Az Ibériai-félsziget költészeti hagyományának gyökerei Galiciába nyúlnak vissza. A tizenegyedik században még nagyrészt mór fennhatóság alatt álló félszigetnek ezen rejtélyekkel és felhőkkel borított észak-nyugati részén kezdett el formálódni Ibéria tulajdonképpeni irodalma. A galiciai nyelven íródó középkori barátdalokban (cantigas de amigo) és szerelmes énekekben (cantigas de amor) ott vibrálnak ennek a sajátos tájnak a színei és jellegzetes – kelta, keresztény és mór elemeket vegyítő – kultúrájának hangjai. A középkori Ibéria kulturális logikájának köszönhetően a galiciai nyelvből megszülető költészeti formák és műfajok váltak dominánssá az egész félszigeten. A tizenegyedik és a tizennegyedik század között tulajdonképpen egész Ibéria költészete galego nyelven íródott, függetlenül a szerző származásától és anyanyelvétől. Galicia így minden kétséget kizáróan a félsziget irodalmának, de mindenekelőtt költészetének bölcsője. A Rekonkviszta fokozatos sikerével, valamint az olyan nagyobb politikai és gazdasági egységgel rendelkező államalakulatok megszilárdulásával, mint a Portugál Királyság, vagy Kasztília, Galicia azonban nem csak irodalmi és kulturális hatóerejéből veszített, de mind politikailag, mind nyelvileg marginalizálódott az újkorba belépő Ibéria átalakuló térképén. A tizenhatodik századra nem csak politikai autonómiáját, de saját nyelven íródó irodalmát is elvesztette. A galego kultúra sötét évszázadaiként (Séculos Escuros) számontartott periódust végül a romantika utórezgéseiből megszülető nemzeti újjászületési mozgalom, a Rexurdimento szakította meg az 1800-as évek végén, mely a politikai önállósággal párhuzamosan a galiciai nyelv, a folklór és a kulturális hagyományok újraélesztését és újraértékelését hirdette és a középkorban berekesztődött nemzeti irodalom folytatását tűzte ki céljául. A Rosalía de Castro vezetésével újjáéledő galiciai irodalom a nemzeti önállóságra tett törekvésekkel egyetemben a Franco-diktatúra alatt azonban politikai okokból ismét el lett fojtva. Az elnyomó rendszer 1975-ben bekövetkező összeomlása teremtette meg végül a lehetőséget egy új és szabad galego irodalom és kultúra szárba szökkenéséhez, mely az utóbbi időben olyan nemzetközileg is elismert szerzőkkel büszkélkedhet, mint Manuel Rivas, Xosé Luis Méndez Ferrín, Francisco Narla, Maria do Cebreiro és Chus Pato.

Az 1994-es születésű Ismael Ramos a galiciai költők újabb generációjának egyik legfigyelemreméltóbb hangja. Ezidáig négy önálló kötete jelent meg. A korábbi költőgenerációhoz tartozó, immár a 1749-en is olvasható Maria do Cebreiróval folytatott A ferida („A seb”) című lírai párbeszéde 2013-ban került kiadásra. Ez a vékony könyv szerintem több szempontból is jelentéses Ramos költészetét illetően. Egyfelől a Cebreiróval folytatott dialógus és közös alkotás tulajdonképpen nem más, mint a kortárs galego nyelvű költészet hagyományával folytatott nyílt párbeszéd. Másfelől pedig a kötet címében felvillanó seb és a szövegekben tematizált sebzettség Ramos lírai világának egyik központi motívuma. A seb mellett, illetve azzal szoros összefüggésben a 2016-os Os fillos da fame („Az éhség gyermekei”) és a 2017-es Lumes („Tűz”) című kötetek másik nagy referenciakerete a család, a családi közeg titkai, a családi térben artikulálódó kollektív és személyes fájdalmak, elhallgatott traumák. Az Augusztus (Agosto) című vers Ramos költészetének ezt a két nagy referenciatengelyét – a sebzettséget és a családot – hozza játékba és bővíti ki a galiciai kultúra olyan jellegzetes toposzaival, mint a tenger, a hajók, a szőlőlugas és a melankólia. A vers nyitóképében megjelenő szőlőlugason átszűrődő fény olvasható a szöveg egyik meghatározó poétikai eljárásaként is: a családtörténetben és az anya történetében nem lehet tisztán látni, nem lehet egyértelműen tájékozódni. A történetek tele vannak elhallgatásokkal, kihagyásokkal, fekete lyukakkal. A versben megnyilvánuló fiú hiába fantáziálja sportos úszónőnek az anyát, az anyai test a valóságban torz, visszeres, és „nincs benne se perspektíva, se gömbölyűség”. Ugyanez elmondható az anya és a család történetéről is: nincs benne se perspektíva, se gömbölyűség, azaz nem szerveződik egy jól értelmezhető, egységes formába.  Az anya fejében madarak vannak, ezek a madarak pedig nemcsak énekelnek, hanem sebeket is ejtenek, melyek esetlegesek, és nem gyógyulnak, csak növekednek. Az anya figuráját tehát a sebek, a fel nem dolgozott traumák és az egész családra kiterjedő depresszió határozzák meg – az viszont, hogy mi okozta a sebeket, végig a szőlőlugas homályában marad.