Friss hírként érkezett a minap, hogy idén novemberben, az író halálának ötvenedik évfordulója apropóján a Harper Collins kiadó megjelenteti Tolkien leveleinek bővített és felülvizsgált változatát. Ez kiváló apropót ad nekünk arra, hogy a következőkben kicsit jobban körbejárjuk a témát – hiszen cikksorozatunk korábbi részeiben többször említettük a leveleket, sőt idéztünk is belőlük.

Előbb azonban érdemes pár szót arra is vesztegetnünk, miért olvassuk egyáltalán írók, költők és más művészek, híres emberek levelezéseit Cicerótól Rilkén át Joyce-ig (vagy Petőfitől Máraiig). Elsősorban azért, mert így első0 kézből ismerhetjük meg az adott alkotó személyiségét, gondolatait: az, ahogyan fogalmaz, amilyen témákról és amilyen stílusban ír, rengeteget elárul az emberről. Ezen túl a levelekben írójuk magánélete is felbukkan: bepillantást nyerhetünk hétköznapjaikba, családi perpatvaraikban, anyagi problémáikba, olvasmányaikba, feladataikba, alkotói válságaikba, inspirációikba – az olvasó pedig kíváncsi az ilyesmire.

Másrészt az írói levelezések érdekes kordokumentumként is szolgálnak: az adott kor irodalmi és művészeti életének fontos lenyomatai, miközben időről-időre előtérbe kerülnek bennük fontos szociális, politikai kérdések is. Így képet kaphatunk arról a történelmi-társadalmi háttérről, amely meghatározta a levelező életét.

A harmadik réteg maga az alkotási folyamat: a munkamódszer, a művek keletkezéséről való beszámolók, ars poeticák és művészetfilozófiai kérdések tárgyalása. Sokszor, így Tolkien esetében is a kiadókkal való üzenetváltások a könyvpiaci helyzet egy szegmensét is kirajzolják.

Mindezek fényében érdemes tehát beszélnünk Tolkien leveleiről (The Letters of J. R. R. Tolkien). Az író fiatal korától haláláig rendszeresen és hosszan levelezett családjával, barátaival, kiadójával, író- és professzortársaival, valamint egyes olvasóival. Hatalmas mennyiségű szöveget hagyott így hátra, amelyeknek egy részét először biográfusa, Humphrey Carpenter rendezte sajtó alá Christopher Tolkien segítségével, a megőrzött és felhívás útján beérkezett levelekből. Az 1981-ben megjelent kötetbe végül háromszázötvennégy „tétel” került be – nem minden esetben olvashatjuk ugyanis a teljes, megírt és elküldött levelet. Amint szerkesztői előszavában Carpenter írja, Christopherrel a hatalmas anyagot bár leszűkítették, de az így kiválogatott írások is nagyon terjedelmes könyvet tettek voltak ki, ezért kénytelenek voltak még jobban szelektálni. Sok esetben inkább szemelvényeket emeltek be a teljes írás helyett, többször egy adott levél vázlata került meg, és van, hogy ennek a vázlatnak is csak egy részlete került be a gyűjtésbe, esetenként pedig csak pár sor egy-egy családi vagy rajongói írásra érkezett üzenetből. A fentebb említett bővített kiadás ebből az első nagy válogatásból származó plusz százötven levéllel együtt jelenik meg idén ősszel.

A levelek érdekes történetéhez még hozzátartozik, hogy sok válaszlevél úgy őrződött meg, hogy Tolkien indigóval másolatot készített róluk. Ez nagyon „jól jött” olyan címzettek esetében, mint például W. H. Auden, aki a legtöbb levelét eldobta. Sajnálatos módon az egyik legjobb barátjának és pályatársának, a Jack-ként becézett C. S. Lewis-nak írt levelekből csak kettőt olvashatunk a kötetben, és Carpenter elmondása szerint sokkal több nem is került elő. 

A Letters egy 1914 októberében jegyesének és későbbi feleségének, Edith Brattnek írt üzenettel nyit, és Tolkien halála előtt négy nappal, 1973 augusztusában zárul, a legkisebb gyermekének, lányának, Priscillának küldött élménybeszámolóval. Az 1918 és 1937 közti időszakból nagyon kevés levél maradt fenn, ám amelyeket olvashatunk, azok jól mutatják Tolkien személyiségének alakulását az első világháború árnyékában, ahogy filológiai érdeklődését és akadémiai szárnybontogatását is. A legszemélyesebb hangvételű üzenetek egy része is ekkori: egyetemistaként Edithnek, a frontról gyerekkori barátainak írt. Ebből az időszakból igazi ínyencség az 1925 júniusából származó 7-es levél, amely hivatalos irat: pályázata első oxfordi nyelvészeti katedrájáért, amelyet meg is kapott.

Már ekkor megjelenik az az alázat és szerénység, amellyel Tolkien minden sikeréhez, dicsérethez, kitüntetéshez és rajongáshoz hozzáállt – ez az első pillanattól átszűrődik írásain. 

Tolkien mesteri levélíró: hol líraian, hol finom iróniával átszőve fogalmaz, elnézést kér, csattanós replikát küld 1938-ban az árja származását firtató német kiadónak, és érezhető örömmel ír gyermekeinek.

Igen gyakran önreflexív, nemcsak mitológiája, hanem akadémiai feladatai, nyelvészeti munkái tekintetében is. Aranyos, ahogy rendszeresen szabadkozik kiadójának, Stanley Unwinnak egy-egy sokáig válasz nélkül hagyott levél vagy elmulasztott határidő miatt – észrevehető, hogy egészen nyugdíjazásáig Tolkien folyton időszűkében volt, legalábbis folyton erre panaszkodik mindenkinek.

Saját mitológiáján túl sokkal általánosabb, hétköznapibb témákban is ír Tolkien, ezen levelek címzettjei gyakran gyermekei (főleg Michael és Christopher), különösen, ami a második világháború eseményeit illeti. Michaelnek férfi és nő viszonyáról, illetve a házasságról értekezik; 

máshol igen sarkalatos véleményt fogalmaz meg például az atombombát fejlesztő tudósokról 1945 augusztusában  Christopher számára: gyakorlatilag lehülyézi őket.

Angol kiadója, az Allen&Unwin vezetőivel és szerkesztőivel folytatott levelezés szignifikáns részét képezi a kötetnek, ami nem véletlen, hiszen ezekből a „beszélgetésekből” tudunk meg a legtöbbet A Gyűrűk Ura és egyéb elbeszélések, például A sonkádi Egyed gazda vagy A levél keletkezéséről. Felmerül sok, később elvetett, érdekes ötlet is. Az is egyértelmű, amikor volt ideje és ihlete, akkor nagyon gyorsan haladt: az 1937. decemberi 19-es levélben említi először, hogy gondolkozik A hobbit folytatásán, majd három nap múlva már az elkészült első fejezetről számol be. Ezek az írások könyvtörténeti szempontból is nagyon érdekesek: számos információt kapunk belőlük a harmincas-negyvenes évekbeli publikálási folyamatról és kiadói működésről, nyomdai kérdésekről – különösen, ami Tolkien rajzait, térképeit vagy borítóterveket illeti.  

A levelekből megismerhető Tolkien professzor nagyon lelkiismeretes és aprólékos.

 Minden felmerülő kérdésre részletesen válaszol, legyen az filológiai, poétikai vagy narratív, esetleg személyes. Ennek egyik jó példája a róla diplomamunkát író Caroline Everett-nek 1957 júniusában küldött válasz (199), ahol arra is kitér, miért tartja unalmasnak a krikettet, hogyan született egyetlen novellája, A levél, valamint arról is mesél, mennyire nehéz volt szerkezetileg megfelelően elhelyezni Aragorn Gondorba vezető útját a Holtak ösvényén át anélkül, hogy az epizód nagyon félbeszakítaná a pellenori csata folyását.

A szemfüles olvasó felfedezheti, hogy a kötetben helyet kapott egy 1971 októberi keltezésű vázlat részlete, amely egy bizonyos Peter Szabo Szentmihalyinak szól, aki nem más, mint a huszonhat éves, pályakezdő sci-fi író, Szentmihályi Szabó Péter.

Feltétlenül meg kell említenünk a 131-es levelet, amely közel húsz oldalban (Carpenter szerint mintegy tízezer szóban) gyakorlatilag a teljes mitológia vázlatát adja.

 A Collins kiadó szerkesztőjének, Milton Waldmannak 1951 második felében írt üzenet célja, hogy a kiadó kedvet kapjon A szilmarilok megjelentetéséhez A Gyűrűk Ura mellett ugyanis előbbi publikálását eddigre az Allen&Unwin visszautasította. Az összefoglalásban Tolkien gyakorlatilag kronológiai sorrendben vázolja Középfölde történelmét, elmagyarázva, hogyan kapcsolódik A szilmarilok a Gyűrű történetéhez.

Számos, Tolkien számára fontos téma felmerül még a levelekben, amelyekről érdemes volna írni, az allegória utálatától műfaji kérdéseken át a vallásfilozófiáig, mindezek összefoglalása azonban túlmutatna e cikk keretein. Azt azonban talán sikerült bemutatnunk, hogy a Letters a benne foglalt írások számától függetlenül izgalmas, üdítő olvasmány nagyjából bárkinek, aki szereti az ilyen típusú „metairodalmat”. Tolkien leveleit a nem-rajongó közönség is minden bizonnyal érdeklődéssel forgatná… ha kiadnák őket magyarul. Így egyelőre csak az angolul tudók olvashatják őket.