Tolkien élete során rengeteg kérdést kapott olvasóitól és szerkesztőitől műveivel kapcsolatban: hol a kronológiát, hol a karaktereket, hol a fordulatokat firtatták – amint azt az író levelezéséről szóló cikkünkben már említettük. A professzor a legtöbb esetben igen lelkiismeretesen válaszolt ezekre, azonban néhány esetben ellentmondott saját magának, illetve voltak (vannak) bizonyos enigmák, amiket – olybá tűnik – szándékosan hagyott megfejtetlenül, vagy legalábbis úgy gondolta, nem érdemes foglalkozni velük. A következőkben a tolkieni mitológia három legfontosabb anomáliáját szedjük sorba.

1. Kicsoda Bombadil Toma?

Az egész mitológia legkülöncebb, legmeghatározhatatlanabb figurája „Bombadilló Toma vidámság komája / hupi a zekéje, sárga a csizmája”[1]. A História hatodik kötete, a Homály visszatér tanúsága és a levelek szerint Bombadil Toma, felesége, Aranymag, Fűzfa-apó és a buckamanó a harmincas évek közepén születtek meg: az Oxford Magazine-ban 1934 februárjában jelent meg a Bombadil Toma kalandjai című verse, amelyben a buckamanó a Berkshire-vidék őskori sírjaiból előbújó szellem. A második fia, Michael hollandi babájáról mintázott figurát annyira megkedvelte, hogy 1937-ben komolyan elgondolkozott, hogy A hobbit folytatásának főszereplőjévé tegye.

Számos elmélet kering arról, hogy valójában kicsoda is a minduntalan dalra fakadó, a hobbitokat többször megmentő, varázshatalommal bíró, ám kívülállónak tűnő alak. Saját magát A Gyűrűk Urában a következőképp definiálja: „Toma előbb itt volt, mint a folyó és fák; Toma emlékszik az első esőcseppre és az első makkra. Előbb taposott ösvényeket, mint a Nagyok népe, és látta, mikor megérkeztek a Kicsik. Előbb itt volt, mint a királyok, a sírdombok és a buckamanók. A tündék még nem költöztek el nyugatra, és a Tenger még nem volt görbe, amikor Toma már itt volt. Ő még látta a csillagok alatt a régi sötétséget, amelyben nem volt félelem – amikor odaátról még nem jelent meg a Sötét Úr”.

Bár a Gyűrűnek nincs hatalma felette, később Elrondnál, a Tanácsban kiderül, hogy a Gonosznak ő sem tudna ellenállni. Glorfindel azt mondja róla, hogy ő bukna el utoljára, „mert ő volt az Első”. Mindebből annyit tudhatunk biztosra, hogy 

Toma nagyon öreg, és az idők kezdete óta Ardán él. Illetve, hogy nem tünde, ember, hobbit, törp vagy ork és egyéb gonosz lény.

A különböző elméletek azonosították már őt Eru Ilúvatarral – de ezt Tolkien maga cáfolta, hiszen Erunak nincs megtestesülése Ardán; de magával Tolkiennal is, mondván, hogy a professzor így írta bele magát a történetbe (aminek még lehetne is alapja, ha az író nem a hobbitokat, valamint Faramirt nevezte volna a magához leginkább hasonlónak).

Van azonban két felvetés, ami nem tűnik teljes képtelenségnek: az egyik, amelyet sokan tényként kezelnek, hogy Bombadil Toma maia (az Ilúvatar által Arda előtt teremtett, valáknál kisebb hatalommal bíró szellemek egyike) mint Melian vagy Gandalf és Saruman, csak más tulajdonságokkal van felruházva. A másik elmélet annyiban tér el ettől, hogy természeti szellemként azonosítja Bombadilt. Ez A szilmarilokban írtakon alapul, miszerint a valákon és maiákon kívül Ilúvatar Eára küldött „minden más rendből valót” is. Ilyen másféle szellemek az entek és Manwe sasai is. A már említett Tanácsban, Elrondnál, Galdor az anyafölddel hozza párhuzamba Bombadilt: ebből kiindulva tartják sokan Arda szellemének.

De mit mond Tolkien? Elsősorban azt, hogy nem kell Tomáról filozofálgatni, azért szerepel A Gyűrű Szövetségében, mert már korábban kitalálta, és szeretett volna egy kalandot a Hobbitfalvától Bríig vezető úton. Ezen túl érdemes megjegyeznünk, hogy 1937-ben úgy fogalmaz kiadójának, Stanley Unwinnak: 

ő az eltűnőfélben lévő oxfordi-berkshire-i vidék szelleme.

Másrészt két 1954-es levelében is ír arról, hogy Toma nem fontos személy – legalábbis a narratíva szempontjából –, viszont amit szemléltet, az nagyon lényeges. De másutt hozzáteszi: „még egy mitikus korban is léteznie kell enigmáknak, ahogy mindig vannak. Bombadil Toma ilyen (szándékosan)”.

2. Van-e a balrogoknak szárnya?

A fenti kérdés talán még Bombadil mibenléténél is jobban megosztja az olvasókat és rajongókat, akik vérre menő vitákat folytatnak arról, tudnak-e repülni a Morgoth-t szolgálatába álló maiák, gonosz szellemek, a balrogok, avagy sem.

Akik szerint van szárnyuk, azok rendszerint A Gyűrű Szövetsége II. könyvének ötödik fejezetéből idéznek: „Ellensége megtorpant, rámeredt, s mint két roppant szárny, tárult ki az alakját burkoló homály. […] Lassan rálépett a hídra, hirtelen kihúzta magát, megnőtt, s szárnyai faltól falig nyúltak”. A Gyűrűk Ura Függelékeiben a Durin népéről szóló részben aztán több is kiderül erről, a VI. Durint és fiát elpusztító balrogról, akit a mithril-bányászattal riasztottak fel álmából: „sikerült elröpülnie Thangorodrimból, és a nyugati sereg megérkezése óta ott rejtőzködött a föld gyökerénél”.

Göncz Árpád remek fordítása kiválóan érzékelteti, hogy Tolkien az eredetiben sem fogalmaz egyértelműen,

 hol képletesen, hol szószerint érti a szárnyakat. Azok, akik úgy gondolják, hogy a balrogok nem tudnak repülni, egyrészt ezt hozzák fel érvként, hogy Tolkien sehol sem egyértelmű ebben a kérdésben. Ráadásul mind a Gondolin bukásánál Glorfindel által, mind a Khazad-dûmban Gandalf által legyőzött balrog zuhanva lelte pusztulását – nyilvánvalóan szárnytalanul. Ezt egészíti ki az, hogy egyetlen részletes leírásukat az Elveszett mesék könyvének második részében olvashatjuk, ahol egy szó sem esik szárnyakról.

3. Egy vagy két Glorfindel van?

A tolkieni mitológia nevesített karakterei közt kevés egyezést találunk, vagy ha mégis, annak jól megfontolt oka van. A törpök királyai közt azért van sok Durin, mert az első, „Halhatatlan” nemzetségében több olyan fiú is született, aki a megszólalásig hasonlított rá, és a törpök úgy gondolták, hogy utódaiban vissza-visszatér a nagy ős.

Éppen ezért nem lehet szó nélkül elmenni amellett, hogy Glorfindelből kettőt is találunk a legendáriumban. Egyrészt a gondolini hőst, az Aranyvirág Házának vezetőjét, aki a balroggal csatázva esik el, és menti meg a menekülő Tuort, Idrilt, Earendilt és a népüket. Másrészről ott van a másod- és harmadkori Glorfindel, a fornosti csata résztvevője, aki Völgyzugolyban él, akit A Gyűrű Szövetségében Elrond a hobbitok keresésére küld. Az ő segítségével, lova, Asfaloth hátán menekül meg Frodó a Bruinen gázlójánál.

Az anomáliát Tolkien még életében felfedezte, a História magyarul még kiadatlan, tizenkettedik kötetében, az utolsó írások közt olvashatunk erről. Az 1972-ben (halála előtt egy évvel) született jegyzetekből egyértelmű, hogy A Gyűrűk Ura írásakor még biztosan különbözött a két karakter, mint Tolkien írja, 

a névegyezés példa „a régebbi legendákból származó nevek random használatára, amely felett elsiklottam a megjelenés előtti utolsó javításnál”.

Természetesen zavarta a probléma, és megpróbált megoldást találni rá – ami végül a reinkarnáció lett.

A tündék ugyanis újjászülethetnek: ez mitologikus teológia fontos, és elég régóta létező eleme (a levelezésben hosszú fejtegetéseket találunk erről). Mint korábban is írtuk, „haláluk” után Mandos Csarnokaiban várakoznak, hiszen lelkük-szellemük Ardához van kötve, de a valák engedélyével visszatérhetnek. Az újjászületés által tehát összeköthető a két Glorfindel-karakter. A História-beli jegyzetekből kiderül, a Tolkien Gateway összefoglalása szerint, Morgoth elleni harca és önfeláldozása jutalmaként, Manwë rövid várakozás után megengedte Glorfindelnek, hogy visszatérjen. Egy ideig Valinorban lakott, ahol barátságba került maiákkal is (például Olórinnal vagyis Gandalffal), majd a Másodkorban visszaküldték Középföldére, hogy segítsen Gil-galadnak és Elrondnak a Sauron elleni harcban. A Harmadkorban a fornosti csata tünde seregeinek vezére volt, és ő adta azt a jóslatot, hogy a Boszorkányúr „nem eleven emberfia” kezétől esik el (ami meg is történt).

Glorfindelnek a Gyűrűháború utáni sorsa ismeretlen, valószínűsíthetően egy darabig még Középföldén maradt, majd ő is elhajózott Nyugatra – és többé nem tért vissza.

Írhatnánk még persze arról, hogy felbukkantak-e újra valaha a Szilszakáll által annyira keresett entasszonyok, van-e szakálla a törpasszonyoknak, és komoly teológiai fejtegetéseket lehet folytatni arról, mi történik a tolkieni világban az emberekkel haláluk után, valóban Ilúvatar Ajándéka-e a halál. A felsorolásba kívánkozna az író befejezetlenül maradt időutazós meséje, Az elveszett út, amelyben keveri a númenori legendáriumot a történelemmel – izgalmas volna olvasni a végét. Ám azt ez a pár érdekesség is kiválóan mutatja, milyen sokszínű, szerteágazó, hatalmas életművet hagyott ránk J. R. R. Tolkien.

*

Jegyzet:

[1] A Gyűrűk Urából vett idézeteket Réz Ádám fordította