[…]

Első nap

Hetedik történet

Can della Scala úrra rátör a fösvénység, de Bergamino egy Primasról és a cluny apátról szóló történettel példálózva ügyesen a fejére olvassa.

Emilia mulatságos története a királynőt meg a többieket is megnevettette, és a kereszttel megjelölt ember fura ötlete is nagy tetszést aratott. Amikor aztán mindenki jól kikacagta magát, és elcsöndesedtek, a mesemondásban soron következő Filostrato vette át a szót.

Ügyes ember az, kiváló hölgyeim, aki egy mozdulatlan célpontot ügyesen eltalál, de az olyan íjász, aki a váratlanul felbukkanó tárgyat is telibe képes találni, még sokkal csodálni valóbb. A papok bűnös és tisztátalan életét, mely a romlottság netovábbjaként sok tekintetben nyilvánvaló célpontként kínálkozik fel, nem nehéz szóvá tennie, bírálnia és kigúnyolnia senkinek, akit ilyen szándék mozgat. Bármennyire jogosan hányta is tehát az inkvizítor szemére a jóember a papok képmutató irgalmát – hogy ugyanis azt vetik oda a szegényeknek, ami a disznóknak járna, vagy szemétre való –, még nála is többre tartom azt az embert, akiről az előző történet kapcsán mesélni készülök, s aki a furcsa fösvénységi rohama miatt Cane della Scala nagyurat rótta meg egy vidám példabeszéddel, másokról mondva el azt, amit kettejükről szeretett volna. Íme tehát a történet.

Cane della Scala úrnál, akinek nagy híre az egész világot bejárta, és aki sok tekintetben a szerencse fia is volt, második Frigyes császár óta nem hordott még a hátán jelesebb és nagylelkűbb uraságot Itáliában a föld. Rendezett ő mármost egyszer Veronában egy pompázatos és fényes ünnepséget, amelyre innen is, onnan is sokakat – köztük rengeteg ilyen-olyan udvari mulattatót – meghívott, ám valamiért az utolsó pillanatban meggondolta magát, s a már megjelenteket némi vigaszajándékkal szélnek eresztette. Csak egyvalaki, egy Bergamino nevű, hihetetlenül pergő nyelvű és ékes beszédű tréfamester nem kapott sem ajándékot, sem útilaput. Ő azt remélte, hogy bizonyára megvan ennek a jó oka. Cane uram azonban biztosra vette, hogy amit Bergaminónak ajándékozna, azt egyenest tűzre is vethetné akár, így hát szóra sem méltatta őt, és üzenni sem üzent neki semmit.

Múltak a napok, de Bergaminót továbbra sem hívták, s a tudományára sem tartott igényt senki, a fogadóban viszont nőttön-nőtt a lovai s a szolgái utáni istálló- és szállásköltség. Aggódni kezdett, de úgy döntött, vár még, nem volna helyes fölkerekednie most. Az ünnepi szereplésre készülve hozott magával három, uraságoktól kapott drága és szép ruhát. Először csak egyet adott oda fizetségképpen a fogadósnak, de újabb napok múltával még egyet nekiadott, hogy tovább maradhassanak. A harmadik ruhát pedig arra szánta, hogy addig nem megy még el, amíg annak az árát föl nem éli.

Ette javában a harmadik ruha árát, amikor egyik nap búbánatos képpel megállt Cane uram előtt, aki éppen ebédezett.

– Mi lelt, Bergamino? Miért lógatod úgy az orrodat? Mesélj valamit! – biztatta az uraság, valódi kíváncsiság helyett inkább csak úgy csipkelődve.

– Jó uram – kezdte rá Bergamino habozás nélkül máris, de a története hosszas spekulálás után sem szólhatott volna inkább a vele magával történtekről –, kegyelmed bizonyára tudja, hogy milyen kiváló írástudó és milyen nagy tehetségű költő volt Primas, s hogy ez akkora tekintélyt és hírnevet szerzett neki, hogy ha személyesen nem is, de névről és hírből szinte mindenki ismerte őt. Párizsban egyszer szokás szerint (merthogy a nagyurak vajmi kevéssé díjazták az érdemeit) épp felkopott az álla, amikor is megütötte a fülét, hogy valaki a cluny apátot emlegeti, aki a pápa után, úgymond, az Anyaszentegyház legnagyobb jövedelmű főpapja. S hogy micsoda pompa, milyen csuda udvartartás, mennyi sok ünnepség járja nála, s hogy még sohasem tagadta meg az ételt és italt attól, aki evés közben lepi meg őt. Primas mindig is szerette a hatalmasságok és előkelőségek társaságát, s el is határozta mindennek hallatán, hogy megnézi ő magának ezt a nagylelkű apátot. Kérdésére, hogy vajon Párizstól milyen messzire időzik ő most, azt a választ kapta, hogy talán ha hat mérföldnyire. Jól van, gondolta Primas: ha kora reggel nekiindul, ebédre bizonyosan oda fog érni. Útba igazíttatta magát, de mivel tartott tőle, hogy útitárs híján eltévedhet, és olyan környékre vetődhet, ahol nem jut egyhamar élelemhez, úgy gondolta, nem árt, ha magához vesz három kenyeret, vizet (bár nemigen szerette) biztosan találni fog bárhol. A kebelébe rakta hát a kenyereket, fölkerekedett, és éppen ebédidőre szerencsésen meg is érkezett az apát úr szálláshelyére. S amikor beljebb kerülve körülnézett, és látta a rengeteg terített asztalt, a roppant konyhai sürgést-forgást és készülődést, el kellett ismernie magában, hogy ez bizony valóban olyan nagy úr lehet, amilyennek mondják. És ahogy így nézelődött volna még, az apát úr háznagya már körbe is adatta a kézmosóvizet azzal, hogy ideje asztalhoz ülni. Neki, Primasnak épp azzal az ajtóval szemben jutott ülőhely, amely mögül az apát úr érkezése várható volt. Az apát udvarában mármost az a szokás járta, hogy az asztalokra addig sem bor, sem kenyér, sem semmiféle más enni- vagy innivaló nem kerülhetett, amíg az apát úr maga is helyet nem foglalt. A háznagy tehát, amikor minden asztallal megvolt, üzent az apátnak, hogy az ebéd elkészült, már csak az ő intésére várnak. Ki is nyittatta erre az apát az ajtót. Ahogy az ebédlőterembe lépve körülnézett, mindjárt megakadt a szeme az ágrólszakadt Primason, akit sohasem látott még, és szokatlanul gonosz gondolata támadt. „Ni, kiket etetek én!” – csodálkozott rá. És sarkon fordulva visszavonult menten, s miután magára csukatta megint az ajtót, föltette embereinek a kérdést, vajon ismeri-e valamelyikük azt a semmirekellőt, aki a szobaajtajával szemben az asztalnál ül. Nem ismerte egyikük sem. Primas azonban nem szokott a koplaláshoz, s a hosszas gyaloglás is meghozta az étvágyát. Amikor tehát némi várakozás után látta, hogy az apát csak nem akar visszajönni, elővette a magával hozott három kenyérből az egyiket, és eszegetni kezdte. Az apát meg éppen ekkor ráparancsolt valamelyik szolgájára, hogy nézze meg, elment-e már. „Nem, kérem – jött vissza a szolga –, sőt úgy látom, hogy még eszik is, hozott magának kenyeret.” Mire az apát: „Hát ha hozott, akkor egye csak, mert a miénkből ugyan nem fog kapni ma.” És arra ugyan nem vitte rá a lélek, hogy kiakolbólítsa, de számított rá, hogy eltakarodik magától is. Primas azonban – látva, hogy az apát csak nem akar visszajönni – nekilátott a második darab kenyérnek is, ezt pedig megint jelentették az apátnak, amikor az újólag rákérdezett, hogy elment-e már a vendég. Az meg bekebelezte a második kenyeret is, és mivel az apát még mindig nem és nem jött, elővette a harmadikat is. Ezt viszont ismét csak jelentették az apátnak, mire az gondolkodóba esett: „Nocsak, mi ütött belém? Hogy lettem hirtelen ilyen fukar? Ilyen indulatos? És vajon ki miatt? Sok-sok éve megetetek én bárkit, aki éhes, nem nézem, hogy nemes-e vagy pór, szegény-e vagy gazdag, kereskedő-e vagy kupec. Hány és hány csirkefogó élősködött már rajtam, mégsem hozott még soha egyikük sem úgy indulatba, mint ma ez itt, ni. Aligha közönséges halandó az, aki miatt így rám tört a fukarkodhatnék, biztos, hogy valami különleges embert néztem én semmirekellőnek, ha ennyire nem akaródzik megvendégelnem.” Megtudakolta tehát, hogy ki ő, és – hallva, hogy bizony nem más, mint Primas, aki azért jött, mert meg szerette volna tapasztalni, csakugyan olyan nagylelkű-e, mint hírlik, és akiről ő már réges-régóta tudta, milyen kiváló ember – igencsak elszégyellte magát, és tévedését mindenféle módokon jóvá akarta tenni. Miután megebédeltek, Primast a rangjához illően felruházta, s pénzt és hátaslovat is adományozott neki, azzal, hogy maradjon, ameddig tetszik. Primas meg mindezt a lehető leghálásabban megköszönte, és visszafelé már lóháton tette meg az utat Párizsba.

Cane úr okos ember volt, nagyon is értette hát, hová akar kilyukadni Bergamino.

– Ügyesen az értésemre adtad – mosolygott rá –, hogy mi nyomja a szívedet, s hogy te milyen nagyszerű ember vagy, én meg mekkora fösvény. Megértettem, hogy mit akarsz. Az az igazság, hogy életemben először tört rám így a fukarság. No de bottal csapok én le arra, éspedig ugyanolyannal, amilyenről épp tetőled hallhattam most.

Kifizettette Bergamino fogadósát, őt magát drága öltözékkel, pénzzel és hátaslóval ajándékozta meg, és rábízta, megy-e, vagy marad még, ameddig tetszik.

Nyolcadik történet

Guglielmo Borsiere csattanós választ ad Erminio de’ Grimaldi úr kapzsiságára

Bergamino furfangját nagy tetszés fogadta. Filostrato után a mellette ülő Lauretta következett, őt pedig biztatni sem kellett, már kezdte is a beszédet.

Az előző történet eszembe juttatja, kedveseim, hogyan tette szóvá, méghozzá nem is eredménytelenül, egy dúsgazdag kereskedő fukarságát egy másik udvari tréfamester. A lényeg nagyjából ugyanaz, mint az iménti történetben, mégis remélem, hogy tetszeni fog a mesém, mert jó a vége.

Élt tehát valamikor Genovában egy Ermino de’ Grimaldi nevezetű uraság, akinek (így hírlett legalábbis) több birtoka és pénze volt, mint Itália leggazdagabbjai közül bárkinek is. S ha gazdagságban minden rendű és rangú olaszokon, hát kapzsiságban és fukarságban a nagyvilág legfukarabb és legkapzsibb emberein is messze túltett. Ő bizony nemcsak mások kedvéért sajnálta megnyitni az erszényét, hanem spórolásból – a szívesen kiöltözködő genovaiak szokásától eltérően – saját magára, még ételre és italra is roppant keveset költött. Le is kopott róla a Grimaldi név, és csak úgy emlegette őt már mindenki, hogy Ermino, a Kapzsi.

Így verte hát fogához, és így szaporította a garast ez az Ermino, amikor is történt, hogy Genovába érkezett egy Guiglielmo Borsiere nevű remek tréfamester. Ő bizony még finom modorú volt és ékes beszédű, nem úgy, mint a mostaniak, hiszen ők – rávilágítva így azok romlottságára és gyalázatos erkölcseire is, akik manapság nagyuraknak tartják és tartatják magukat – mintha már nem is udvari mulattatók volnának, hanem piszkos istállókból szalajtott szamarak. A régiek haragosok vagy háborús felek megbékítésén munkálkodtak és fáradoztak, házastársakat, atyafiakat és barátokat boronáltak össze, megfáradt kedélyű embereket és udvari népeket derítettek szép szavakkal jó kedvre, atyai korholásban részesítették azt, aki rossz fát tett a tűzre, és mindezért csak csekély fizetséget kaptak. A maiak bezzeg naphosszat pletykálkodással, viszályok szításával, mások nyilvános megszólásával és mocskolásával vannak elfoglalva, gonoszságokat, szégyenletes és gyalázatos dolgokat dörgölve okkal vagy ok nélkül mások orra alá, és behízelgő beszéddel csábítva rosszra a jókat. Nyomorult és züllött uraink pedig azt kedvelik közülük a leginkább, azt becsülik a legtöbbre, azt díjazzák a legbőkezűbben, aki a legalávalóbb dolgokat mondja és cselekszi. Nagy szégyene és gyalázata bizony ez a mai világnak, és napnál világosabban mutatja, hogy az erények letűntével hová, a bűnök miféle fertőjébe süllyedtek szegény halandók.

 Elég az hozzá – folytatom onnan, ahonnét talán túlságosan is elkanyarodtam jogos indulatomban –, hogy a szóban forgó Guiglielmót az egész genovai nemesség nagyra tartotta és szívesen látta.  Ő pedig néhány nap alatt annyi mindent hallott Ermino úr fukarságáról és kapzsiságáról, hogy úgy döntött, felkeresi. Ermino úr tudta már, milyen kiváló ember ez a Guiglielmo Borsiere, és ha mégoly fukar volt is, csak szorult azért még belé annyi szívélyesség, hogy fogadja. Sugárzó arccal, igen nyájasan üdvözölte, majd beszédbe elegyedtek, s ahogy szó szót követett, elindult vele és néhány épp nála időző genovaival, hogy elbüszkélkedjék, milyen szép új házat építtetett magának. Miután pedig végigmutogatott mindent, odafordult Guiglielmóhoz.

– Tekegyelmed annyi mindent látott és hallott már – mondta. – Nincs-e valami ötlete, mi olyat pingáltathatnék a nagytermem falára, amit még soha senki nem látott?

– Nagy jó uram – válaszolta meg Guiglielmo a sületlen kérdést –, olyasmit aligha javasolhatnék, amit senki sem látott még. Ugyan mi lehetne az? A tüsszentés? De egyvalamit, amit uraságod nem láthatott még soha életében, nagyon is indítványoznék.

– És az vajon mi volna? – kérdezte kíváncsian Ermino úr, nem sejtve, miféle választ fog kapni.

Guiglielmo ugyanis így felelt:

– Festesse meg uraságod a Nagylelkűséget.

Ez a szó akkora erővel hatott Ermino úrra, hogy szégyenében hirtelen mélyen magába szállt.

– Tudja, mit, Guiglielmo uram? – mondta. – Hát meg is festetem, meg én, hogy soha többé ne mondhassa se kegyelmed, se bárki más, hogy nem volt hozzá még soha szerencsém.

És úgy belévésődtek Guiglielmo szavai, hogy attól a naptól fogva nem akadt többé nála nagylelkűbb és kegyesebb, honfitárs- és vendégszeretőbb ember egész Genovában.

[…]

Második nap

Első történet

Martellino eljátssza, hogy Szent Henrik tetemére fektetve kigyógyul a bénaságból. A csalásra fény derül, megverik, és félő, hogy fel is akasztják, de végül megmenekül.

Van az úgy, kedveseim, hogy aki másokkal járatná a bolondját, az – különösen, ha nagyon is tiszteletet érdemlő tárgyakban teszi – önmagából csinál bolondot, és akár rá is fizethet. Királynőnk felszólításának elsőként engedelmeskedve, hadd meséljem el ezzel kapcsolatban, hogyan került reménytelennek látszó helyzetbe, és az utolsó pillanatban hogyan menekedett meg mégis egy polgártársunk.

Élt nem is olyan rég Trevisóban egy Henrik nevű német. Szegény ember volt, abból élt, hogy pénzért hordárkodott, de mindenki igen jámbor életű, nagyszerű embernek tartotta őt. Így történhetett – állítják legalábbis a trevisóiak –, hogy amikor meghalt, Treviso legnagyobb templomának valamennyi harangja magától megkondult. Ez pedig bizony csodaszámba ment, és szent hírébe hozta a szóban forgó Henriket. A város apraja-nagyja ahhoz a házhoz sereglett, ahol meghalt, kihozták, és a nagytemplomba vitték a holttestét, s már hordták is oda egyik sántát, bénát, vakot és ilyen-olyan egyéb nyavalyást a másik után, hogy megérinthessék, és gyógyuljanak meg tőle. Mármost éppen ekkor, a legnagyobb felfordulás idején érkezett Trevisóba három honfitársunk, egy Stecchi, egy Martellino és egy Marchese nevű ember. Udvari mulattatók voltak, akik mókás fintorokkal, ügyes utánzásokkal szórakoztatják az úri közönséget. Még sohasem jártak Trevisóban, álmélkodva látták a nagy jövés-menést, s amikor megtudták, mi az oka, kedvük szottyant közelebbről is megszemlélni a dolgot.

– Bizony jó volna látnunk is ezt a szentet – mondta Marchese, miután a holmijukat lerakták egy fogadóban –, de nekem egyelőre sejtelmem sincs, hogyan juthatnánk a közelébe. Azt hallom ugyanis, teli van a tér német és más egyéb zsoldosokkal, mert a város ura nem akar zavargásokat, a templom pedig állítólag zsúfolásig megtelt, oda már be nem fér egy lélek se.

Martellinót azonban csak nem hagyta nyugodni a kíváncsiság.

– Ezen ne múljék – mondta –, már tudom is, hogyan jutunk oda a tetemhez.

– Hogyan? – kérdezte Marchese.

– Hát úgy – felelte Martellino –, hogy én nyomoréknak tettetem magam, ti pedig Stecchivel kétfelől belém karoltok, mintha magamtól járni sem tudnék, és nektek kellene odacipelnetek engem ehhez a szenthez, hogy meggyógyítson. Biztos, hogy utat enged így nekünk mindenki, aki csak meglát.

Marchese is, Stecchi is tetszéssel fogadta ezt az ötletet. A fogadóból mindjárt el is vonultak egy félreeső helyre. Ott aztán Martellino kifacsarta kezét-lábát, az ujjait, a karját, mindenét, és hozzá úgy hunyorgott, akkorákat grimaszolt, hogy nézni is szörnyű volt, és föl nem merülhetett a láttán senkiben, hogy ne volna igazi nyomorék. Marcheséék ekkor közrefogták, és elindultak vele a templom felé. Szánalmas látványt nyújtottak, az útjukba kerülőket rimánkodva kérték, hogy az Isten szerelmére, engedjék át őket, azok pedig azonnal félre is húzódtak részvéttelien. „Utat, utat!” hangzott mindenfelől. S így el is jutottak egykettőre a Szent Henrik felravatalozott holttestéhez, ahol azután egy-két ott strázsáló úriember fölkapta, s a hullára fektette Martellinót, hátha meggyógyul tőle.

Az emberek kíváncsian várták, mi lesz most, Martellino meg persze nagyon is értette a módját. Kisvártatva mocorogni kezdett, előbb csak egy ujját, aztán a kezét, majd a karját nyújtotta ki, és így tovább, míg végül egészen ki nem nyújtózott. A körülállók meg erre akkora üdvrivalgásban törtek ki Szent Henriket éltetve, hogy az égzengést is túlharsogták volna.

Igen ám, de történetesen éppen melléjük keveredett egy firenzei, aki nagyon is jól ismerte Martellinót. Amikor görcsben rángatózva meghozták, még nem ismert rá, de most, hogy kiegyenesedni látta, a homlokára csapott nevetve:

– Azt a nemjóját! Hogy elhitette mindenkivel, hogy igazán nyomorék!

– Micsoda? – kapta föl a fejét itt is, ott is egy-egy trevisói. – Hát nem is volt az? – kérdezték.

– Ugyan! – felelte a firenzei. – Nem volt ennek  kutyabaja se. Bohóckodni, azt viszont tud, eljátszik bármit, amit csak akar, láthattátok.

Több se kellett a trevisóiaknak, előrefurakodtak, és kiáltozni kezdtek:

– Csaló! Csúfot űz Istenből és a szentjeiből! Nem is nyomorék, de idejön, és nyomoréknak tetteti magát, hogy a bolondját járassa velünk és a szentünkkel!

És ráuszult a tömeg, a hajánál fogva a földre rántotta, és a ruháit is leszaggatva róla, ütötte-verte, rugdosta Martellinót boldog-boldogtalan. Ő meg hiába óbégatott, hogy kegyelem, hiába próbált védekezni, csak annál többen vetették rá magukat.

Ennek fele se tréfa, gondolták Stecchiék. Közbeavatkozni nem mertek, mert féltették a bőrüket, inkább még kiáltozták is együtt a többiekkel, hogy halál rá, de közben azért törték már a fejüket, hogyan menekíthetnék ki őt. És bizony agyon is verte volna Martellinót a tömeg, ha Marchesének eszébe nem jut hamar a megoldás. Mivel a teljes városőrséget a helyszínre vezényelték, hirtelen fogta magát, és kirohant a parancsnokukhoz.

– Segítség! – kiabálta. – Az a gazfickó ott, ni, ellopta az erszényemet! Száz aranyamat követelem tőle vissza, kapják el, kérem!

Nosza, be is nyomult azonnal egy tucatnyi zsoldos, nagy üggyel-bajjal kirángatták valahogy szerencsétlent a tömeg karmai közül, és azon törődötten és véresen a palotába hurcolták, jó néhány háborgóval is a nyomukban. Ezek, hallva, hogy tolvajlásért tartóztatták le azt, aki rútul becsapta őket, bosszúból most hirtelen azzal álltak elő, hogy az illető az ő erszényüket is elrabolta.

A városbíró szigorú ember volt, mindjárt félre is vonult vele ennek hallatán, és nekifogott a kihallgatásának. Martellino azonban évődve válaszolgatott, mint aki ügyet sem vet rá, hogy le van tartóztatva. Megmérgesedett erre a bíró, kiköttette, és fel is húzatta jó párszor, hogy vallomásra bírja, és bitóra juttathassa őt. Amikor pedig visszaeresztették Martellinót a földre, s a bíró megint föltette neki a kérdést, hogy vajon igaz-e mindaz, amivel vádolják, Martellino minek is tagadott volna már, azt válaszolta inkább:

– Hajlandó vagyok én vallomást tenni, kérem, de előbb mondja el ki-ki, hogy mikor és hol loptam el az erszényét. Akkor azután én is elmondom, hogy mit csináltam, mit nem.

– Ez már beszéd – mondta a bíró, és hívatott is néhány panaszost. Az egyik azt állította, hogy nyolc napja, a másik, hogy hat, a harmadik, hogy négy napja, megint mások pedig, hogy aznap történt az eset.

Martellino meg erre:

– Hazudnak ezek, kérem, mint a vízfolyás! Én viszont bizonyítani tudom, hogy igazat beszélek, mivelhogy korábban sohasem jártam még ebben a városban (bár ne jöttem volna most sem), és az első utam ennek a szentnek a teteméhez vezetett sajnos, ott pedig, hisz láthatja uraságod, mindjárt összevissza vertek. A szavaimat az idegenrendész, az ő bejelentőkönyve, meg a szállásadóm is meg tudja erősíteni. Énnekem higgyen tehát uraságod, ne ezeknek a gonoszoknak, ne tessék engem kínpadra és akasztófára juttatni.

Marcheséék mindeközben csak annyit hallottak, hogy a bíró keményen vallatja, s már ki is köttette Martellinót, és nagyon megijedtek.

– Ezt jól elszúrtuk – ismerték be –, cseberből vederbe juttattuk a szerencsétlent.

Tűvé tették hát mindjárt a várost a fogadós után, s amikor rátaláltak, elmondták neki hamar, hogy mi történt. Az meg erre egy Sandro Agolanti nevű trevisóihoz vitte őket vígan, aki jó embere volt a fejedelemnek, és miután beszámolt neki a történtekről, a többiekkel együtt megkérte szépen, hogy járjon közbe szegény Martellinóért. Nagyot nevetett ez a Sandro, majd fölkerekedett, a város ura elé járult, és rávette, hogy rendelje magához Martellinót. Érte is mentek az emberei. A szerencsétlen még mindig egy szál ingben, halálra váltan reszketett a bírája előtt, mert hiába mentegette volna magát, annak ugyan beszélhetett, valamiért annyira utálta a firenzeieket, hogy a kiadatási parancsnak is ellenszegült volna, úgy kellett erővel elragadni tőle a foglyát. Amikor aztán a fejedelem elé került, Martellino töviről-hegyire elmondott neki mindent, és irgalomért esdve azt kérte tőle, hogy hagyja futni, mert ő bizony mindaddig nyakán fogja érezni a hurkot, amíg csak vissza nem jut Firenzébe. Jót mulatott a fejedelem, egy-egy rend ruhát ajándékozott nekik, és útjukra bocsátotta őket. Reménytelennek látszó helyzetükből ekként szabadulva, haza is értek épen és egészségesen.