Akkor most hogy is hívják?

Akárhányszor le akarom írni egy e-mailben, hogy mikrofikció, a levelezőm automatikusan mikronfikcióra javítja, pedig arról még én sem hallottam. Előbbiről annál inkább: a mikrofikció, mikronovella, vagy minifikció az az igen rövid terjedelmű fikciós írás, vagyis irodalmi mű, amelynek hihetetlen népszerűsége leginkább a spanyol nyelvű irodalmakra jellemző, bár flash fiction néven az angol nyelvű irodalmaktól sem idegen. Sőt, van egy távoli magyar rokona is, méghozzá az örkényi egyperces, melynek mintájára egy ideig a latin-amerikai egyperces elnevezés is használatban volt, ezt pedig még az olyan kényes levelezők gyomra is bevette, mint az enyém, hiszen ismert elemek összetételéből áll. Különös összetételből áll ugyanakkor az a kötetcím is, melynek nyomán egy ideig így hivatkoztunk a műfajra. 1998-ban az Eötvös József Könyvkiadónál jelent meg a Borges y yo. Latin-amerikai egypercesek című antológia, de mivel csak a cím fele és Scholz László előszava van magyarul, maguk a szövegek viszont kizárólag eredeti nyelven, spanyolul szerepelnek a kötetben, a magyar(ul) olvasóknak valószínűleg teljesen mindegy, hány percesek ezek az írások, nem ebből a könyvből fogják megtudni, milyen az a latin-amerikai egyperces.

De miért nem jó az a név, hogy egyperces?

Hogy miért nevezem, nevezzük ezt a huszadik század kilencvenes éveiben öntudatra ébredt műfajt mégis mikrofikciónak és nem latin-amerikai (és/vagy spanyol nyelvű) egypercesnek, azt olyan tíz évvel ezelőtt még úgy magyaráztam volna, hogy míg Örkény egypercesei egy igen határozott tér-idő koordinátában helyezkednek el, és még maga az író is azt hangoztatta, hogy nincs műfajuk, ezért gyakorlatilag bármi lehet egyperces, amit a szerzője akként mesél el, a spanyol nyelvű mini- vagy mikrofikció önálló műfajként működik. Hogy ez mitől függ, azzal most nem untatnám az olvasót, épp csak utalnék a bőséges, főleg spanyol és angol nyelvű szakirodalomra. A kritikusok mindenesetre egyenesen a huszonegyedik század műfajának tartják, egyrészt rövidsége miatt (hiszen kiválóan passzol korunk olvasójának időbeosztásához, a rohanó világ dinamikájához), másrészt azért, mert igen gyorsan reagál és erőteljesen reflektál a világ aktuális történéseire, kérdésfelvetéseire, társadalmi problémáira. De van egy harmadik oka is annak, hogy miért inkább mikrofikció és nem egyperces: a megfelelő jelző problematikája. Mára az európai spanyol nyelvű irodalomnak is kedvelt műfaja lett a mikrofikció, ezért legalábbis latin-amerikai és spanyol egypercesnek kellene hívni, ha pedig az angol flash fictiont is mikrofikciónak tekintjük, akkor még tovább bonyolódna a helyzet. Arról nem is beszélve, ha más nyelvű irodalmakban is találnánk hasonló szövegtípust (amire azért elég nagy az esély). A spanyol nyelvű irodalmak mikrofikciószerzőire napjainkban egyébként is az jellemző, hogy nemzetközi társaságokba, közösségekbe szerveződnek, és igen otthonosan érzik magukat a virtuális világban: online felolvasásokat szerveznek, online folyóiratokban publikálnak, elektronikus antológiákat, köteteket adnak ki. Számos, kifejezetten mikrofikcióra szakosodott e-folyóirat, sőt e-kiadó is létezik, ez utóbbiak (elsősorban Latin-Amerikában) sokszor szabadon elérhető és ingyenesen letölthető tartalmakat kínálnak.

Azelőtt nem volt mikroirodalom?

De, volt, csak sokkal nehezebben lehetett hozzáférni a szövegekhez. A múlt század kilencvenes éveire és a kétezres évek első évtizedére azok a papír alapú antológiák voltak leginkább jellemzőek, melyek minőségéért a címlapon szereplő szerkesztő (irodalmár, egyetemi tanár, kutató, író) felelt, és vagy az ő ízlése, vagy egy adott tematika jelentette a mikrofikciók közti kapcsolatot, nemritkán olyan jól ismert írók szövegeivel indítva, mint Jorge Luis Borges, vagy Julio Cortázar, akiket előszeretettel neveznek a mikrokritikusok a műfaj előfutárainak, és azért csak annak, mert ők maguk nem tudtak róla, hogy mikrofikciót írnak. Borges El hacedor („Az Alkotó”) című kötetének válogatott szövegei például, melyek jórésze a mai fogalmaink szerint mikrofikció, az Európa Kiadó életműsorozatában a „költemények” között jelent meg, Cortázar Kronópiók és Fámák – korábbi fordításában még Dulimanók és Fámák – című gyűjteménye pedig egyszerűen a szerző novellái között szerepel (lásd az első, 1977-es Nagyítás című antológiát, bár még a L’Harmattan Kiadó 2006-os önálló kötete is „elbeszélésgyűjteménynek” nevezi).

Van egyáltalán értelme egy szövegnek, ha ilyen rövid?

Pár mondat erejéig a múltnál maradva, kezdetben a finnyásabb kritikusoktól gyakran megkapta a műfaj, hogy túl sok az egyszerhasználatos „papírzsebkendő-szöveg”, amelyet olvasás után az ember különösebb esztétikai élmény nélkül rögtön el is felejt, „kidob a kukába”, mint egy használt zsepit. A kritikusabb olvasók ezzel szemben éppen azt állítják, hogy túl sok az olyan mikrofikció, amely Örkény kifejezésével élve nem csak a „képzelet maximumát” kívánja meg a befogadótól, de a műveltségét is, mivel a jelenre való reflektálás sokszor a hagyomány, a klasszikus irodalom, a kanonikus irodalmi művek újraértelmezése, újraírása által valósul meg, úgy, hogy amit az olvasó maga előtt lát, csak minimálisan utal az eredetire, melynek segítségével a megfelelően iskolázott olvasó be tudja azonosítani a korábbi olvasmányaiból származó információkat.

De miről szólnak ezek a mikroszövegek?

Ugyan az emberiség (főleg a nyugati világ) közös kultúrkincsével való játék vagy párbeszéd, az ismert szimbólumokra, történelmi és irodalmi alakokra, archetípusokra való utalás ma is gyakori eleme a mikrofikcióknak, a huszonegyedik század második évtizedében elindult egy olyan folyamat, amely egyre nagyobb teret enged a közvetlen környezet és tapasztalat ihlette történeteknek, epizódoknak, jeleneteknek és egyre több esetben használja a műfaj népszerűségét társadalmi problémák közvetítésére, illetve a társadalmi egyenlőtlenségek, a patriarchális berendezkedés elleni felszólalás eszközéül. Utóbbi azért is hangsúlyos, mert mind Spanyolországban, mind a spanyol-amerikai országokban igen jelentősek a feminista mozgalmak, a mikrofikcióírók között pedig sok a női szerző, akik írásaikon keresztül is hangot adnak a nők elnyomása elleni tiltakozásuknak (gondoljunk csak arra, hogy több latin-amerikai országban a mai napig tilos az abortusz, még akkor is, ha a magzat erőszakos cselekmény következménye).

Sokan írnak mikrofikciót?

Nem csak sokan, de szervezetten is! Az elmúlt évtized legnagyszabásúbb és -nemzetközibb mikrofikciós projektje például Chiléből indult 2010-ben, ahol összeállítottak egy olyan szöveggyűjteményt, amely a Basta! („Elég!”) címet kapta, és igazi mozgalommá nőtte ki magát, ami aztán végigsöpört a latin-amerikai országokon, sőt, az USA latino közössége és Spanyolország sem maradt ki belőle. A projekt lényege, hogy felkérnek néhány ismert női szerzőt, írjon egy legfeljebb 150 szavas mikrofikciót, amely valamilyen módon a nők elleni erőszakot tematizálja, majd ehhez kapcsolódóan egy nyílt pályázatot is meghirdetnek, a beérkező szövegekből pedig a szerkesztőbizottság kiválasztja az általa legjobbnak vélt száz írást. Latin-Amerikában a nők elleni erőszak borzasztóan súlyos probléma, és bár egyre többen emelik fel ellene a szavukat, és egyre több az olyan mozgalom, amely nyilvánosan küzd ellene, Esther G. Pineda szociológus szerint (aki egyenesen „nőgyilkos kultúraként” hivatkozik Latin-Amerikára) annyira beleivódott az agresszió és a patriarchális szemlélet a társadalomba, hogy valóságos kultúrája alakult ki az erőszaknak, ami rengeteg nő életébe kerül. Ez a valóságos irodalmi mozgalom aztán több másik megmozdulásnak is helyt adott, a mikrofikciós írói közösségek pedig különböző gyűjteményekben, antológiákban, publikációkban gyakran tiltakoznak a homofóbia, a szexuális kisebbségek vagy a fogyatékkal élők hátrányos megkülönböztetése ellen, és nemzetközi írói közösségekbe tömörülve adnak hangot a mindenféle elnyomás elleni küzdelemnek.

De hogy jön ide az omikron, vagy úgy egyáltalán a vírus?

Ha már a társadalmi felelősségvállalásnál és a közösségeknél tartunk, a koronavírus és a világjárvány úgynevezett „sürgősségi” (a helyzetre gyorsan reagáló) irodalmának is kiemelt műfaja lett a mikrofikció, a magát „Pandémikus Minifikcionistáknak” nevező társaság például Microbios (Mikrobák) címen adott ki még 2020-ban, pár hónappal a pandémia kezdete után egy kifejezetten a helyzetre reflektáló antológiát. Még ugyanabban az évben két másik gyűjtemény is megjelent: a Microdecamerón („Mikrodekameron”), mely nemcsak a nagybetűs Dekameron apropóját követve kapta ezt a címet  (mint például a New York Times kezdeményezte, magyarul is megjelent Dekameron Projekt), hanem pontosan követi a Boccaccio-féle minta struktúráját is: tíz szerző, tíz nap, tíz téma. A legnagyobb különbség talán éppen az, amit miatt itt említem, ugyanis míg a firenzei ifjak valóban el tudtak szakadni az „itt és most”-tól, mikrotársaik írásaiban igen gyakran megjelennek a koronavírushoz kapcsolódó témák. Hogy a műfaj mennyire Covid-kompatibilis, azt egy másik kiadvány is alátámasztja: a Brevilla című mikrofikciós folyóirat több mint tíz ország majd’ háromszáz szerzőjének írásait tartalmazó Brevirus (Röpvírus) című antológiája. E kötet még egy jelenségre és tendenciára jó példa, mégpedig a kép és a szöveg összefonódására, vagy ha úgy tetszik, a különböző művészeti ágak közti határok elmosására, elmosódására. Ebben a kiadványban ugyanis az is nagyon jól megfigyelhető, mi a különbség aközött, amikor a kép illusztrációja a szövegnek, és milyen az, amikor kép és szöveg egyszerre, egy műalkotásként jön létre. Ez a jelenség minden bizonnyal újabb példa arra, mi minden történhet egy szövegtípussal, műfajjal, ha gyökeret ereszt a virtuális térben. A szövegek tömörsége miatt nem csoda, hogy a közösségi média felületei is gyakori hordozói a mikrofikcióknak – itt pedig megint csak jellemző, sőt, szinte elvárás az erőteljes vizualizáció.

És magyarul hol lehet olvasni ezeket a spanyol nyelven íródott mikrókat?

Hát, sajnos egyelőre nem sok helyen, de mivel a spanyol nyelvű mikrofikciók fordításai különböző antológiák formájában egymást követik a világ különböző nyelvein, bízom benne, hogy az 1749.hu két kis összeállítása (egy női és egy karácsonyi tematikájú), valamint néhány blog[1] megjelenésein kívül hamarosan terjedelmesebb formában is hozzáférhető lesz magyarul is a spanyol és latin-amerikai mikroirodalom, és végre a levelezőm is megtanulhatja, hogy nem mikron-, nem is omikron (bár a tematika még akár stimmelhet is), hanem mikrofikció.

*

Jegyzet:

[1] Itt elsősorban a a Mikrofikciók blog és a (sajnos egy ideje már nem frissülő) Műfordítóblog megjelenéseire gondolok.