Tolkien éppen száz éve írta akkor három éves John fiának Karácsony apó nevében az első levelet, amelyet 1943-ig még sok követett. Az író rajzaival illusztrált kötetet Sárdi Krisztina mutatja be.
„A világ teteje
Északi-sark
- Karácsony
Kedves Fiúk és Kislány! Örömmel tájékoztatlak Benneteket, hogy megint szép világos a karácsonyunk, a sarki fény egészen kiváló idén. Sok mesélnivalóm van. Amint már hallhattatok róla, a Nagy Jegesmedve megsérült, amikor karácsonyfákat vágott ki…”
Ha megkérdeznénk, hogy az előbbi sorokat ki írta, és honnan való az idézet, valószínűleg kevesen tudnák egyből rávágni a helyes választ. Segítségképpen hozzátesszük, hogy ugyanaz az angol szerző és oxfordi nyelvészprofesszor, aki megteremtette Középföldét, megismertetett minket a hobbitokkal, tündékkel és az Egy Gyűrűvel. Bizony, John Ronald Reuel Tolkienról van szó, aki éppen száz éve írta akkor három éves John fiának Karácsony apó (Father Christmas) nevében az első levelet, amelyet aztán 1943-ig még sok-sok követett.
A komoly egyetemi tanár ugyanis minden karácsonykor – sőt, a saját kezű bélyegzők és címzések tanúsága szerint sokszor már októberben vagy novemberben – levéllel válaszolt gyermekei szintén írásban megfogalmazott kéréseire (az angolszász országokban a gyerekek a hagyomány szerint nem az angyalnak, hanem az Északi-sarkon lakó Karácsony apónak írják meg, mit szeretnének karácsonyra). Noha a levelek eleinte rövidek voltak, mindegyikhez rajzolt is Tolkien, akinek volt tehetsége ehhez, hiszen A hobbitot is maga illusztrálta. Ahogy gyermekei (John, Michael, Christopher és Priscilla) egyre idősebbek lettek, a történetek is bővültek, szélesedett Karácsony apó univerzuma. Míg az első években csak a legszűkebb közegéről, otthonáról, „munkájáról” és az ajándékokról számolt be a gyerekeknek furcsa, reszketeg kézírással (hiszen már a kezdetekkor is ezerkilencszázhúsz éves volt – ahogy azt meg is jegyezte), később kiderült, hogy van egy ügyetlen segítője, Jegesmedve, aki mindig galibát okoz, illetve mindenféle bajokba keveredik. Egyszer például rázuhant Karácsony apó házára, ezért újba kell költözniük, máskor elcsúszott egy szappanon, és leszánkázott a lépcsőn, maga alá temetve jópár ajándékot. Később csak egyszerűen megfázott, szamárköhögéstől szenvedett, tűzijátékot csinált az északi fényből vagy éppen elfelejtett feladni a levelet, ami így csak karácsony másodnapján érkezett meg a Tolkien-gyerekekhez.
Az 1943-ig tartó időszakban (amikorra az utolsó, már csak Priscillának szóló levél datálva van) aztán szép lassan kibontakozott az Északi-sark teljes mikrokozmosza. Szó esett a kertész Hóemberről és a Holdbéli emberről, aki sárkányokkal hadakozott, egyszercsak kiderül, hogy a jegesmedvéknek külön nyelvük és írásuk van – az arktiszi –, hogy az Északi-sarkon Vörös törpék élnek, akik állandóan hadban állnak a gonosz koboldokkal (ahogy Karácsony apó is). Egy-egy fél mondatban arra is találunk utalást, hogy az 1400-as években komoly háborúk dúltak ott a messzi északon, illetve persze szóba kerül Karácsony apó családfája is – amely alkalmat az erősen hívő katolikus Tolkien arra használta, hogy kihangsúlyozza, Karácsony Miklós nem egyenlő a myrai szenttel.
Röviden összefoglalva: ha nem csak szórakozásból vesszük a kezünkbe a levelekből összeállított, az író rajzaival illusztrált kötetet (amely 2016-ban jelent meg először magyarul M. Szabó Csilla és Falcsik Mari fordításában a Cartaphilusnál, majd tavaly a Magvetőnél), hanem komolyabban megvizsgáljuk, akkor egyrészt észrevehetjük a Tolkiennek oly kedves motívumok minduntalan felbukkanását, másrészt tanúi lehetünk „kicsiben” a mítosz- és világalkotásnak. Ahogy Középfölde esetében is kicsiből, Zsákos Bilbó „földbe vájt lyukától” indult el, úgy Karácsony apó leveleiben is a legszűkebb bemutatkozástól haladunk a koboldokkal való hosszas csatározások leírásáig és Jegesmedve nyelvének, abécéjének bemutatásáig. Sőt verses betétek is felbukkannak a levelekben ugyanúgy, ahogy könyveiben. Érdemes megfigyelnünk azt a Tolkienra nagyban és kicsiben is jellemző aprólékosságot, amellyel megteremti a világot: Karácsony apó és Jegesmedve különböző stílusú írásképétől kezdve a pontos címzésen, a lakóhely és a munkatársak részletekbe menő bemutatásán át az arktiszi nyelvhez kialakított különleges karakterekig és ábécéig.
Nagyon érdekes annak tudatában olvasni a kötetet, hogy közben ismerjük a professzor többi munkáját is, így felfedezhetjük az előbb már említett közös motívumokat, illetve, ha összehasonlítjuk őket a Középfölde-mitológia megszületésének különböző fázisaival, akkor párhuzamokat fedezhetünk fel például a levelekben és A hobbitban megjelenő koboldok viselkedésében, a Jegesmedve lezuhanása a járatokba pedig Bilbót és a törpöket idézi. Valamikor a harmincas évek közepén bukkan fel először a levelekben Karácsony apó titkára Ilbereth, akinek neve és írásmódja rögtön a tündéket juttathatja eszünkbe.
Mindemellett a levelek intertextualitása felett is érdemes elmélázni egy kicsit (ha már kinevettük magunkat a Jegesmedve által okozott újabb zűrzavaron): bár Tolkiennek fontos a karácsonyi varázsa, az ajándékokra vagy a valós világ állapotára vonatkozó utalásai, elejtett félmondatai sokatmondóak, és különösen igaz ez a második világháború elején keletkezettekre. Azt is kiválóan mutatják a levelek, hogyan nőnek, idősödnek és változnak Tolkien gyermekei, meddig „hisznek” Karácsony apóban. Ezen túl a leveleknek még cseppnyi társadalomtörténeti vonatkozása is lesz a megnevezett ajándékokkal (könyvek, bizonyos márkájú játékok) révén.
Ennél részletesebben is lehetne elemezni a Karácsonyi levelek és a Professzor más művei közti hasonlóságokat, azonban így karácsonyhoz közeledve először inkább csak adjuk át magunkat annak az élvezetnek, amelyet a rendkívül szórakoztató, kedves és vicces, lélekmelengető mese olvasása nyújt, illetve nyugodtan csodálkozzunk rá újra meg újra J. R. R. Tolkien fantáziájának és ötleteinek gazdagságára!
