonnan hazafelé jövet „(...) véletlenül megismerkedett a trónörökössel, a későbbi szász-weimari Károly Ágost herceggel. Röviddel ezután Goethe eleget tett a herceg meghívásának az udvarba. A tervezett látogatásból élete végéig szóló ott tartózkodás lett. 1775. november 7-én Goethe Weimarba érkezett. Ugyanebben az évben szavazati joggal bíró követségi tanácsos lett az államtanácsban. Goethe maga kezdettől fogva egész életére nézve következményekkel terhes döntésnek élte meg a döntést, hogy Károly Ágost herceg szolgálatába állt.”[7] – „1775. november 7-én Goethe Weimarba érkezett.” – Ennek a mondatnak a szerkezeti egyszerűsége a Weimar városkép egyik mondatára emlékeztet: „Tudvalevő, milyen egyszerű volt Goethe dolgozószobája.” Már ebből a mondatból – az egyszerűség egyszerűen nyomatékos hangsúlyozásából – nyilvánvaló, hogy Benjamin az irodalmi mítoszképzés minden formáját elutasította.[8] Bár az 1928-as önéletrajza[9] szerint tervbe vett két Goethe‑dolgozatot Benjamin sosem készítette el, a Vonzások és választásokról szóló, önéletrajzi ihletésű[10] munkája már a bevezetőben kritikai műként definiálja magát. Az írás sajátos meghatározása kapcsán Benjamin megalkotja az „igazságtartalom” és a „dologi tartalom” kritikaelméleti különbségtételét: „Az irodalmi művekről szóló irodalom azt ajánlja mindeddig, hogy efféle vizsgálódásainkkal inkább a filológiai s ne a kritikai érdeklődés irányában terjeszkedjünk. Könnyen félrevezethet tehát szándéka felől a Vonzások és választások alábbi, részletekbe hatoló taglalása. Kommentárnak látszhat; holott célja a kritika. A kritika a műalkotás igazságtartalmát keresi, a kommentár a dologi tartalmat. E kettő viszonya határozza meg az irodalomnak azt az alaptörvényét, mely szerint az igazságtartalom annál láthatatlanabbul és bensőbben kötődik a dologi tartalomhoz, minél jelentősebb a mű.”[11]

E fajsúlyos elméleti tézisalkotással induló Goethe‑tanulmány hozta meg Benjamin számára Hugo von Hofmannsthal elismerését, hosszú levelekben kibontakozó barátságuk innen datálódik. A munkát Florens Christian Rang ajánlására a Neue Deutsche Beiträge, Hofmannsthal lapja közölte két részletben. Nem volt ilyen szerencsés azonban a Goethe-szócikk moszkvai fogadtatása: az Enciklopédia szerkesztősége visszautasította a szócikket. Benjamin ezzel a keserű tapasztalattal a tarsolyában kényszerül magyarázkodni Asja Lacis előtt, miért is látja marxista keretben, a 19. század elejének társadalmi‑politikai változásai között kritikusan Goethe alakját: „Gyorsan felvázoltam a sémát, ami a fejemben volt, és amikor elmagyaráztam neki, szorosan az enyémhez tapasztotta a homlokát. Aztán felolvastam a szócikket, s ez is nagyon jól sikerült, tetszett neki, felettébb világosnak és tényszerűnek találta. Azt magyaráztam el, hogy tulajdonképpen mi teszi számomra érdekessé a Goethe-témát: hogy egy férfi, akinek annyi kompromisszum között kellett léteznie, mint Goethének, hogyan tudott mégis ilyen rendkívülit alkotni.”[12] A szerkesztői elutasításra Benjamin nem kapitulációval reagál: „minden további együttműködés feltételének”[13] a Goethe-szócikk közlését teszi meg.

Ennek a terjedelmes szócikknek az újraírásához keres tehát inspirációt, amikor 1928 nyarán Weimarba utazik. Az utazásról és annak irodalmi lecsapódásáról egy év távlatából visszatekintve így számol be Hofmannsthalnak: „A Weimar nem más, mint az Orosz Enciklopédiának írt Goethém mellékterméke. Hogy valaha megjelenik‑e, nem tudom. Csak annyi biztos, hogy az enciklopédiába legfeljebb a felismerhetetlenségig torzítva kerülhet majd bele. Egy évvel ezelőtt jártam Weimarban. A benyomás néhány szempontból jót tett a munkának, amelynek kedvéért az ottani tartózkodásra vállalkoztam. Az esszenciáját azonban, nem törődve az ábrázolás összefüggőségével, ezen a két oldalon próbáltam megragadni.”[14] Benjaminnak, aki moszkvai utazása előtt Goethéhez kapcsolódó álmait jegyzi le első szépirodalmi műve, az Egyirányú utca számára, néhány hónappal később többféle értelemben is fel kell ébrednie a Goethe‑kutatás álomvilágából. Éber-énjének ugyanis egyszerre kell megküzdenie a moszkvai elvtársak elismeréséért, Lacis szerelméért és puszta írói‑szaktudományos egzisztenciájának fenntartásáért.

A mély megindultság, amelyet Benjamin álom‑énje akkor érzett, amikor álmában az idős Goethe közelébe került, talán 1928 után indokolt csak igazán. A Goethe‑szócikk megírása közben ugyanis Benjamin egyszerre kritikai és mélyen empatikus hozzáállásával apránként lebontotta saját ifjúkorának Goethe-bálványát. Társadalomtörténeti kontextusban látva és ábrázolva a költőfejedelmet, felismeri, hogy „(...) a barátság Goethe és Károly Ágost között” adta a garanciát az író „átfogó, szellemi és irodalmi kormányzóságához”, amely „az első összeurópai [kormányzóság] Voltaire óta”.[15] Benjamin szerint Goethe kiteljesedésének szükséges (bár nem elégséges) feltétele korának társadalmi-politikai feltételrendszerében az lehetett, hogy hátrahagyva eredeti társadalmi osztályát, a polgárságot, tartós szövetséget kötött a feudális uralkodó renddel, az arisztokráciával. Ennek alátámasztására Benjamin Goethe recepciótörténetének egyik jelentős anomáliáját is felidézi, amely születésének századik évfordulójához kötődik. Az 1848-as irodalmár‑forradalmárok egy évvel később nemcsak, hogy nem ünnepelték meg ezt az eseményt, de kemény kritikát fogalmaztak meg Goethével szemben, mert az saját korában nem állt ki nyíltan a demokratizálódás eszménye mellett. Ehelyett a francia forradalom ideje alatt inkább még aktívabban fordult a természettudományos témák felé. Benjamin Goethe‑szócikkében odáig megy, hogy Goethét Napóleonhoz hasonlítja, miszerint mind a ketten a burzsoázia emancipációját akarták, a despotizmus politikai formája alatt.[16] Ez persze nem von le semmit csodálatából Goethe iránt, mind írói‑költői, mind kultúraszervezői érdemei alapján: „(...) nem volt egyetlen olyan Németországban népszerű költészeti műfaj vagy nyelv sem, amellyel Goethe ne foglalkozott volna azonnal. Amit fordítóként, útleírások szerzőjeként, önéletrajzíróként, műértőként és műkritikusként, fizikusként, pedagógusként, sőt, teológusként, színházigazgatóként, udvari költőként, társalkodóként és miniszterként teljesített, minden azt a célt szolgálta, hogy minden irányú hozzáértésének hírét növelje. Az életteret ehhez azonban egyre inkább Európa jelentette számára, méghozzá Németország ellenében.”[17]

Benjamin a Weimar megírásának környékén kibontotta Goethe szerzőségének múltbéli politikumát abból a célból, hogy kortársi politikumát megragadhassa. Ez volt az, amire a Nagy Szovjet Enciklopédia szerkesztőinek nem volt szükségük. Az aktív politikum Goethe olvasásában és továbbhagyományozásában számukra túl veszélyesnek bizonyult.

[1] Az éber-én és az álom-én megkülönböztetését Heller Ágnes Az álom filozófiája című könyve nyomán használom. Bővebben ld.: Heller Ágnes: Az álom filozófiája. Budapest, Múlt és Jövő, 2011, 34skk.

[2] Walter Benjamin: Nr. 113. Előcsarnok. Ebédlő. In: Uő.: Egyirányú utca. Berlini gyermekkor a századforduló táján, ford. Márton László et. al., Budapest, Atlantisz, 2005, 13sk.

[3] Walter Benjamin: Mélyépítési munkálatok. Id.m., 30.

[4] Walter Benjamin: Weimar. Ford. Széll Jenő. In: Uő.: Kommentár és prófécia. Szerk. Zoltai Dénes, Budapest, Gondolat, 1969, 65-67.

[5] Az Egyirányú utca eredeti megjelenési éve 1928, de Benjamin 1926 végén már magával vitte Moszkvába a borítótervet, hogy megmutassa barátainak.

[6] Az elutasítás körülményeit és vélhető okait Benjamin részletesen dokumentálja a Moszkvai naplóban. „A Gerzen-házba hamarabb érkeztem, mint Reich. Amikor megjött, ezekkel a szavakkal üdvözölt: „Pechje van!” Ugyanis bent volt az Enciklopédia irodájában, és leadta a Goethéről írt szócikkemet. Véletlenül épp megérkezett Radek, látta a kéziratot az asztalon, és kézbe vette. Bizalmatlanul érdeklődött, hogy kitől való. ’Hisz minden oldalon tízszer szerepel az »osztályharc« kifejezés.’ Reich rámutatott, hogy ez nem igaz, és hogy nem lehet kifejteni Goethe munkásságát, amely a nagy osztályharcok idejére esik anélkül, hogy használnánk ezt a szót. Radek: ’A lényeg csak az, hogy a kellő helyen történjen.’ Így aztán nem sok kilátás van rá, hogy elfogadják a szócikket. Ugyanis e vállalkozás szerencsétlen vezetői túl bizonytalanok ahhoz, hogy valamely autoritásnak akár csak a legrosszabb viccével szemben is érvényre juttassák az önálló vélemény lehetőségét.” Walter Benjamin: Moszvai napló. In: Uő.: A belső világ krónikája. Önéletrajzi írások. Ford. Zsellér Anna, Budapest, Kijárat, 2020, 71.

[7] Walter Benjamin: Goethe. In: Uő.: Gesammelte Schriften, 2.2.k. Szerk. Rolf Tiedemann, Hermann Schweppenhäuser, Frankfurt am Main, Suhrkamp, 1991, 710. – A részlet fordítása tőlem származik.

[8] Walter Benjamin: Wider ein Meisterwerk. Zu Max Kommerell, Der Dichter als Führer in der deutschen Klassik. Gesammelte Schriften 3.k., szerk. Hella Tiedemann‑Bartels, Frankfurt am Main, Suhrkamp, 1991, 252–259., itt: 259. „Lehet, hogy a valódi kép régi, a valódi gondolat viszont új. A jelenből származik. Habár ez a jelen szegényes lehet. De legyen akármilyen is, szorosan meg kell ragadni a szarvánál fogva ahhoz, hogy kifaggathassuk a múltat. A jelen az a bika, amelynek vérével meg kell tölteni a sírárkot, ha azt szeretnénk, hogy pereménél megjelenjenek a holtak szellemei. Épp a gondolat halálos lendítő ereje hiányzik ennek a körnek [a George‑körnek] a műveiből.”

[9] Walter Benjamin: III. önéletrajz (kelt. 1928). In: Uő.: A belső világ krónikája, 206. „Végezetül remélem, megadatik nekem, hogy két tanulmány révén teljesebbé tegyem azt a Goethe-képet, amelyet a Vonzások és választásokról írt munkámban már felvázoltam; ezek közül az egyik a Pandorát, a másik Az új Meluzinát tárgyalná.”

[10] Az önéletrajzi ihletést ez esetben is megőrizte az ajánlás: a terjedelmes Goethe-kritikát Jula Cohnnak ajánlotta. Hozzá fűződő viszonyáról a Berlini krónika ad pontosabb felvilágosítást. Walter Benjamin: Berlini krónika. In: Uő.: A belső világ krónikája, 168.

[11] Walter Benjamin: Goethe: „Vonzások és választások”, in: uő.: Angelus novus. Értekezések, kísérletek, bírálatok. Szerk. Radnóti Sándor, Magyar Helikon, 1980, 99-189, itt: 99.

[12] Moszkvai napló, id.m., 72.

[13] Uo., 85.

[14] Benjamin levele Hugo von Hofmannsthalhoz, 1929. június 26. In: Walter Benjamin: Briefe I-II., szerk. Gershom Scholem, Theodor W. Adorno, Frankfurt am Main, Suhrkamp, 1978, 496.

[15] Walter Benjamin: Gesammelte Schriften, 2.2.k., 711.

[16] Uo., 726.

[17] Uo., 731.