„(…) úgy érzem, túlságosan sok a vers, a verseket pedig nem veszik. (…) Mi az, hogy nem veszik (…), nézze csak meg Octavio Paz folyóiratát. (…) Jól van (…), de Octavio az Octavio, és van az a luxus, amit mi többiek nem engedhetünk meg magunknak. Azt persze nem árultam el, hogy már évszázadok óta nem olvasom Octavio folyóiratát, és nem tértem ki a „luxus” szó értelmezésére sem, mellyel nem a költői tevékenységre utaltam, hanem a fáradtságos publikálásra, mivel szerintem verseket kiadni valójában nem luxus, hanem kapitális hülyeség.”[1]

Roberto  Vad nyomozók című monumentális regényének „zsigeri realistái” köszörülik imígyen nyelvüket a mexikói irodalom (akkor még) élő klasszikusán, Octavio Pazon, sőt, egy fiktív találkozóra is sor kerül a regényben a koszorús költő és a szobrát döntögető fiatalok között, amely epizódban, semmi kétség, Paz gúnyrajzával szembesülünk.

De a tisztelt Olvasó, ha korunk gyermeke, vajon tudja-e egyáltalán, kit is kellene kinevetnie? És a Cervantes- és Nobel-díjas Octavio Paznak ez a – meglehetősen pimasz – fricskázása vajon csupán egy nemzedékváltás szükségszerű velejárója-e? Apák és fiúk örök izmozása, a fiúk óhatatlan szembefordulása az atyai Mesterrel? Valami vitathatatlan érték megtagadása, csak azért, hogy sikerüljön önmagukat meghatározni, sikerüljön megvetni lábukat az irodalom amúgy (Mexikóban is, vagy ott pláne) ingoványos talaján? Vagy ikonrombolásuk netán valami komolyabb kérdést is felvet, amely alkalmasint a huszadik-huszonegyedik század fordulóján bekövetkezett általános, nemcsak az irodalom és a művészetek, de az életvitel és a kultúra egészét érintő paradigmaváltással (is) összefügghet?

Szögezzük le mindjárt: Bolaño ifjú titánjainak – velejéig igazságtalanul ugyan, de „zsigerből” – a maguk szempontjából igazuk volt: Octavio Paz egyetemes, valószínűtlenül gazdag és sokrétű életművének nyomasztó hatása alól csak úgy szabadulhattak, ha megtagadják, érvénytelenítik, ha látványosan hátat fordítanak neki.

Octavio Paz annak az elitértelmiségnek egyik kiemelkedő alakja volt ugyanis, amely gyülekezet még hitt benne, hogy a Művészetnek az emberi lét lényegéhez van köze, szerepe vetekedik a filozófiáéval, sőt, talán fölül is múlja annak értelmező, értelmet adó (vagy a lényeg irracionális jellegét hangsúlyozó) funkcióját. Egyike volt azoknak az utolsó mohikánoknak (aztékoknak?), akik vallották, hogy az emberi képzelőerő – a Szó közvetítésével – szembeállítható a világ silányságával. Csak látszólagos ellentmondás, hogy Paz szemléletének gyökerei szorosan kötődnek a klasszikus avantgárd világ- és művészetfelfogásához, amely pedig alapvetően kétségbe vonta az értelem (a Logosz) mindenhatóságát, noha jeles alkotói is tudták, hogy a költészet csak a nyelv révén teremtheti meg sajátos, a szakralitással rokon, a létezés teljességének megragadására törekvő világát. Paz látásmódja ebben az értelemben evidensen huszadik századinak tekinthető. Elhivatottsága részének tekintette, hogy a költészet – és a gondolkodás – egyetemességét kiterjessze a nyugati civilizációtól korábban idegen, kellőképpen fel nem derített spirituális területekre, illetve, hogy bebizonyítsa: az ún. „magaskultúrák” (amilyen pl. az azték vagy a maja), azonos értékkel kérnek helyet az emberiség nagyérvényű metaforái között.

Octavio Paz életének tényei is jócskán túllépik a szokványos földrajzi-nemzeti-biográfiai dimenziókat: Mexikón kívül hosszabb időszakokat töltött Európa, Észak-Amerika, Japán és India tájain (e két utóbbi országban nagykövetként képviselte hazáját), így földrészének világlátott írói között is ő talán az egyik legtágabb szemhatárú.

1914-ben született Mexikóvárosban, és ugyanott halt meg 1998-ban. Első verse tizenhat évesen jelent meg, és nem volt még húszéves, mikor első kötete napvilágot látott. Több rangos folyóirat munkatársa mindvégig, kettőnek (Plural, Vuelta) pedig alapítója és főszerkesztője is volt. Spanyolországban szoros kapcsolatot alakított ki a korszak nagy költőivel, tanulmányozta a középkori és barokk költészetet, és nagy hatással volt rá a korszak szociális érzékenységű lírája. Mégis, a francia szürrealizmus vált meghatározó jelentőségűvé szemléletében. A lázadás eszméi, szerelem és szabadság, a nyugati civilizáció kiüresedett értékeinek szétzúzása, visszatérés az ember eredeti természeti állapotához, az univerzum képének saját vágyaihoz alakítása – egyebek mellett ezt jelentette neki a szürrealisták kalandja. Költői víziója később kiegészült az azték mitológia, a japán haikuk és a keleti filozófiák, a buddhizmus és tantrizmus formai és tartalmi elemeivel. Érett költészetének (El arco y la lira, 1956, Piedra del sol, 1957) főbb motívumai: a természeti ember, az intuíció elsőbbsége, Erósz és szakralitás közelítése, átlendülés a „másik partra”, ahol „megbékülnek az ellentétek”, nyilvánvalóvá válik a világ illuzórikus, kimondhatatlan természete, az „én” semmissége, és hangsúlyossá válik a lélek benső valóságának keresése. Művészi ambíciója a magány meghaladására irányul: „A költő a magányból indul el a vágy ösztökélésére, és valami titokkal való egyesülés felé halad” – állítja. A gyökértelenséggel a költő teremtő erejébe vetett hitet szegezi szembe. Azt a lelki, szellemi állapotot, amelyben ébrenlét és álom egyesül, a nyelv konvencionális szabályai kérdésessé válnak, és a dolgok tértől és időtől függetlenül valami új rendbe szerveződnek.

Paz munkásságát számtalan díjjal ismerték el hazáján kívül is; közülük is kiemelkedik a Nemzetközi Költészeti Nagydíj (1963), a Cervantes- (1981), valamint a Nobel-díj (1990).      

Tizenkét kötetre tervezett (de végül tizenötre bővült) Összes Művei kiadását a Nobel évében kezdte meg a madridi Círculo de Lectores; a nagyformátumú, átlagosan félezer oldalas kötetek kiadása 1996-ban ért a végéhez. A méreteiben is lenyűgöző vállalkozást maga a szerző finanszírozta. (Tünetértékű adalék, hogy a Paz-sorozathoz hasonló ínyencségeket publikáló kiadónak hamarosan be is kellett szüntetnie működését: nem bírta felvenni a versenyt a digitális kor támasztotta igényekkel.)

A kötetek tematikájának részletes ismertetésére itt nincs mód. Legyen elég annak megállapítása, hogy többségükben a kulturális antropológus szemszöge uralkodik: művelődés-, egyetemes kultúr- és irodalomtörténeti tárgyú, olykor monográfia terjedelmű esszék sorjáznak bennük (költészet és történelem, a hódítások korának kultúrája Latin-Amerikában, Sor Juana Inés de la Cruz élete és műve, az egyetemes és a mexikói képzőművészet kiemelkedő figurái stb.), s csak az utolsók tartalmazzák Paz költői termését, valamint végső időszakának egybegyűjtött írásait. Paznak magyarul ötkötetnyi műve jelent meg – a legutóbbi 2002-ben.[2]

Műveinek egyik jellegzetes darabja a külön könyvben is publikált Kettős láng című, amelyben Paz az erotika-szerelem fogalompár kultúrtörténetét kísérli meg felvázolni, hatalmas erudícióját, ars poeticájának eszmeiségét és költői eszközeit mozgósítva. Az önmagában is szinte műtárgy értékű kötet Erósz és Psziché-fejezetében ezt írja: „A határsértés, a büntetés és a megváltás a nyugati szerelemfelfogás összetevői Goethe Faustjának második részében, vagy Wagner Trisztán és Izoldájában éppúgy, mint Nerval Auréliájában. Apuleius Aranyszamár (avagy Átváltozások) című könyvében (…) Psziché visszatér a fényre és visszakapja szerelmesét: Erósz, a láthatatlan, végtére megmutatkozik. Van egy másik szövegünk is, amely visszatéréssel végződik, s amelyet Psziché vándorútjának ellentettjeként olvashatunk. Joyce Ulyssesének utolsó lapjaira gondolok. Miután a két főszereplő, Bloom és Stephen végigbolyongják a várost, visszatérnek Ulises-Bloom házába. Azaz Ithacába, ahol Penelopé-Molly várja őket. Bloom felesége, vagyis a Nő, vagyis minden nő: az ősforrás, a nagy Pina, az őshegység, a kezdetünk és a végünk. (…) Molly nemcsak Penelopé, hanem Vénusz is, ám a költészet mindent megszentesítő hatalma nélkül sem nem asszony, sem nem istennő. Mollyban ugyan nem teng túl az ész, de tudja, a nyelv, a vágy fenséges vagy ostoba jelképei nélkül semmi. (…) A költészet – a legmagasztosabb és a legalpáribb is – az ő tükre: amint megpillantja magát benne, beléhatol, belezuhan létébe, forrássá alakul. Molly (…) Igen, mely fittyet hány a jóra és a rosszra; önző Igen, mely adakozó, sóvárgó, nagylelkű, gazdag, ostoba, kozmikus; elfogadó Igen, mely olvad és egybeolvad amint egyhangúan ömlik múlt, jelen, és jövő felé, afelé, amik voltunk, vagyunk és leszünk. Minden és mindenki együtt egy hatalmas kiáltásban, amely olyan, akár a tenger hullámzása: emelkedik, süllyed újra meg újra, egységbe ölelve mindent valamely kezdet és vég nélküli nagy egészben.”[3]

„Mi a pina!”, vágnák rá alighanem erre Bolaño vad detektívjei, s ha tekintetbe vesszük napjaink szexcentrikusságát, minden magasztost és transzcendenst gyanakodva szemlélő, a populáris tömegkultúrával már-már szemérmetlenül egyesülő művészeti irányait (iránytalanságát?), akár meg is érthetjük az ádáz mexikói ifjoncok Octavio Paz iránti blaszfém indulatát. Sajnos.  Mert hangsúlyozni kell: a szemléletváltozásért nem Octavio Paz, inkább a kor felelős. Paz nem a nagyságából, hanem az érvényéből veszített, ha veszített egyáltalán. Lehet, hogy ma, földhöz- és a pergő képekhez ragadtságunkban gyanakodva, kiábrándultan tekintünk minden transzcendenciára, de az értékek leértékelődése, remélhetőleg, nem végleges. Így Octavio Paz „trónfosztása” sem.

Forrás: Csuday Csaba

Személyesen 1993-ban szerezhettem benyomást róla, Összes Műveinek madridi bemutatóján. Elegancia, szépség és méltóság jellemezte szereplését a Circulo de Lectores ünneplő közönsége előtt. Makulátlan öltönye, nyakkendője egyszerre vallott a kifinomult ízlésű költőfejedelemre és a diplomácia legfelső köreiben otthonos közszereplőre. Röviden beszélt az impozáns sorozatról, majd verseiből olvasott fel. A madridiaktól megszokott sistergő szózuhatag után lágyan dallamos, lassúdad mexikói beszéde zene volt fülemnek. Kicsit indiánosan széles arcán kedves mosoly jelent meg, amikor az esemény után bemutatkoztam neki, és elébe tettem dedikálásra szánt könyveimet. A magyar nyelvű Meztelen jelenés láttán mintha kicsit meg is illetődött volna. Érthetően, hiszen Duchamp metafizikus titkainak boncolgatásában lehetetlen volt nem érzékelni saját művészi hitvallását. S talán nem alaptalan a feltételezés sem, hogy az őt ironizáló Bolaño, épp ennek az esszének köszönhetően tehette másik hatalmas regénye, a 2666 egyik sokatmondó ready made-jelképévé a szárítókötélen lengő könyvet, hogy az szembesüljön a kérlelhetetlenül véres valósággal.

*

Jegyzetek:

[1] Kertes Gábor fordítása

[2] Művei magyarul: Napköve. Fordította és az utószót írta Somlyó György. Bp., Magyar Helikon, 1965; Fekete sugarak. Fordította, válogatta és utószóval ellátta Somlyó György. Bp., Európa, 1971; Meztelen jelenés (Marcel Duchamp) Fordította Somlyó György és Csuday Csaba, utószóval ellátta Somlyó György. Budapest, Helikon, 1990; Futóhomok ​/ Rappaccini lánya – Arenas movedizas / La hija de Rappaccini. Fordította Dobos Éva. Bp., Noran, 2000; Az erotikus túlpart: Sade. Fordította Szőnyi Ferenc. Bp., Európa, 2002.

[3] Csuday Csaba fordítása