Tíz szívszorító szerelmes vers a világirodalomból
Fotó: Wikipedia / Usbkabel
Tíz szívszorító szerelmes vers a világirodalomból

Valentin-nap alkalmából ezúttal tíz gyönyörű verset gyűjtöttünk össze, amelyek katartikus erővel villantják fel a szerelem szépségét és sokszínűségét.

 Wisława Szymborska: Megemlékezés (fordította Kerényi Grácia)

A huszadik századi lengyel költészet megkerülhetetlen klasszikusa 4 éves korában kezdett el verseket írni, az irodalmi Nobel-díjat pedig 1996-ban vehette át, a bizottság indoklása szerint azért, mert „költészetében az emberi valóság töredékei közül ironikus pontossággal sejlik át a történelmi és biológiai kontextus”. Az 1923-ban született szűkszavú költőnőt méltán nevezték „a költészet Mozartjának”, akinek életműve alig több mint kétszázötven versből áll. Megemlékezés című verse rabul ejtően érzékeny darab, amelynek letisztult szépsége a népköltészet ősi forrásából fakad, miközben olyan mély együttérzéssel fohászkodik a szerelmesekért, akik az „erdőn szerették egymást”, hogy összeszorul tőle a szívünk, a vissza-visszatérő refrénről nem is beszélve, amely nem is lehetne gyengédebb: „Kisfecske szíve, / könyörülj rajtuk.”



Vicente Aleixandre: Szerették egymást (fordította Orbán Ottó)

Az 1898-ban született Vicente Aleixandre a spanyol irodalom 27-es generációjának kiemelkedő költője, akit kortársai többek között „a bánat matematikusának” és „megindítóan romantikus költőnek” is neveztek. 1928-ban jelent meg debütáló verseskötete, első igazán érett könyvét pedig 5 évvel később adta ki A rombolás vagy a szerelem címmel, amelyért az olvasók rajongásán túl 1933-ban Spanyol Nemzeti Irodalmi Díjat is kapott. Szerették egymást című látomásos költeménye ennek a kötetnek az egyik csúcspontja, amelyben egyre hangosabban és felfokozottabban énekli meg a szerelmesek intenzív együttléteit, vizionárius sorait pedig szinte szétveti az érzéki vadság és a kéjes fájdalom, miközben „végigvág a holdon a csókból font ostor”, a csók pedig „fogról fogra csattan”. Orbán Ottó így fogalmazta meg a költő szerelmi költészetének lényegét: „Aleixandre is mindent egy lapra tesz föl, a szerelemre. Csakhogy ez a szerelem nem a mediterrán amorózó kalandja, hanem az élő szerelme az életbe; a halálra szánt test minden ízében él, és minden ízében haldoklik; innen a versek fölfokozottsága, a szenvedély kozmikus volta.” Vicente Aleixandre élete során eltitkolni kényszerült homoszexualitását, az irodalmi Nobel-díjat pedig 1977-ben kapta meg „kreatív költői írásáért, amely rávilágít az ember helyzetére a kozmoszban és napjaink társadalmában, ugyanakkor azért, mert a spanyol költészeti tradíciók két világháború közti nagy megújulását reprezentálja”.  Hazájában a mai napig óriási tisztelet övezi, ezért 2018-ban a madridi metró hatos vonalának Metropolitano állomását róla nevezték át.

 

Jevgenyij Jevtusenko: Bűvölő (fordította Illyés Gyula)

Az 1932-ben született Jevgenyij Jevtusenko a huszadik századi orosz költészet emblematikus alakja, akinek több mint százötven könyve jelent meg, műveit pedig több mint hetven nyelvre fordították le. Első verseskötetét 1952-ben adták ki, ezt követően hamar az ötvenes években indult fiatal szovjet költőnemzedék egyik sztárja lett, aki a hatvanas évektől kezdve rengeteget utazott. Többször járt Magyarországon is, 2009-ben a Pécsi Tudományegyetem díszdoktorává avatták, négy évvel később pedig a Janus Pannonius Költészeti Nagydíj egyik jelöltje volt. Szergej Jeszenyin és Borisz Paszternak gyakorolta a legnagyobb hatást szerelmi költészetére, melynek egyik legszebb darabja a Bűvölő. A mondogatnivalóan gyönyörű vers letisztultsága a népballadák tömör szépségét idézi meg, a bravúros rímtechnikának köszönhetően pedig csak úgy ragyognak a lágyan hullámzó sorok, melyekkel Jevtusenko a szerelmét szólítja meg szívszorító szelídséggel: „Tavaszi éjszakán gondolj reám / és nyári éjszakán gondolj reám, / és őszi éjszakán gondolj reám / és téli éjszakán gondolj reám. / Ha lennék tőled oly távol talán, / mintha más ország volna a hazám, / ágyad hűs lepedőjén, vánkosán, / hanyattfeküdve, mintha óceán / habja himbálna, lágyan és puhán, / add át magad ott is nekem csupán.” Jevtusenkót élete utolsó éveiben súlyos betegség gyötörte: 2013-ban az egyik lábát amputálni kellett bokájának gyulladása miatt, végül 84 éves korában, 2017-ben hunyt el az amerikai Tulsa városában.

 

Kajetan Kovič: Románc (fordította Lator László)

Aleš Debeljak, Edvard Kocbek és Tomaž Šalamun mellett az 1931-ben született Kajetan Kovič a huszadik századi szlovén költészet legnagyobb alakja, aki az ötvenes évek második felében egyfajta bensőséges és képzeletgazdag versbeszédet kialakítva szakított a szocialista realizmussal. „Kovič a korhoz kötött és korok feletti, az ünnepien fénylő és a hétköznapias, a személyes és a közös, az eszményi és a valóság szembesítésével keresi az emberhez méltó cselekvés szabályait” – jegyezte meg róla találóan fordítója, Lator László. Románc című verse valóban ünnepien fénylik; hangjának lágysága és képeinek tömörsége teszi varázslatos élménnyé: „Gyöngédség leszek játékod homokjában, / fül emlékeid algái közt, / tenger, / kagyló, beszédre, csöndre, / madár, válaszul, / tenger, / első megadásod lélegzete, / első érintésed kék virága.” Ennél is megrendítőbbek az egész költemény gerincét képező finom modulációk, az a melankolikus utazás, ahogyan „az első este szerelméből” előbb „minden este szerelme”, végül „az utolsó este szerelme” lesz, ahol „tenger leszek én, s te a fájdalom fekete árboca”. A 2014-ben, 83 éves korában elhunyt Kovič egyébként fontos műfordító is volt, hiszen Georg Trakl és Rainer Maria Rilke mellett Babits Mihály, József Attila és Kosztolányi Dezső verseit is átültette szlovénra.

 

Johannes Bobrowski: Halászkikötő (fordította Rónay György)

Az 1917-ben született Johannes Bobrowski a huszadik századi német irodalom tragikus sorsú alakja, akinek első versei már 1944-ben megjelentek, verseskötete azonban csak 1961-ben látott napvilágot – mindössze 4 évvel 48 éves korában bekövetkezett halála előtt, amelyet vakbélgyulladás okozott. Őrvezetőként végigszolgálta az egész második világháborút: Lengyelországban, Franciaországban és a Szovjetunióban is harcolt, 1945 és 1949 között pedig egy szovjet szénbányában robotolt hadifogolyként. Magyarul egyetlen verseskötete jelent meg 1973-ban, Téli kiáltás címmel, ennek a kötetnek az egyik fénypontja a Halászkikötő című halk szavú, ám annál megejtőbb költemény. „Este, / mielőtt a csónakok / kifutnak, egyik a másik után, / akkor szeretlek” – kezdi a bukolikus ihletettségű verset, majd keresetlen egyszerűséggel így vall szerelmet: „Reggelig szeretlek / a kamrában a szalmával, / a tető fölött a széllel, / házad előtt a sövénnyel, / a kutyaugatással, / míg meg nem virrad.” Egy halász szólítja meg kedvesét ebben a titokzatos szépségű költeményben, „ki keze melegét / az éj ezüst / testére tékozolja”, mi pedig a vers végén vele együtt ugrunk be az utolsó csónakba a hazatérés reményében.

 

Octavio Paz: Hullámzás (fordította Somlyó György)

Az 1914-ben született költő és diplomata, Octavio Paz 1933-ban adta ki első verseskötetét, a világhírt pedig az 1957-es Napköve című kötet hozta el számára, amely bravúros teljesítmény, a könyv ugyanis egyetlen hosszú, 584 sorból álló versmondat, ahol a sorok száma pontosan megegyezik az azték naptár éveinek számával, míg a cím a híres mexikói azték áldozati oltárra utal. Az önmagába visszatérő, hömpölygő versfolyam hazájában egyfajta himnusszá vált, és a Nobel-díj-bizottságot is lenyűgözte, ezért aztán 1990-ben Paz az eddigi egyetlen mexikói szerzőként vehette át a legrangosabb irodalmi elismerést „szenvedélyes és széles látókörű írásművészetéért, amelyet érzékeny intelligencia és humanista tisztesség jellemez”. Hullámzás című költeménye az 1962-es Szalamandra című kötet egyik csúcspontja, amelynek belső feszültségét a ritmikusan ismétlődő struktúra nyújtja, a költő ugyanis különféle plasztikus metaforák hullámszerű váltakoztatásával ragadja meg az én–te-viszony ambivalens jellegét: „Ha te borostyánszínű kanca vagy / én a vér útja vagyok / ha te az első hó vagy / én a hajnal üszkének szítója [...] / ha te a felhők ligete / én a balta mely belecsapódik / ha te a meggyalázott város / én az eső amely megszenteli...” Az irodalmi Nobel-díj átvétele után 6 évvel tűz ütött ki Octavio Paz mexikóvárosi otthonában, ahol odavesztek a könyvei és szeretett macskái. Egészsége ezt követően fokozatosan megromlott, megoperálták a szívét; végül 1998-ban, 84 éves korában hunyt el rákban.

 

Vítězslav Nezval: Énekek éneke (fordította Eörsi István)

Az 1900-ban született és 1958-ban elhunyt Vítězslav Nezval a huszadik századi cseh avantgárd költészet legnagyobb költője, a csehszlovák szürrealizmus megteremtője és vezéralakja. Kamaszkorában kezdett el verseket írni, emellett dalszerzőként, festőként és forgatókönyvíróként is kibontakoztatta tehetségét. Magyarul sajnos nem jelent meg 1935-ben írt, de csak 1945-ben kiadott kultikus regénye, a Valéria és a csodák hete, amely egy gótikus horrorba oltott, bizarr erotikus fantáziákkal teletűzdelt tündérmese – a könyvből Jaromil Jires rendezett 1970-ben emlékezetes művészfilmes adaptációt. Énekek éneke című sodró lendületű verse már a címében is megidézi a Salamon királynak tulajdonított, a menyasszony és a vőlegény szerelmi énekeiből álló bibliai gyűjteményt. Csak úgy zuhognak ránk a merész képzettársítások ebben az áradó költeményben, amelyben kedvese különféle testrészeinek varázserejét igyekszik a végeláthatatlanul özönlő metaforák révén megragadni, mi pedig örömmel adjuk át magunkat ennek a lírai vízesésnek: „Lábad tántorgó szüret / Kikötő tánca / Lábad akár a háború / Öled forrasztófém lángja / Lepke röpte és hajócsavar / Csípőd kavalkád / Csípőd Geissler-cső / Csípőd a tunyaság maga / Orsózaj hegedü árnya / Homlokod szikra / Fogad sajtológép / Füled kérdőjel eltévedt valamikor / Nyakad zuhatag / Olyan vagy mint az éjt megelőző nappal nappalt megelőző éj / nappal mely a tüneményt megelőzi.”

 

René Char: Szerelem (fordította Parancs János)

Az 1907-ben született René Char 1928-ban mutatkozott be költőként első kötetével, nem sokkal később pedig Párizsba költözött, ahol megismerkedett Louis Aragonnal és André Bretonnal, majd a hatásukra csatlakozott a szürrealista mozgalomhoz. A közel két méter magas egykori iskolai rögbijátékos könyveit később olyan világhírű képzőművészek illusztrálták, mint Vaszilij Kandinszkij, Pablo Picasso, Henri Matisse, Joan Miró vagy Georges Braque. 1940-ben Alexandre kapitány néven csatlakozott a francia ellenálláshoz, melynek katonájaként az ejtőernyős zónát vezényelte a Durance folyónál; ekkoriban írta egyik leghíresebb könyvét, a Hüpnosz jegyzeteit. Szerelem című frappáns költeménye az 1934-ben megjelent Gazdátlan kalapács kötetben kapott helyet, a mindössze három szóból álló vers pedig a világirodalom legszebb rövid versei közé tartozik, amelyben az 1988-ban, 80 évesen elhunyt francia költő mesteri egyszerűséggel ragadta meg, mi is a szerelem: „Elsőnek / Érkezni meg.” Az enigmatikus tömörségű költeményt olvasva igazat adhatunk Vajda Andrásnak, aki így foglalta össze Char életművének lényegét: „lekerekíteni a villámot, a pillanatot örökkévalósággá tenni: ebben áll René Char művészete”.

 

César Calvo: Távollétek és késedelmek (fordította Majtényi Zoltán)

Az 1940-ben született César Calvo a perui költészet hatvanas generációjának éllovasaként indult, első kötetét 20 éves korában adta ki, 1960-ban. Több évtizeden át dolgozott újságíróként, nemzetközi ismertségre pedig 1981-ben megjelent regényével tett szert, amelyben az amazóniai esőerdőben tett spirituális utazásáról tudósít, de írt egy regénytrilógiát a II. János Pál pápa elleni merénylet hátteréről is. Távollétek és késedelmek című versének ihletettsége és látomásossága nem is lehetne szuggesztívebb, miközben „az első ízben dúló szerelem” törtető érzéséről tudósít a felejthetetlen képek ódai zuhatagában: „Mert én a te véred vagyok. / Csikorgó emléke szállodai délutánoknak, / ahol narancsvirágos a törülköző, s az a fintor, / amellyel a szomjúság kicsordítja a rézkancsókat. / S te vagy az esztendők távoli ügetése, te vagy, / aki megállítja, aki bezúdítja / szobámba az éjszakák folyóit.”

 

Ivan V. Lalić: Szerelem (fordította Dudás Kálmán)

Az 1931-ben született Ivan V. Lalić a huszadik századi szerb költészet legfontosabb szerzője Vasko Popa és Miograd Pavlović mellett. Hazánkban méltatlanul keveset emlegetett költő, aki 1955-ben mutatkozott be, 1996-ban bekövetkezett haláláig pedig „nemcsak a szerb míves költészet hagyományát teremtette újjá, hanem sikeresen egyesítette a hellenizmus, a mediterrán művelődés és a szerb középkor szellemi örökségét is”. Magyarul egyetlen könyve jelent meg 1971-ben A szerelem művei címmel, melyben nemcsak felejthetetlen Bizánc-víziói kaptak helyet, hanem felkavaró szerelmes versei is. Mint minden verse, a Szerelem című költeménye is az égi szférákig hatol; sűrű szövése és melankolikus tónusa nem is lehetne rabul ejtőbb, miközben az emlékezéssel, a változással és az elmúlással szembesít bennünket: „Már évek óta tudom, együtt vagyunk az elmúlásé; / Átsütve emlékezetem csillagával, te mind kevésbé / Vagy már rajta kívül, én szépen eloszlatva benned, / A délutánokban, minden szobákban és napokban...”

Az esszé szerzőjéről
Bajtai András (1983)

Költő, műfordító, a Lelkigyakorlatok világirodalmi versblog alapító szerkesztője. Versum-díjas. Legutóbbi kötete: Kerekebb napok (Kalligram, 2014)