Paul de Man Walter Benjamin híres esszéjével, A fordító feladatával kapcsolatban jegyzi meg, hogy „az ember mindaddig nem számít Valakinek ebben a szakmában, amíg erről az írásról nem fejtette ki a véleményét”.[1] Ha Paul de Man latin-amerikai irodalmárnak, esetleg prózaírónak születik, valószínűleg Monterroso híres dinoszauruszának értelmezése vagy újragondolása kapcsán fogalmazott volna meg hasonlókat. De ki mindenki volt Augusto Monterroso, és mi köze a dinoszauruszokhoz?

Augusto Monterroso álmodozó kisfiú volt, aki 1921. december 21-én látta meg a napvilágot a hondurasi Tegucigalpában. Szívesen töltötte idejét családja nyomdájában – megbabonázva figyelte, amint a betűk legkülönfélébb kombinációi a fehér papírra kerülnek. Pechjére a nyomda főként a Sucesos napilap kiadásából tartotta fenn magát, így a betűk magasköltészet helyett leginkább unalmas városi hírekké és rendeletekké álltak össze.

Augusto Monterroso félénk diák volt, aki unta az iskolát, és tizenegy évesen úgy döntött, ennyi elég is volt neki az oktatásból. Később azt is bevallotta, hogy döntésében nagy szerepet játszott a vizsgáktól való félelme.

Augusto Monterroso szerény körülmények közt élő kamasz volt, aki tizenévesen elszegődött egy hentesüzletbe. A sors iróniája, hogy üzlet tulajdonosának köszönhetően valószínűleg többet tudott meg az irodalomról, mint a hátszín szakszerű feldolgozásáról (és nem azért, mert Don Alfonso húsipari ismeretei hiányosak lettek volna). E véres kötényű Vergilius hatására ismerkedett meg többek között Shakespeare, Victor Hugo és Juvenalis műveivel.

Augusto Monterroso szorgalmas fiatal volt, aki megbánta, hogy olyan korán otthagyta az iskolát. Miután ráébredt a tudásán tátongó méretes lyukakra, minden szabadidejét a guatemalai Nemzeti Könyvtárban töltötte. Latinul tanult (több-kevesebb sikerrel), és klasszikusokat olvasott (más nem is nagyon volt a könyvtárban), például Aiszóposz, La Fontaine és Horatius műveit.

Augusto Monterroso lázadó ifjú volt, aki elszántan harcolt Jorge Ubico diktatúrája ellen. Egy esős őszi napon – háromszáztíz társával együtt – aláírt egy nyílt levelet, melyben a diktatúra végét követelték. Aztán, hogy tetőzze a bajt, még egy ellenzéki napilapot is alapított. Mikor a rendőrség már nagy erőkkel kereste, a mexikói követség felé menet még megállt egy perce, hogy a falra fessen egy enigmatikus szójátékot a diktátor nevével: No me Ubico.[2]

Augusto Monterroso hondurasi és guatemalai felmenőkkel rendelkező kényszermigráns volt, aki 1944-ben politikai okokból Mexikóba menekült. Itt diplomáciai tevékenységet is vállalt, és (egy rövidebb bolíviai és chilei kitérőt leszámítva) végleg letelepedett. Később gyakran viccelődött „kevert származásán”.

Augusto Monterroso a Mexikói Nemzeti Autonóm Egyetem (UNAM) munkatársa volt, ahol először fordítóként, majd oktatóként dolgozott. Itt kötött barátságot a kor olyan meghatározó irodalmi alakjaival, mint Rubén Bonifaz Nuño, Juan José Arreola és Ernesto Cardenal, de baráti köréhez idővel például Pablo Neruda és Garbiel Garcia Márquez is csatlakozott.

Augusto Monterroso feltörekvő író volt, akinek először huszonéves korában jelentek meg rövidebb írásai guatemalai folyóiratokban. Mintegy tíz évre rá mexikói lapokban bukkantak fel újabb prózái, de később a chilei olvasók is találkoztak a nevével írói és szerkesztői minőségben is. 1959-ben barátai unszolására végül megjelentette első kötetét, melynek az Összes művek (és más történetek)[3] címet adta. Bár a kötet tizenhárom rövid prózai szöveget tartalmazott, az utókor közülük eggyel szeret igazán foglalkozni, talán azért, mert (a többi, jóval hosszabb szöveggel ellentétben) spanyolul mindössze hét szóból áll. A dinoszaurusz azóta megannyi tanulmány, esszé és doktori értekezés (!) témájává vált, átiratai pedig tucatnyi antológiát megtöltenek. Magyarul így hangzik: Amikor felébredt, a dinoszaurusz még mindig ott volt.

Augusto Monterroso, barátainak Tito, jólnevelt lakótárs volt. Nem úgy, mint az a bizonyos Durián, aki rendre az éjszaka közepén járt haza, és addig zajongott, míg legalább egyik társa felébredt. Ilyenkor az áldozat ágyának végére telepedve bőszen mesélni kezdte legújabb szerelmi kalandjait. A legenda szerint Durián tán észre sem vette, hogy az egyik ilyen alkalommal áldozata elbóbiskolt, aki viszont meglepődve tapasztalta, hogy amikor felébredt, Durián még mindig ott volt.

Augusto Monterroso kortársai számára ünnepelt író volt, aki kezdetben szeretett dinoszauruszok jelenlétében végbemenő rejtélyes ébredésekről írni. Erre egy napon ráunhatott, mert második kötete, az 1969-es A fekete Bárány és más mesék[4] egyáltalán nem említ őshüllőket. Szó esik viszont a Majomról, aki szatíraíró akart lenni, a Villámról, aki kétszer ugyanoda csapott és a Lóról, aki elképzelte Istent.

Augusto Monterroso volt az Író, aki alig írt – legalábbis ezt állította magáról. Nem szerette, ha valaki önmagát ismétli, ezért leginkább olvasással töltötte az idejét. Ha mégis tollat ragadott, mindig a megújulásra törekedett – bátran mondhatjuk: sikerrel. Erre kiváló példa harmadik kötete, a Movimiento perpetuo („Örökös mozgás”)[5], melynek változatos témájú, terjedelmű és – már ha beszélhetünk ilyenről – műfajú szövegei bizonyítják, hogy a kötet címéhez hasonlóan Monterroso is folyton mozgásban volt, nem elégedett meg a bevált sémákkal.

Augusto Monterroso mindent összevetve egy elismert latin-amerikai író volt, aki összesen tizenhárom kötetet hagyott maga után, melyek közül (eddig) csak egy jelent meg a maga teljességében magyarul, A fekete Bárány és más mesék. A paródiával és szatírával vegyített állatmeséket olvasva – ha akarjuk, ha nem – környezetünkre és önmagunkra ismerünk. Fogadjuk hát meg Isaac Asimovnak a kötet hátlapján is feltüntetett intelmeit: „Ha óvatlanul közelítjük meg őket, ezek a látszólag ártalmatlan kis történetek megharapnak.”

Augusto Monterroso leginkább Augusto Monterroso volt, a latin-amerikai irodalom, s kiváltképp a rövidpróza nagymestere. Intelligenciája kivételes, ironikus humora kifinomult, stílusa összetéveszthetetlen. A politikán, korszellemen felülemelkedve (látszólag) egyszerű dolgokról írt, azt viszont a legnagyobb igényességgel és mindig aktuálisan. Bár állítólag 2003. február 7-én elhunyt, s temetésén sokan részt is vettek, több író és irodalmár is arról számolt be (eleinte főként Latin-Amerikában, de újabban Európában is), hogy amikor felébredt, Monterroso még mindig ott volt.

*

Jegyzetek:

[1] Paul de Man: Walter Benjamin A műfordító feladata című írásáról. Fordította Király Edit. Átváltozások 2 (1994), 65–80. 

[2] A szójáték lefordíthatatlan, az ubicarse (elhelyezkedik, letelepszik jelentésű) ige E/1-es alakjának tagadása – Monterroso így fejezte ki, hogy nem hajlandó Ubico diktatúrájában élni, abba belenyugodni. Későbbi írói tevékenységére vetítve formabontó, kísérletező jellegű munkásságának metaforájaként is felfogható. Mások szerint az egész csak legenda, ezt a három szót nem Monterroso írta a falra.

[3] Augusto Monterroso: Obras completas (y otros cuentos). Mexikóváros, Imprenta Universitaria, 1959.

[4] Augusto Monterroso: La Oveja negra y demás fábulas. Mexikóváros, Editorial J. Mortiz, 1969. Magyarul: Augusto Monterroso: A fekete Bárány és más mesék. Fordította Fülöp József. Budapest, L’Harmattan, 2018.

[5] Augusto Monterroso: Movimiento perpetuo. Mexikóváros, Editorial J. Mortiz, 1972.