Amikor a 1749-től megkértek, hogy Carlos Fuentes (1928-2012) halálának tizedik évfordulója alkalmából írjak egy személyes cikket a mexikói íróról, feltettem magamnak a kérdést: szeretem-e még igazán Carlos Fuentes prózáját? Húsz éve az egyik legeredetibbnek tartott strukturalista regényéből (Cambio de piel) („Vedlés”, 1967) írtam a doktori értekezésemet, az elmúlt két évtized során több tanulmányt publikáltam műveiről magyar és spanyol nyelven, számos művét elolvastam, de több év távlatából ma már be kell vallanom magamnak, mégsem úgy szeretem, mint Borges vagy Cortázar fantasztikus novelláit, García Márquez vagy Mario Vargas Llosa regényeit. Miután a fuentesi életmű könyvről-könyvre történő ismertetése máshol már olvasható,[1] az alábbiakban más megközelítésből, öt témakör alapján járjuk körül röviden a mexikói író életét, pályáját és örökségét.

(Fuentes és Fuentes) Fuentes grandiózus író volt, a szó jó és kevésbé pozitív értelmében is. Erre utal, hogy 1985-ben balzaci mintára – aki az egyik kedvence és példaképe volt – elkészítette a La edad del tiempo [Az idő korszaka] címet viselő, igen terjedelmes és bonyolult rendszerező tábláját: ennek alcsoportjaiba sorolta be már elkészült és még megírásra váró irodalmi korpuszát. A csoportosításon többször változtatott, néhány művét kihagyta belőle, néhányat pedig végül nem tudott megírni. Először mindezt kicsit erőltetettnek éreztem – ahogy a fuentesi stílust is több esetben mesterkéltnek. Borgestől a legtermészetesebb módon el tudtam fogadni a végtelen felé tendáló szövegközeli utalásokat, mert úgy éreztem, hogy egy nagy irodalmi játék részese lehetek: ha kellett, az író képes volt erős öniróniát is gyakorolni, és mindig kiérezhető volt a finom, szarkasztikus vagy kesernyés humor a mondatai mögül. Fuentesnél ez a megállapítás már nem feltétlenül igaz. A mexikói író prózája egy-két kivétellel nagyon komoly stílusban íródott, a műveiből kitetsző tudásanyag pedig sokszor az aktívnál is aktívabb, a hispán kultúrában jártas olvasót kíván. A pályája csúcsának tekintett Terra Nostra („Földünk”, 1975) regényével kapcsolatban Szőnyi Ferenc (1944-2017) irodalmár, műfordító, aki a regény egyes fejezeteit le is fordította magyarra, nem véletlenül állapította meg, hogy „lehetetlen azt a bonyolult utalásrendszert érzékeltetni, amellyel a globális ábrázolás nagyratörő célját kívánja elérni”.[2]

Fuentes halálig tizenkilenc regényt, hét színpadi művet, tizenhat esszékötetet és tizenkét novelláskötet írt. Pályáját Javier Ordiz Vázquez spanyol irodalomkritikus három korszakra bontja. Az első az 1954-1963 között megjelenő műveket foglalja magában, melyek szinte kizárólagos témája Mexikó. A második, az 1964-1980 közötti korszak a boom és a formai kísérletezés győzelme, míg 1981 után Fuentes már felszentelt írónak számít, írásaiban pedig visszatér a mexikói téma.[3] Tizennégyezer kötetes magánkönyvtára volt, írótársai, kritikusai számára úgy tűnt, hogy mindig mindent olvasott, minden képet és filmet látott és a világ összes fővárosában otthon volt. Ugyanakkor egy idő után az embernek az az érzése támad, hogy ezeket a gondolatokat már olvasta valahol tőle, sőt, amikor egy-egy új címen megjelent kötetét fellapozta, sok esetben ismerős címekkel, újra publikált művekkel találkozhatott.

Fuentes mind az 1940-es évektől kibontakozó spanyol-amerikai regény megújulási folyamatának, mind pedig mexikói identitáskeresés problematikájának egyik kulcsfigurája volt. Kiválóan ismerte a mexikói és a hispán világ történelmét, írásaival Latin-Amerika kulturális térképét akarta megrajzolni. Az irodalom számára mindez az emberiség történelmének újragondolását, a világgal kapcsolatos kritikai kérdésfelvetést jelenti: olyan történelmi korszakok, civilizációk, személyiségek találkozását, párhuzamba állítását is lehetővé teszik, amelyek a valóságban sohasem találkoznának. Az emberiség történelme Fuentes műveiben a ciklikus időelméleten alapul: nincs történelmi fejlődés, csupán az erőszakos, véres események ismétlődnek újra meg újra. Annak idején ezért is kezdtem komolyabban elmélyülni a fuentesi prózában, mert történészből hirtelen irodalomra váltva, a történelmi vonatkozások és a ciklikus történelemfelfogás izgalmas témának ígérkezett. És ez így is volt, amíg egy idő után nem ismétlődtek ugyanazok a gondolatok, mondatok, felfogások. Ahogy azt a huszadik századi mexikói széppróza másik halhatatlan alakja, Juan Rulfo szarkasztikusan, de kellő öniróniával megjegyezte „Fuentessel az a probléma, hogy sokat ír, és a tetejébe még meg is jelenteti az írásait”.[4]

Fuentes írói pályája 1975-ig egyértelműen felfelé ívelt. Az 1958-ban megjelent Áttetsző tartomány című regénye a nagyvárosi közeg bemutatásával és a különböző filmes technikák (töredezettség, éles váltások) alkalmazásával tematikájában és módszereiben is új utat nyitott a mexikói prózában. Az 1962-es év különösen sikeresnek számított az író szakmai pályáján: ebben az évben jelent meg a mára már klasszikussá vált Artemio Cruz halála című, a boom egyik referenciaszövegének tartott regénye, valamint az Aura című, négy szereplőre épülő kisregénye, amely egy gótikus architextussal bíró, az átváltozás (fuentesi nőalakoknál visszatérő) képességére építő huszadik századi történet.[5] 1967-ben ismét két regénnyel jelentkezik, a már említett Cambio de piel valamint a Zona sagrada („Szent zóna”) a kísérleti próza újító jellegű alkotásai. Fuentes irodalomelméleti és kritikai műveket is írt: ezek közül az egyik legkiválóbb az 1969-ben megjelent, az új spanyol-amerikai regényt mítosz, valóság és szerkezet hármas egységeként meghatározó La nueva novela hispanoamericana („Az új spanyol amerikai regény”) címet viselő tanulmánykötete.

 A Terra Nostra megjelenését követően az író újabb alkotásait már nem fogadta olyan egyöntetű elismerés. Az 1980-as évektől egyre több konferencián, kulturális eseményen, politikai rendezvényen lett díszvendég, számos egyetemen vendégoktató vagy díszdoktor, irodalmi díjak sorát nyerte el (a Nobel-díj kivételével szinte minden rangos irodalmi díjat megkapott), de az író talán útközben valahol elveszett.

(Fuentes és Octavio Paz) Nem kerülhetjük ki a korszak másik legjelentősebb mexikói írójához, a Nobel-díjas Octavio Pazhoz (1914-1998) való kapcsolatának történetét sem. 1950-ben ismerkedtek meg, egyfajta mester-tanítvány viszony alakult ki közöttük, ami az évek múlásával barátsággá alakult. Paznak a mexikói identitás problémáit taglaló El laberinto de la soledad („A magány labirintusa”, 1950) című esszékötete nagy hatást gyakorolt Fuentesre, aki számos gondolatot át is vett belőle: különösen az első két regényében (Áttetsző tartomány; Artemio Cruz halála) érezhető ez a hatás, elég, ha csak a chingada[6] jelenségére gondolunk. Kis túlzással azt is mondhatnánk, hogy amit Paz esszé formájában mondott el, azt Fuentes a fikció világába helyezte át. Bár az 1970-es évektől kezdve némileg eltávolodtak egymástól,[7] az igazi bomba 1988-ban robbant, amikor az Octavio Paz nevével fémjelzett Vuelta című kulturális lapban megjelent Enrique Krauze történész, – aki maga is a lapnál dolgozott – nem igazán hízelgő, sőt mondhatnánk ellenséges hangvételű cikke Fuentes irodalmi tevékenységéről, politikai nézeteiről és egész életstílusáról.[8] Krauze elismerte Fuentes tehetségét és szenvedélyét az irodalom iránt, de azzal vádolta az írót, hogy nem ismeri igazán a hazáját és a mexikói valóságot hollywoodi ízlés szerint tálalja. Szerinte Fuentes Mexikója egy kitalált világ, amely a film és az irodalom világából táplálkozik. Ennek a képnek a kialakulásához nagymértékben hozzájárult, hogy az író gyerekkorát – apja diplomáciai szolgálata miatt – külföldön töltötte (Panama, USA, Chile, Argentína stb.), ott végezte tanulmányait, így kevés közvetlen kapcsolata volt Mexikóval. Fuentes nagyon megharagudott Pazra, hogy engedte a cikk megjelentetését és még csak nem is értesítette előtte az írót. A kapcsolat örökre megszakadt, Fuentes még részvétet sem nyilvánított Paz 1998-ban bekövetkezett halálakor.

Tény és való, hogy Fuentes neveltetése, iskolái, nyelvtudása, anyagi helyzete sok-sok ajtót nyitott meg számára, de azt is el kell ismerni, hogy feltétel nélkül segítette írótársait, ha szükségük volt rá. Nagyon keményen tudott a kiadókkal tárgyalni, és nem csupán a saját érdekében. Köztudott, hogy Márquez az 1960-as években egész családjával hónapokra beköltözött Fuentes házába, együtt dolgoztak néhány filmforgatókönyvön és a kolumbiai ott írta meg a Száz év magány (1967) egyes részeit, amihez a mexikói író segített kiadót is találni. De támogatta Vargas Llosa és a chilei José Donoso műveinek kiadását is. A boom legjelentősebb írói közül García Márquezhez fűzte a legszorosabb kapcsolat, ideológiai szempontból is közel álltak egymáshoz. Mario Vargas Llosával való kezdeti barátsága a későbbiekben kihűlt, főleg azután, hogy a kolumbiai és a perui író között kenyértörésre került sor 1976-ban, amikor is mexikóvárosi moziban nyilvánosa összeverekedtek. Szakmai féltékenység is állhatott Fuentes és Vargas Llosa kapcsolatának megromlásában, hiszen a perui író fiatalabb volt mexikói társánál, de minden rangosabb irodalmi díjat előbb kapott meg, és 2010-ben az irodalmi Nobel-díjat is neki ítélték.[9]

(Család) Családi és magánélete elég bonyolult volt, köztudottan szerette a nőket. Luis Buñuel egyik kedvenc színésznőjével, Rita Macedóval (1925-1993) tizenkét évig tartott a házassága (1957-1969). A kapcsolatból egy lánya született, Cecilia, aki hosszas jogi és egyéb viták után 2019-ben jelentette meg Mujer en papel. Memorias inconclusas de Rita Macedo („Nő papíron. Rita Macedo befejezetlen emlékiratai”) címmel anyja visszaemlékezéseit, amelyben idézni szeretett volna az apja és anyja egymáshoz írt háromszáz levélből, de Fuentes második felesége és özvegye, Silvia Lemus újságíró, akivel negyven évig éltek házasságban, nem járult hozzá, arra hivatkozva, hogy rombolnák a néhai író nimbuszát.[10]  A kapcsolatukból származó két gyermek tragikusan fiatalon és gyors egymásutánban meghalt: a tehetséges művésznek indult Carlos Fuentes Lemus huszonöt évesen vérzékenységben, Natasa Fuentes pedig harmincegy évesen nagy valószínűséggel kábítószer-túladagolásban. Apjukkal együtt Párizsban vannak eltemetve.

Arról, hogy Carlos Fuentes emléke fennmaradjon, az irodalomkritikusokon kívül főképpen özvegye gondoskodik, és ha áttekintjük a mexikói író halála után kiadásra került munkáit, úgy tűnhet, mintha még mindig aktívan dolgozna. Az elmúlt tíz év során posztumusz kiadásban két új regénye, három, még nem publikált tanulmánykötete, két beszéde, egy, a novellái többségét tartalmazó antológia és az Arnaldo Orfila Reynallal[11] 1965-1979 között folytatott levelezése látott napvilágot.[12]

(A Carlos Fuentes-díj) Nem sokkal az író halála után létrehozták a Carlos Fuentes Nemzetközi Díjat, amelyet olyan szerzők kaphatnak meg, akik kiemelkedő spanyol nyelvű irodalmi alkotásokkal gazdagítják a világirodalmat. A díjjal jelenleg 125 ezer dollár jár. Az elismerés előbb kétévente, az utóbbi időben azonban évente kerül átadásra az író születésnapján, november 11-én. Ez a díj Fuentest véglegesen a világirodalom ikonjává tette, hiszen az eddig díjazottak mind igen rangos írók.[13] Természetesen jelentős, Fuentes munkásságát taglaló kötetek is megjelentek: az egyik legfontosabb ezek közül a Julio Ortega által összeállított Carlos Fuentes en el siglo XXI: una lectura transatlántica de su obra, amely többek között Diamela Eltit, Jorge Volpi, Beatriz Pastor és Steven Boldy (utóbbi kettő a fuentesi életmű Ortega melletti másik két legelismertebb szakértője) tanulmányát közli.

(Carlos Fuentes Magyarországon) Carlos Fuentes nem tartozik a legismertebb latin-amerikai szerzők közé Magyarországon. Regényei közül csak az Artemio Cruz halála (1966, ford. Hargitai György); az Aura (1970, ford. Hargitai György); az Áttetsző tartomány (1980, ford. Kesztyűs Erzsébet); A hadjárat (1995, ford. Pál Ferenc)[14], a Laura Díaz évről évre (2003, ford. Pávai Patak Márta); valamint Diana a magányos vadász (2005, ford. Szőnyi Ferenc) került lefordításra.[15] Néhány novellája és esszéje irodalmi folyóiratokban és antológiákban látott napvilágot.

Carlos Fuentes ugyan tíz éve halott, de irodalmi munkássága nagyon is élő: úgy a klasszikusnak számító, mind pedig későbbi, kritikai hangokat is kiváltó művei sokféle olvasatot tesznek lehetővé, amely jó alapot ad arra, hogy a fuentesi életművet időről-időre felidézzük és népszerűsítsük – annak ellentmondásaival együtt is.

Jegyzetek:

[1] Zelei Dávid: Carlos Fuentes (1928-2012), Nagyvilág, 2012/8, 699-705.

[2] Szőnyi Ferenc: „Carlos Fuentes és a Terra Nostra”. Nagyvilág, 1988/7, 966-967.

[3] Javier Vázquez Ordiz: El mito en la narrativa de Carlos Fuentes. León, 2012, 28-49.

[4] Idézi Rafael Toriz „Los descuidos de Fuentes” című könyvkritikájában. Casa del tiempo, 2012/57-58, 92-93. Köztudott, hogy Juan Rulfo termékenységét tekintve épp Fuentes ellentéte: összesen egy elbeszéléskötettel (Lángoló síkság, 1953) és egy regénnyel (Pedro Páramo, 1955) vált világhírű íróvá.

[5] Báder Petra: Játszunk! Transztextualitás, metalepszis, képiség. Megjegyzések Carlos Fuentes Aura című kisregényéhez, in: Bárkányi Zsuzsanna-Perényi Katalin (szerk.): Határvidékek: köztes világok, köztes kategóriák. Budapest, 2015, 9-27.

[6] A szó erőszaktevést jelent, vulgáris értelemben is használják, de Paznál és Fuentesnél is történelmi-társadalmi-kulturális értelmezést nyer, egyszerre utal a spanyol hódítással kiépült, Malinche és Cortés által jelképezett hierarchikus viszonyra, valamint a mexikói társadalom igen erős alá- és fölérendeltségi viszonyaira, illetve szervilis jellegére.

[7] Paz egyik első csalódása Fuentes vonatkozásában az volt, hogy barátja teljes mellszélességgel támogatta Luis Echeverría Álvarez elnökségét (1970-1976), hiszen az elnököt súlyos felelősség terhelte az 1968-as, a főváros Tlatelolco terén kirobbant diáklázadások véres leveréséért. Az is az igazsághoz tartozik ugyanakkor, hogy hatalomra kerülését követően a 68-as események miatt letartóztatottakat amnesztiában részesítette. Luis Echeverría elnöksége idején Carlos Fuentes hazája franciaországi nagykövete lett.

[8] A cikk címe „La comedia mexicana de Carlos Fuentes” [Carlos Fuentes mexikói komédiája] volt. Vuelta, 139, 1988. július, 15-17.

[9] Egyes források szerint 2010-ben Fuentes azért mondta le egyik pillanatról a másikra a Guadalajarai Nemzetközi Könyvfesztiválon való részvételét –ahol egyébként a Carolina Grau című új novelláskötetét mutatta volna be–, hogy ne kelljen találkoznia Vargas Llosával, aki akkor már átvette a Nobel-díjat.

[10] Cecilia Fuentes hosszú évtizedekre eltávolodott az apjától, aki nem igazán törődött vele a második házasságát követően. Az író életének utolsó szakaszában úgy sikerült ismét közelebbi kapcsolatba kerülni az apjával, hogy Carlos Fuentes írásait ő korrektúrázta, tehát dolgozott az apja számára.

[11] Arnaldo Orfila Reynal (1897-1998), argentin származású kémikus, akadémikus, aki az egyik legjelentősebb és legbefolyásosabb mexikói és latin-amerikai könyvkiadó volt. Fuenteshez hasonlóan Julio Cortázarral is számos kulturális, társadalmi és politikai témájú levelet váltottak.

[12] Posztumusz regényei közül az első, Federico en su balcón („Federico az erkélyén”, 2012), egy Nietzschével folytatott fiktív beszélgetés, amelyben Fuentes korábbi műveihez hasonlóan különböző korokban élő történelmi és kitalált szereplők találkoznak, elevenednek meg, hogy a hatalom bűneiről vitázzanak. A 2016-ban napvilágot látott Áquiles o El guerrillero y el asesino („Akhilleusz avagy A gerilla és a gyilkos”) munkája pedig Carlos Pizarro kolumbiai gerilla életéről szól.

[13] Elsőként Mario Vargas Llosa kapta meg (2012), majd a nicaraguai Sergio Ramírez (2014), a mexikói Eduardo Lizalde (2016), a spanyol Luis Goytisolo (2018), az argentin Luisa Valenzuela (2019) és legutóbb pedig a chilei Diamela Eltit (2020).

[14] Hosszabb kritika olvasható a regényről Kálmán C. György: Az órák és Rousseau című cikkében. Beszélő, 1995, május 18, 32-33.

[15] Talány, hogy ez utóbbit ki ajánlotta a kiadóknak, de abban a kritikusok véleménye is jórészt megegyezik, hogy ez Fuentes egyik legfeleslegesebb regénye, amelyben Jean Seberg színésznővel az 1970-es évek elején folytatott szenvedélyes szerelmi románcának állít emléket.