Anyám fejében hajók és lángoló sátrak vannak. Szőlőlugason átszűrődő napfény.
Egy marék forgács. Ujjak.

Úgy írnám le, mint egy úszó zuhanását a vízbe. Behajlított lábujjakkal, ugrásra készen áll
a medence szélén.
De ez hazugság.
Sokkal inkább olyan, mint egy visszeres test, nincs benne se perspektíva, se gömbölyűség.
A fára sem hasonlít. Inkább a sziklához csapódó fejhez van köze. Ismétlem.
Az imádsághoz van köze, nem az úszáshoz.

Anyám fejében madarak vannak. Énekelnek. És ez szerintem szép.
De a madarak öklendeznek, sebet ejtenek, és csípnek a csőrükkel. A vércseppek apró, fekete
szemekként izzanak.
A madár mindig esetleges, mint a seb. De nem gyógyul.
A madár sosem gyógyul, csak növekszik.

A zuhanást mindig nehéz leírni. Ha zuhannom kellene, úgy öltöznék fel, mint az apám. És meleg lenne, mert az hullik le, ami már megérett. Elnehezedik, lehúzza a súlya.
Lehullani és becsapódni, vértelenül.
Az emberek a fa alatt azt várják, hogy lehulljanak az almák. Anyám úgy döntött,
inkább ott rohad el a magasban.
Nem volt más választása.

Hoztam törülközőt, a húgom is hozott törülközőt. De vér nem volt.
Úgy öltöznék fel, mint az apám, aki a térdére hajtotta anyám fejét, és megtartotta
azt, amiről azt hittük, nem lehet már többé megtartani. A bánat gyermekének neveztem el magamban, pedig nem született ott semmi.

Talán elment, hogy megértse a vízesést. Azt, hogy valami folyamatosan megtörik.

Nincsenek fényképek, mert nem ünnepeljük, csak beszélünk róla.
Ha lennének fényképek, egy nőt látnánk rajta egy szék mögött,
barna papírmaszkban. Szem és száj nélkül. De még így is arc lenne.
Ha lennének fényképek, ott lennénk mind a strandon. Nálam törülköző,
a húgomnál is egy. Két gyerek a távolban. Apám a víznél. Mindhárman
hétköznapi ruhában.
Anyám fürdőruhában napozna, és apám térdén pihentetné a fejét.
A napfény simogatná az arcát. Reszketnének a szőlőlugas levelei. De nem hagynának hegeket.

*

A vers eredeti címe: Agosto.