Babilon szultánja feleségül adná egyik lányát Algarbia királyához, de a lány egy sor baleset folytán négy év alatt egymás után kilenc férfié lesz különféle helyeken, hogy végül szűzlányként kerüljön vissza az apjához, és az eredeti terv szerint feleségül menjen Algarbia királyához.

(…)

Sosem tudhatjuk igazán, drága hölgyek, hogy mi jó nekünk. Épp elégszer tapasztalhattuk már, milyen sokan hiszik, hogy ha meggazdagodnának, akkor gond nélkül,  biztonságban élhetnének, s erre nemcsak az imáikban áhítoznak, hanem törekednek is rá fáradhatatlanul és dacolva minden veszéllyel; aztán ha sikerrel járnak, egyszer csak szemet vet a vagyonukra, és végez velük érte valaki, akinek korábban eszébe sem jutott volna bántani őket. Más alacsony sorból tűzzel-vassal, testvér és barát vérét ontva verekszi föl magát akár a trón magasáig is abban a hiszemben, hogy ott aztán tökéletes lesz a boldogság, de bizony csupa baj és rémség vár rá, ami akár az életébe is kerülhet, s akkor megtapasztalhatja, hogy csakugyan aranyserlegből isszák a mérget. Megint mások testi erőre, szépségre vagy cicomákra vágynak féktelenül, amíg bele nem halnak, vagy meg nem keseredik tőle az életük.

De nem sorolom én itt tovább, hogy mi mindenre szoktak még sóvárogni az emberek, elég, ha csak annyit mondok: nincs, amiről bárki nyugodt szívvel azt gondolhatná, hogy nem járhat rosszul vele. Helyesen akkor cselekednénk, ha csakis olyasmit akarnánk megszerezni és birtokolni, amit Tőle kapunk, mert csakis Ő tudja, mi kell nekünk, és amit megadni is csak Ő adhat meg. A bűnös férfivágyaknak se szeri, se száma. Ti, nők, leginkább csak azzal vétkeztek, hogy szépek akartok lenni; hogy ugyanis nem éritek be azzal, amit a természet adott, és mindenféle praktikákkal el akarjátok érni, hogy még szebbek legyetek. Ezért hát hadd meséljem el nektek, mekkora bajt hozott a szépség egy szaracén nő fejére, aki éppen a szépsége miatt kényszerült alig négy év alatt kilencszer is férjhez.

Babilon valahai szultánjának, Beminedabnak világéletében kedvezett a szerencse. Számos fiúgyermek mellett volt neki egy Alatiel nevű lánya, akiről az őt ismerők mind úgy vélekedtek, hogy nincs nála szebb nő széles e világon. Történt egyszer, hogy népes arab sereg támadta meg ezt a szultánt, ő azonban fényes győzelmet aratott felettük Algarbia királyának segítségével, amiért is hálából – a király kimondott óhajára – elígérte neki feleségül Alatielt, és előkelő urak-hölgyek kíséretében, sok szép és drága holmival egy jól felszerelt hajóra ültette, úgy indította útnak Isten áldásával.

A hajósok hamarosan feszíthették is a vitorlákat, és jó széllel futva ki Alexandriából, több napon át zavartalanul haladtak előre a tengeren. Szardíniát is elhagyták, s úgy érezték, hogy már közel a cél, amikor váratlan szelek kapták oldalba őket, és kisvártatva akkora vihar hányta-vetette a hajót, hogy a szultánkisasszonyt szállító hajósnép többször is azt hitte, befellegzett. Minden ügyességüket és erejüket latba vetve, két álló napon át mégis hősiesen állták a háborgó vizek ostromát; a vihar azonban a harmadik estére sem csitult, sőt még erősödött is, ők pedig Majorka fölött – bár a gomolygó fellegek takarta koromsötét ég alatt ők bizony sem kiszámítani nem tudták, sem látni nem látták már, hogy hol vannak – egyszer csak észrevették, hogy léket kaptak.

Mit volt mit tenni, fogták hát magukat, s hogy mentsék a bőrüket (ki-ki a magáét, nem ám a másét), csónakot dobtak a vízre, és jobb híján abba ugráltak be előbb a süllyedő hajó urai, majd utánuk sorra mindenki, aki csak élt és mozgott a fedélzeten, hiába rántottak rájuk kést azok, akik már a csónakban voltak. És menekvés helyett éppen ez lett mindnyájuk veszte, mert ennyi embert ekkora viharban nem bírt el az a csónak, és végül el is süllyedt velük együtt.

A hajón mindeközben nagyot lódított a vad vihar, és – fedélzetén már csak a szultánkisasszonnyal meg a tengeribetegségtől és a félelemtől félholtan heverő hölgyeivel – összevissza törve és vízzel szinte egészen elárasztva bár, de meg sem állt a szigetig, ahol is úgy ráfutott egy homokzátonyra, hogy a parttól vagy egy kőhajításnyira megfeneklett, és attól fogva hiába cibálták egész éjjelen át a szelek, meg se moccant a nagy hullámzásban.

Hajnalra elcsitult kissé a vihar. A szultánkisasszony félig magához tért a kábulatból, fölnézett, és elhaló hangon szólongatni kezdte egymás után a szolgáit, de hiába, nem hallotta egyik sem, messze voltak tőle. Nem értette, miért nem válaszol senki, és meg is rémült nagyon. Úgy-ahogy feltápászkodott hát, s akkor látta csak, hogy az udvarhölgyei, akárcsak a többi nő, szanaszéjjel hevernek. Sorra próbálkozott velük, egyikkel a másik után, és egyre rémültebben látta, hogy alig néhányukban van már csak élet, legtöbbjük szörnyethalt, vagy a tengeribetegség vitte el. De mi lesz vele így – gondolta –, ha azt sem tudja, hol van, és senki sem segít? Nagy üggyel-bajjal fölrázta hát a túlélő nőtársakat, hogy azután egymás vállára borulva fakadjanak keserves zokogásra, amiért a férfiak ki tudja, hová lettek, a hajó pedig, lám, vízzel telten megfeneklett.

Egészen délutánig nem jött arra a part vagy a sziget belseje felől egy lélek sem, hogy észrevegye őket, és megessen rajtuk a szíve. Akkor aztán mégiscsak feltűnt valaki, Pericon da Visalgónak hívták, nemesember volt, és a szolgái kíséretében épp hazafelé lovagolt egy közeli birtokáról, amikor megakadt a szeme a hajón. Azonnal kitalálta, mi történhetett, és ráparancsolt egyik szolgájára, hogy másszék föl a fedélzetre, és jelentse majd, hogy mit tapasztalt. Nagy üggyel-bajjal fölmászott hát ez a szolga, és rá is talált a szultánkisasszonyra: társnői maradékával a hajóorr alatti zugban húzták meg magukat halálra váltan. A szolga láttán felzokogtak, és rimánkodni kezdtek, hogy segítsen rajtuk, miután pedig kiderült, hogy nem értik egymás szavát, kézzel-lábbal igyekeztek előadni, hogy mekkora szerencsétlenség érte őket.

A szolga mármost – úgy-ahogy felmérve, mi is a helyzet – sietett vissza Periconhoz, hogy beszámoljon neki mindenről. Az urának több se kellett, partra szállíttatta a hajóról a nőket, és a még mozdítható értékekkel együtt a kastélyába vonult velük. És miután jóllaktak és kipihenték magukat, Pericon a drága ruhadarabok, no meg annak láttán, mekkora tisztelettel viseltetnek egy bizonyos társnőjük iránt a többiek, hamar rájött, hogy igencsak előkelő hölgyre bukkanhatott. Ráadásul pedig ha mégúgy megsápasztották, megviselték is szegényt a tengeri fáradalmak, Periconnak annyira megtetszett ez a nő, hogy el is döntötte mindjárt: ha férjezetlen, ő bizony feleségül veszi, ha meg mégsem veheti, hát a kedvese lesz.

Tekintélyes, jó nagydarab férfiú volt Pericon. Hála a gondoskodásának, a kisasszony alig néhány nap alatt tökéletesen felépült, ő pedig rácsodálkozott, mennyivel gyönyörűbb ez a nő még annál is, amilyennek nézte. És bár nagy bánatára egyikük sem értette a másik beszédét, s így az sem derült ki, hogy vajon kivel is van hát dolga, úgy megbabonázta őt a szépsége, hogy kedveskedve ezt így-úgy a tudomására is hozta, hátha sikerül őt rávennie, hogy legyen jó hozzá, ne ellenkezzék.  És a kisasszony ugyan határozottan visszautasította a közeledését, de ez csak olaj volt a tűzre. Látta ám ezt Alatiel is; és mivel a helybeli szokások láttán néhány nap alatt rájött, hogy keresztény helyre került, ahol akkor sem volna értelme fölfednie magát, ha tehetné, hiszen előbb vagy utóbb kénytelen lehet Pericon kedvére tenni, elhatározta, hogy emelt fővel áll elébe cudar sorsának. A szolgálóival pedig – akik szám szerint már csak hárman voltak – megígértette: senki emberfiának nem árulják el, hogy kicsodák, hacsak olyan helyre nem vetődnek, ahol azt remélhetik, hogy kiszabadulnak; és a lelkükre kötötte, hogy őrizzék meg a szüzességüket, ahogy – lám – őt magát sem fogja megkapni más, csakis a hites ura. A lányok meg buzgón helyeseltek, és megígérték: minden erejükkel azon lesznek, hogy úgy legyen, ahogy úrnőjük akarja.

De ahogy múltak a napok, Pericon végül is elhatározta – hiszen minél közelebb került hozzá az, amire vágyott, annál kevésbé kaphatta meg –, hogy ha egyszer udvarlással semmire sem megy, hát cselhez, vagy legvégső soron akár erőszakhoz is fog folyamodni. Észrevette mármost, hogy a kisasszony – noha tiltotta a vallása, s ezért nem is szokhatott hozzá – mennyire szereti a bort. Úgy tervezte hát, hogy Venus inasának segítségével kapja majd el őt; és mint aki ügyet sem vet a lány ellenkezésére, egyik este nagy és ünnepélyes, fényes lakomát rendezett, amin így aztán Alatiel is megjelent. Volt ott minden, ami jó, de Pericon azért meghagyta annak a legénynek, aki a kisasszonyt kiszolgálta, hogy itassa sűrűn jó sok borral. A legény ki is tett magáért, Alatielnek pedig annyira ízlett az ital, hogy óvatlanul többet benyakalt, mint amennyit az illendőség megengedett volna. S amikor látta, hogyan ropják a majorkai lányok, feledve minden addigi búját-baját, még táncra is perdült amúgy alexandriai módra nagy vígan.

Látta ám Pericon, hogy hamarosan teljesülhet, amire vágyik; tovább etette-itatta hát a vendégeket, hogy éjszakába nyúljon a lakoma. Amikor aztán végül csak elment az utolsó vendég is, és Alatiel is menni készült, ő szépen csatlakozott hozzá, s a szobájába már együtt lépett be vele. Ott pedig a kisasszony – a bortól úgy nekitüzesedve, hogy a szemérem hiába is hűtötte volna már – fogta magát, és mintha bizony a komornája lett volna Pericon, nem átallott a szeme láttára meztelenre vetkőzni és ágyba bújni. Pericon meg erre nosza, eloltotta a lámpást, és ő is becsusszant a túloldalról, a karjaiba kapta Alatielt, aki most már egy csöppet sem ellenkezett, és szerelmi játékba kezdett vele. És hát – hiszen mindeddig sejtelme sem volt róla, miféle szarvval döfköd a férfiember – annyira kellemesnek érezte, amit érzett, hogy sajnálkozva mintegy, amiért nem engedett már korábban is Periconnak, ettől fogva bizony nem várta többé, hogy invitálják, és maga hívta meg édes éjjeli légyottra, ha szóval nem is (mert hát a szavát úgysem értették), de tettel, saját magát.

Csakhogy nem sokáig örvendezhettek így egymásnak Periconnal, Fortunának ugyanis nem volt elég, hogy királyi menyasszonyból egy várúr babájává tette őt, cudarabb szeretőt szánt neki.

Volt Periconnak egy öccse, szép szál legény, üde, mint a rózsaszál, Maratónak hívták. Ennek a Maratónak mármost első látásra nagyon megtetszett Alatiel, és úgy vette észre, hogy az is szemez ővele. Mivel pedig bizonyosra vette, hogy csakis azért nem kaphatja meg tőle, amit akar, mert Pericon szigorúan őrzi, gonosz tervet forralt, és alávaló módon mindjárt nekilátott, hogy végbe is vigye, amit kitervelt.

 Úgy esett, hogy egy áruval megrakott hajó felhúzott vitorlákkal a kedvező szelet várta már csak a város kikötőjében, hogy kifuthasson a moreai Chiarenza felé. És megállapodott Marato ennek a hajónak a tulajdonosaival, két fiatal genovaival, hogy éjszaka felveszik őt a nővel együtt a fedélzetre. Amint beesteledett, néhány beavatott, hű emberével lopva fölkerekedett, a mit sem sejtő Pericon lakhelyére vonult, s a házba bemászva – ahogy megbeszélték – egy időre meghúzta magát. Már benne jártak az éjszakában, amikor aztán egyszer csak beeresztette a társait, és rátört velük Periconékra a hálószobájukban. Pericont álmában ölték meg, a szeretőjét pedig megfenyegették, hogy meg ne nyikkanjon, mert ha sírni merészel, ő is az életével fizet, majd – magukhoz véve a Pericon kincseiből is jó sokat – szép csöndben távoztak vele, és meg sem álltak a kikötőig, ahol Marato, az embereit hazaküldve, mindjárt föl is szállt a szultánkisasszonnyal a hajóra. S szélnek feszítette akkor a hajósnép a vitorlákat, és útnak indultak.

 Alatielt bizony megviselte, hogy másodjára is ilyen csapás érte, és sírt-rítt keservesen, de – mit tesz az istenadta Szent Szilárd? – Marato jól megmarkolta a magáét, és addig-addig vigasztalgatta őt vele, míg egészen össze nem melegedtek. Pericont a szultánkisasszony lassan el is felejtette, és éppen kezdte már jól érezni magát, amikor is Fortuna gondolt egyet, és mintha csak kevesellné a bajt, újabbat hozott a fejére. Merthogy a szépsége és a bájos modora, melyről többször is említést tettünk már, olyannyira megigézte a két fiatal hajótulajdonost, hogy minden másról megfeledkeztek, és – vigyázva persze, nehogy Marato gyanút fogjon – már csak az ő óhaját lesték, az ő kedvét keresték.

Azt azonban mindketten észrevették, hogy a másik is belészeretett Alatielbe. Összedugták hát titkon a fejüket, és megállapodtak, hogy mintha bizony valamiféle árucikk vagy pénz volna, együtt szerzik meg közös szerelmük tárgyát. Tervüknek csak Marato ádáz féltékenysége állt az útjában mindaddig, amíg – kihasználva egyik nap, hogy a hajó épp dagadó vitorlákkal száguld, s a gyanútlan Marato a vizet nézi a tatról – hátulról föl nem kapták s a tengerbe nem hajították a szerencsétlent. Már több, mint egy mérföldet is megtettek, mire felfigyelt rá valaki, hogy Marato a tengerbe esett. Hallva pedig ezt, s hogy remény sincs a kimentésére, Alatiel ismét nekikeseredett, megint az ő sírás-rívásával lett teli a hajó.

De sietett is ám hozzá a két szerelmes férfiember, és bár a leányzó aligha érthette, mit beszélnek, ráadásul leginkább saját magát siratta ő, nem a szegény Maratót, vigasztalgatni kezdék szép szóval meg nagy ígérgetéssel erősen.

És csak mondták-mondták neki a magukét újra meg újra. Ám amikor végre úgy látták, hogy megbékélt most már talán, mindjárt össze is vitatkoztak, hogy melyikük vigye őt először az ágyába. Mindkettő magának akarta az elsőséget, és mivel nem tudtak megegyezni sehogyan sem, jól összeszólalkoztak. Szó szót követett, a szavakat meg tettek, majd a vita hevében egyszer csak tőrt rántottak, és még mielőtt a legénység megpróbálhatta volna szétválasztani őket, úgy megdöfködték egymást, hogy egyikük holtan rogyott össze, s a másik is súlyosan megsebesült. Szegény nő halálra rémült, védtelennek és tanácstalannak érezte magát, meg hát tartott tőle, hogy a tulajdonosok rokonai és barátai rajta töltik majd ki a haragjukat. A sebesült férfi azonban védelmébe vette, ráadásul egykettőre be is futottak most már Chiarenzába. De alighogy partra szállt Alatiel a sebesültjével, és egy fogadóba vonult vele, már híre is kelt a szépségének, s a hír eljutott a fülébe Morea fejedelmének is, aki akkortájt épp Chiarenzában lakott. Kíváncsi is lett erre a nőre, és miután megnézte magának, meggyőződhetett róla, hogy még annál is sokkal szebb, mint amilyennek mondják, és úgy belészeretett, hogy attól fogva csak őrajta járt az esze.

Amikor pedig megtudta róla, hogyan jutott idáig, már el is határozta, hogy megszerzi magának, meg ő. A sebesült ember rokonságának több se kellett: tudomást szerezve a fejedelem szándékáról, már küldték is neki a lányt, és ezzel nemcsak őt sikerült megörvendeztetniük, hanem Alatielt is, aki úgy érezte, nagy veszélyből menekül meg így. A nagyúrnak ugyanakkor szemet szúrt, hogy Alatiel nemcsak szép, de a modora is fejedelmi, amiből – egyéb tudomás híján – arra következtetett, hogy igen előkelő lehet. Még jobban beléhabaradott hát; tejben-vajban fürösztötte, és úgy bánt vele, mintha nem is a szeretője, hanem a hites felesége volna.

Alatiel belátta, hogy az átélt viszontagságokhoz képest nagyon is jóra fordult minden. Olyannyira megvigasztalódott, hogy valósággal kivirult ettől, és a szépségének nemsokára egész Moreában híre kelt. Így kapott kedvet Athén ifjú és nyalka hercege, aki barátja és rokona is volt a fejedelemnek, hogy a saját szemével nézze meg ezt a nőt. Holmi szokásos rokonlátogatás ürügyén, válogatott és előkelő kísérettel el is utazott Chiarenzába, ahol pompás, ünnepi fogadtatásban részesült.

Néhány nap is eltelt, mire szóba került egyszer csak a szépséges nőszemély. Vajon csakugyan olyan csodaszép-e, amilyennek mondják, tette fel a kérdést a herceg. Mire a fejedelem:

– Még annál is sokkal szebb! De hát ne a szavamnak higgy – mondta –, győződj meg erről inkább a saját szemeddel.

A herceg buzgón helyeselt, és mindjárt indultak is Alatielhez, aki készült rá, hogy jönni fognak, derűsen és roppant illemtudóan fogadta a nagyurakat. Azok meg leültették őt szépen maguk közé, de társalogni persze nemigen tudtak vele, hiszen a beszédükből alig valamit értett szegény. Így hát csak bámultak rá kétfelől, mint valami csodára, kiváltképpen a herceg, aki alig akarta elhinni, hogy földi halandó az, akit lát. És nézte-nézte, de vesztére, mert a szeme mérget itatott vele, és szenvedélyes szerelem gerjedt észrevétlenül őbenne is.

A látogatásuk végeztével elgondolkodott; szöget ütött a fejébe, mekkora szerencse érte a fejedelmet, hogy ilyen gyönyörű teremtést a magáénak mondhat. És addig-addig morfondírozott ő ezen, míg felül nem kerekedett benne a szerelmi szenvedély a tisztességen, és el nem határozta, hogy lesz, ami lesz, ő bizony inkább magát fogja boldogítani a fejedelem szerencséjével. Egyre türelmetlenebb lett, és nem hallgatva már sem az eszére, sem a becsületére, galád tervet kovácsolt. A fejedelem egyik legbizalmasabb inasával, bizonyos Küriakosszal összebeszélve, egy szép napon végül is a legnagyobb titokban fölszerszámoztatta és fölmálháztatta lovait, majd amikor leszállt az éjszaka, tőrt ragadott, és suttyomban bebocsáttatta magát egy embere társaságában ezzel Küriakosszal a fejedelem hálószobájába. Nagy volt a hőség, a nő mélyen aludt, a fejedelem pedig az ablakban állva hűtötte magát épp a tengeri szellővel anyaszült meztelenül. A herceg ekkor az emberével megbeszéltek szerint a szobán át mögéje lopódzott, és hátulról úgy belédöfött a tőrével, hogy elöl jött ki a hegye, majd megragadta, és mindjárt ki is hajította őt az ablakon.

A palota jó magasan a tenger fölé épült, és olyan part menti házakra nyílt ez az ablak, amelyeket romba döntött a hullámverés, amiért is jóformán soha nem járt arra odalenn egy lélek sem, és így – a herceg számításának megfelelően – nem vette, nem is vehette észre senki a holttest zuhanását. Látva mármost, hogy ezzel megvolnának, a herceg társa ekkor Küriakoszhoz lépett, mintha meg akarná őt cirógatni, de ehelyett zsineget kapott elő, a nyakára hurkolta, és akkorát szorított rajta, hogy nyikkanni sem tudott a szerencsétlen, majd immár a herceggel együtt, közös erővel megfojtották, s lehajították őt is a fejedelem után a mélybe. Amikor – vigyázva, hogy fel ne riasszák a nőt vagy másokat –, ezzel is megvoltak, lámpással a kezében az ágy fölé hajolt a herceg, óvatosan kitakarta a mélyen alvó Alatielt, és elragadtatottan mérte végig őt. Hiszen ha egyszer már ruhában is úgy tetszett neki, hogy is ne esett volna határtalan ámulatba most, hogy a csupasz testét csodálhatta meg tetőtől  talpig? És amúgy véres kézzel, lelkifurdalásról mit sem tudó, még tüzesebb gerjedelemmel vetve magát melléje az ágyba, úgy tette magáévá Alatielt, hogy az közben álomittasan a fejedelemnek hitte őt.

De nem sokáig élvezkedtek, a herceg egyszer csak kipattant az ágyból, néhány odarendelt embere pedig fölkapta a nőt, s a száját befogva, hogy zajt ne csapjon, kicipelték ugyanazon a rejtekajtón, amelyen át a herceg bejutott, majd lóra kaptak, a lehető legnagyobb csendben útnak indultak vele, és meg sem álltak Athénig. Azaz nem egészen odáig, hanem a hercegnek (mivelhogy házasember volt) egy Athén mellett épült gyönyörűszép tengeri nyaralójáig; és ide rejtette szegény szerencsétlen nőt a herceg, gondoskodva róla persze, hogy meglegyen mindene, ami csak kell.

A fejedelem udvaroncai másnap meg csak várták, hogy a nagyúr felkeljen. Mivel még délután sem adott jelt magáról, benyitottak hozzá – az ajtaja csupán kilincsre volt zárva –; de látva, hogy a szoba üres, azt hitték, a szépasszonyával vonult el titkon valahová mulatni egypár napra, így hát nem gondoltak semmi rosszra. Csakhogy a rákövetkező napon a fejedelem és Küriakosz holttestét rejtő romok közé tévedt egy bolond, s a hurkot elkapva, kirángatta onnan az inas holttestét, és megindult vele az úton. Sok szembejövő döbbenten látta ám, hogy Küriakoszt vonszolja maga után. Szép szóval sikerült kiszedni belőle, hogy hol találta, és amikor ott a fejedelem teteme is előkerült, lett ám nagy sírás-rívás. Az ünnepélyes temetés után vizsgálat kezdődött. Abból, hogy Athén hercege suttyomban távozott, hamar kiderült, hogy mi az igazság: csakis ő lehet a tettes, a nőt pedig nyilván magával vitte. A moreaiak sebtében az elhunyt egyik öccsét ültették a fejedelmi székbe, és addig-addig biztatták új fejedelmüket a bosszúállásra, míg az többszörösen meg nem bizonyosodott róla, hogy helyesen gondolják, amit gondolnak, és föl nem kerekedett, hogy baráti, rokoni és alattvalói segítséggel jókora és erős sereget toborozva, hadba vonuljon Athén hercege ellen.

Amikor az tudomást szerzett minderről, ő is megkezdte a toborzást. A nagyurak, köztük, nagy erőkkel, Konstantinápolyból a császár küldötteként a császár fia és unokaöccse, Konstantin és Manuél, akiket a hercegné – Konstantin húgaként – még a hercegnél is nagyobb örömmel fogadott, egymás után érkeztek is hozzá, hogy segítsenek.

Ahogy múltak a napok, és mind valószínűbbé vált, hogy háború lesz, a hercegné egyszer csak gondolt egyet, egy alkalmas pillanatban magához hívatta Konstantint és Manuélt, könnyek között és részletesen beszámolt nekik mindenről – a viszály okairól, arról, hogy szégyenszemre miféle titkosnak hitt szeretőt bújtat a herceg –, és kérve-kérte őket, hogy a herceg becsülete és az ő lelki nyugalma érdekében találjanak már ki valami megoldást. Ők meg persze tudták már jól, hogy mi a helyzet, nem is igen kérdezősködtek hát tovább. Lelket öntöttek az asszonyba, vigasztalgatták egy sort, hogy fel a fejjel, és miután megtudták tőle, hogy az illető nőszemély hol keresendő, hamar el is köszöntek tőle. Ámde annyiszor hallották már, hogy mennyire csodaszép nő is az, hogy a herceghez fordultak: ugyan mutassa már meg őt nekik, hadd lássák. A herceg – feledve, hogyan járt a fejedelem, miután ő kérte meg ugyanerre – rábólintott, és mindjárt másnap elvitte őket hozzá néhány barát társaságában a tengerparti palota pompás kertjébe, ahol is nagy lakomára teríttetett, hogy ebédeljenek együtt.

Konstantin mármost éppen a nő mellé került az asztalnál. És nem tudva levenni róla a szemét, csak nézte-nézte, és megállapította magában, hogy ilyen szépet ő még soha életében nem látott, s hogy bizony nagyon is megbocsátható, ha a fejedelem vagy bárki más akár árulás vagy becstelenség árán is, de meg akarja szerezni magának ezt a gyönyörűséget. És addig-addig bámulta mindjobban rajongva, míg végül ugyanúgy nem járt, ahogy a fejedelem. Mert mire vége lett az ebédnek, Konstantin fülig belészerelmesedett ebbe a nőbe, a háborúról egészen megfeledkezett, és – vigyázva persze, nehogy bárki észrevegye, hogy mi lelte – már csak azon törte a fejét, hogy miképpen csaphatná le őt a herceg kezéről.

És így, tűzben égve vette hírül: a fejedelem már annyira közel ért a hercegséghez, hogy ideje megindulni ellene. A csapatok pedig a herceggel, Konstantinnal és a többiekkel az élen el is hagyták Athént, és a haditerv szerint felvonultak a határon, hogy itt is, ott is útját állják a fejedelemnek. De teltek-múltak a napok, és Konstantinnak a szíve-lelke és minden gondolata továbbra is ezzel a nővel volt teli. És ezért aztán, remélve, hogy a herceg távollétében ő ott most könnyűszerrel megszerezheti, amire vágyik, súlyos betegség címén elkéredzkedett a hercegtől, a vezérségét Manuélre ruházta át, és visszatért Athénba a húgához. Pár nap múlva egy beszélgetés közben sikerült úgy kanyarítania a szót, hogy a hercegné kifakadjon, amiért megcsalja őt a herceg a kitartott nőjével. Ezen ő könnyen segíthet, mondta ekkor Konstantin a hercegnének: ha akarja, hát elviteti ő onnan azt a némbert.

A hercegné persze nem tudta, hogy Konstantin erre a nő kedvéért, nem pedig őmiatta kész, és lelkesen rábólintott: ám legyen, csak ki ne derüljön, hogy az ő tudtával történt a dolog; mivel pedig Konstantin ezt megígérte, az úrnő rábízta, hogy tegye, amit jónak lát.

Konstantin titkon fölszereltetett hát egy könnyű bárkát, és kitanított embereivel a fedélzetén a nő lakhelyéül szolgáló palota kertje alá küldte egyik este; ő maga néhány további emberével meg a palotába kért bebocsáttatást. Nemcsak az odarendelt személyzet, hanem a nő is örömmel fogadta, és szívesen kisétált vele, szolgáik kíséretében, a kertbe. Konstantin itt – azzal az ürüggyel, hogy a herceg üzenetét kell átadnia – bizalmasan félrevonta őt egy tenger fölé nyíló kertajtóba. Az ajtó meg persze nyitva volt már, és miután Konstantin jelt adott a bárkán lévőknek, az emberei egy szempillantás alatt felkapták és a bárkára vitték szegényt.

– Egy lépést, egy hangot se, ha kedves az életetek! – rivallt rá ekkor Konstantin a cselédekre. – Mert nem a hercegtől rablom ám el én most a szeretőjét, hanem a húgomat szabadítom meg a rajta esett szégyentől!

Senki még csak nyikkanni sem mert. Konstantin is fölszállt hát az embereivel a bárkára, s a síró-rívó nő mellé ülve kiadta az indulási parancsot az evezősöknek. Azok meg nekiláttak, és szinte repült a hajó, hajnalra el is jutottak egészen Egináig.

Itt pihenőt tartottak, Konstantin a kedvét is töltötte hamar a foglyával, miközben az a szépségét átkozta sírva; majd visszaszálltak a hajóra, és meg sem álltak Khiosz szigetéig. Tartva édesatyja haragjától, és a zsákmányát is féltve, Konstantin itt úgy döntött, hogy a biztonság kedvéért elidőzik most itt vele egy darabig. És bár végigkesergett a szép leányzó megint egypár napot, de Konstantin karjaiban végül – mint már a korábbi alkalmakkor is – csak megvigasztalódott, és ismét kedvét kezdte lelni abban, amit a sors felkínált.

Történt mindeközben, hogy Ozbek, a törökök akkori királya, aki hadban állt a császárral, Szmirnába vetődött, és ott hírét vette, hogy Konstantin minden óvintézkedést mellőzve, Khiosz szigetén bujálkodik valami rablott nőszeméllyel. Több se kellett neki, néhány gyors hadihajóját odaindítva, egyik éjjel titkon partra szállt az embereivel, és lecsapott rájuk. A többséget már álmában foglyul ejtették a támadók, akinek pedig volt még ideje a fegyveréhez kapni, az halál fia volt. És miután felperzselték a várost, zsákmányostul és foglyostul indultak is vissza a törökök Szmirnába.

Ozbeknek itt – merthogy ifjú ember volt – a hadizsákmány vizsgálgatása közben megakadt a szeme a szép leányzón. Ráeszmélve pedig, hogy ez az a nő, aki Konstantin ágyában aludt, amikor lecsaptak rájuk, ő olyannyira megörült, hogy azon nyomban feleségül vette, lakodalmat is ült vele, s aztán hosszú hónapokig hancúrozott vele boldogan.

Igen ám, de a császár egy ideje tárgyalásokat folytatott már Kappadókia királyával, Basanussal, azt tervezve, hogy mindkettejük serege, egyik az egyik, másik a másik oldalról, megtámadja Ozbeket. Mivel Basanusszal a császár nem mindenben értett egyet, mindeddig nem jutott még dűlőre vele; most azonban, hallva, mi történt a fiával, úgy nekikeseredett, hogy Basanus minden kérését gyorsan teljesítette, és felszólította őt, hogy mihamarabb indítsa meg Ozbek ellen a támadást, miközben ő is nekikészül a túloldalon.

Csakhogy Ozbek tudomást szerzett erről, és hadba szólítva gyorsan a sajátjait is, még mielőtt két tűz közé szorítanák őt a nagyok, Szmirnában egy barátnak is hű szolgájára  hagyva a szépasszonyát, megindult Kappadókia királya ellen. S össze is csaptak, a csatának pedig az lett a vége, hogy ő maga elesett, a seregét pedig szétverték. Basanus győztesen indulhatott meg Szmirna felé, és fejet hajtottak előtte a népek.

A szolgát, akire Ozbek a szépasszonyát bízta, Antiochusnak hívták. Idős ember volt már, de annyira megtetszett neki a védence, hogy – elárulva ezzel urát és barátját – első pillantásra belé is szeretett. Tudott a nyelvén (s ezzel igencsak megörvendeztette őt azok után, hogy mivel senkinek sem értette a beszédét, és őt sem értette senki, évek óta úgyszólván süketnéma módjára volt kénytelen élni szegény), és akkora buzgalommal lopta be magát a nő szívébe, hogy a nagy barátkozásból bizony szerelmeskedés lett: alig néhány nap múlva – háborúzó urukkal mit sem törődve – már ágynak is dőltek, s úgy élvezték tovább egymás társaságát.

Amikor meghallották, hogy Ozbek vereséget szenvedett és meghalt, Basanus pedig közeledik, és viszi, ami csak az útjába kerül, úgy döntöttek, hogy nem várják őt be; és magukhoz véve Ozbek legdrágább kincseinek egy tetemes részét, nagy titokban Rodoszra menekültek. Antiochust azonban kisvártatva halálos betegség vette le a lábáról. Történetesen épp ekkor látogatta őt meg mármost szeretett és igen jó cimborája, egy ciprusi kalmár. Érezve, hogy a végét járja, Antiochus gondolt egyet, és elhatározta, hogy a javait és szeretett asszonyát ő bizony erre a barátjára fogja hagyni. A halál közeledtével magához hívatta hát mindkettejüket, és így szólt:

– Nekem sajnos végem, ami nagy kár, mert soha korábban nem élveztem még így az életet. Egy vigaszom van csak: hogy ha meghalok is, annak a két embernek a karjaiban halok meg, akiket a világon a legjobban szeretek. Az egyik te vagy, édes barátom, a másik meg ez a teremtés itt, akit azóta szeretek önmagamnál is jobban, amióta csak megismertem. Félteném is szegényt nagyon, hogy a halálom után mi lesz vele támasz nélkül itt, idegenben, ha nem tudnám, hogy felkarolod, és ugyanúgy gondját viseled majd, mintha rólam magamról gondoskodnál. Engedd meg tehát, hogy minden javamat és őt is terád hagyjam, és szépen kérjelek, hogy azt tedd velük, ami szerinted jólesne nekem. Téged pedig, drága hölgy, arra kérlek, hogy emlékezz rám, ha meghaltam már; hadd mondhassam el magamról majd odaát, hogy olyan nő szeretett itt engem, akinél soha szebb nem termett még a földön. Ha ezt a két dolgot megígéritek, nyugodtan fogok meghalni, elhihetitek.

Sírva hallgatta végig őt a kalmár és a nő is, majd ünnepélyes ígéretet tettek rá, hogy ha meg találna halni, minden úgy lesz, ahogyan szeretné. És nemsokára vége is lett Antiochusnak, ők pedig illendően eltemették.

Rá néhány nappal a kalmár végzett Rodoszon minden ügyes-bajos dolgával, és mivel épp indulni készült Ciprusra egy katalán hajó, megkérdezte a szépasszonyt, hogy mi vajon a szándéka, mert neki bizony haza kell térnie most már. Hát ha lehet, vele tart ő szívesen, felelte a nő, s hogy bízik benne: Antiochusra való tekintettel úgy, olyan tisztelettel bánik majd vele a kalmár, mintha a húga volna. Minden úgy lesz, ahogy szeretné, örvendezett a kalmár; ám hogy meg tudja őt védeni a lehetséges úti veszedelmektől, mindenkinek azt mondta róla, hogy a felesége. Hogy pedig ez hihető legyen, a hajó hátuljában közös hálófülkébe vonult vissza vele, és együtt is aludtak a keskeny ágyon. Ebből meg persze az lett, hogy megtörtént, ami a rodoszi induláskor még egyiküknek sem állt szándékában: a sötét és az ágy finom melege ugyanis – ami bizony könnyen erőt vesz az emberen – kiverte mindkettejük fejéből a néhai barát és szerető, szegény Antiochus emlékezetét, és addig-addig kóstolgatták egymást, hogy mire befutottak a ciprusi Páfoszba (merthogy a kalmár odavalósi volt), már el is hálták a maguk frigyét, hogy azután Páfoszban mindjárt össze is költözzenek.

Telt-múlt az idő, történt, hogy Páfoszban akadt dolga egy Antigonus nevű úrnak. Antigonus évei számánál csak az esze volt nagyobb, javai viszont nemigen voltak, pedig egyik szolgálatot a másik után tette a ciprusi királynak, de sosem volt szerencséje. Egyik nap – a kalmár épp Örményországot járta a portékájával – a szépasszony lakhelye elé vetődött, meglátta őt az egyik ablakban, és megakadt rajta a szeme. S ahogy nézte-nézte, hogy milyen szép, egyre biztosabb lett benne, hogy ő bizony látta már ezt a nőt; arra azonban, hogy hol, sehogy sem tudott visszaemlékezni.

De annyi sok hányattatás után most, íme, végükhöz közeledtek a szépasszony szenvedései. Mert ő bezzeg nagyon is ráismert Antigonusra; emlékezett rá, hogy annak idején az apjának volt fontos embere Alexandriában. És felcsillant most előtte a remény, hátha lehet még ismét szultánkisasszony belőle ennek az embernek a segítségével. Kihasználva hát, hogy a kalmárja házon kívül van, az első adódó alkalommal meghívta őt magához, s amikor beállított, félénken föltette neki a kérdést: vajon jól gondolja-e, hogy a famagustai Antigonus úrhoz van szerencséje. Ahhoz bizony, bólintott Antigonus.

– És kegyed is ismerős ám énnekem – mondta –, de nem emlékszem, hogy honnan. Frissítse hát fel az emlékezetemet, és árulja el a kilétét, ha meg nem sértem!

Felzokogott erre a szépasszony, sírva borult az ámuló-bámuló Antigonus nyakába. Hát vajon sosem látta-e őt Alexandriában, kérdezte tőle aztán. De ebből már mindjárt kitalálta Antigonus, hogy Alatiel ez itt, a szultán leánya, akiről mindenki úgy tudta, hogy a tengerbe veszett. És máris leborult volna előtte, a nő azonban leintette, és hellyel kínálta inkább. Antigonus szót fogadott, és nagy tisztelettel megkérte, mondja hát el, ugyan miként, mikor, honnan került ide, miközben Egyiptom-szerte mindenki rég biztosra vette már, hogy évekkel ezelőtt a tengerbe veszett.

– Bárcsak ez lett volna a sorsom – felelte a nő –, nem pedig az, ami a nyakamba szakadt; és ezzel az én édesapám is biztosan egyetért majd, ha megtudja, hogyan jártam – mondta, és zokogott tovább keservesen.

– Nem kell mindjárt úgy kétségbeesni! – vigasztalta Antigonus. – Hadd tudjam meg először is, hogy hogyan járt, hogy miféle sors szakadt a kegyed nyakába. Mert történt, ami történt, de könnyen lehet, hogy Isten segítségével csak sikerül találnunk valami megoldást.

– Amikor megláttalak, kedves Antigonusom – mondta erre a szépasszony –, mintha csak a tulajdon édesapámat láttam volna meg, és ugyanolyan gyöngéd szeretet vett erőt rajtam, amilyennel őneki tartozom; ezért is árultam el neked, hogy ki vagyok, pedig titkolózhattam volna. Nem is tudom, ki okozhatott volna még akkora örömet, mint te, amikor megláttalak és felismertelek; úgy mondom el hát most neked mindazt, amit balsorsomban titkolnom kellett, mintha az édesapámnak mondanám. Hallgass végig, és kérlek, segíts, ha szerinted van rá mód, hogy visszanyerjem még valahogy a becsületemet. Ha nincs, hát nincs; de akkor ne tudja meg soha senki se azt, hogy találkoztunk, vagy hogy bármit is hallottál rólam

És könnyek közt mondta-mondta már, mi minden történt vele a majorkai hajótörés óta mindmostanáig. Antigonus bizony maga is sírva fakadt, ahogy végighallgatta.

– Úrnőm – szólalt meg, miután töprengett egy sort –, akármin ment is keresztül kegyed, senki sem tudta, hogy kivel van dolga. Gondoskodni tudok hát róla, hogy tárt karokkal várja kegyedet az édesapja, majd a leendő férje, Algarbia királya is.

Alatiel kérdésére, hogy vajon miképpen képzeli ezt el, pontról pontra elmondta szépen, mit tervez; hogy pedig semmi se húzhassa most már keresztül a számításait, indult is Famagustába, és ment egyenest az uralkodóhoz.

– Uram, királyom! – szólította meg. – Felséged most, ha tetszik, könnyűszerrel olyasvalamit cselekedhet, ami felségednek dicsőségére, nekem pedig, aki felséged szolgálatában szegényedtem el, nagy hasznomra válnék.

És mi volna ez a valami, kérdezte a király. Mire Antigonus:

– Páfoszban előkerült a szép szultánkisasszony, akiről sokáig az a hír járta, hogy a tengerbe fulladt. Kínnal-keservvel sikerült megőriznie a tisztességét, s most koldusszegényen kívánkozik vissza az édesatyjához. Ha felséged kegyeskednék rám bízni, hogy visszajuttassam őt hozzá, az felségednek igen nagy dicsőség, nekem pedig igen hasznos volna; ekkora szívességről aligha fog a szultán egyhamar megfeledkezni.

Fejedelmi nagylelkűséggel bólintott erre rá mindjárt a király. Alatielt díszkísérettel hozatta Famagustába, s a királynéval az oldalán hatalmas pompával, a lehető legünnepélyesebb fogadtatásban részesítette. Kérdéseikre válaszolgatva ő pedig úgy számolt be minden viszontagságáról, ahogyan Antigonus kitanította.

Néhány nap múlva aztán – kérésére – előkelő urak és hölgyek díszkíséretében hazavitette őt a király Antigonusszal a szultánhoz. De meg is örült az a lányának – akárcsak Antigonusnak és a díszes kompániának –, mondanom se kell, hogy mennyire. Alig várta, hogy Alatiel kifújja magát, s ő végre kikérdezhesse: miként lehet az, hogy életben maradt, hol járt ennyi sok ideig, hogyhogy nem adott mindmostanáig hírt magáról.

– Apámuram – kezdte a nő szép sorjában felidézni, miket vésett az eszébe Antigonus –, tudnia kell, hogy vagy húsz nappal azután, hogy búcsút vettünk egymástól, a hajónk nagy viharba került, léket kapott, és valahol napnyugaton, egy Aigues-Mortes nevű város közelében a partnak csapódott. Hogy a legénységgel mi lett, az bizony nem derült ki azóta sem; én csak arra ocsúdtam, mint aki halálból ébred, hogy helybeliek fosztogatják a roncsot, s hogy két komornámmal együtt egyszer csak fölkapnak és a partra visznek, ahol mindegyikünkre máris lecsap egypár legény, és uccu neki, már szalad is a zsákmányával ki erre, ki arra. Kik voltak, kik nem, nem derült ki soha. Engem ketten ragadtak meg erőnek erejével, és a hajamnál fogva egy sűrű erdő felé ráncigáltak, én meg persze hangosan sikoltoztam. Szerencsére épp szembe jött négy lovas, ezek ketten pedig úgy megijedtek tőlük, hogy azon nyomban eleresztettek, és kereket oldottak. A négy lovagot meglehetősen fontos embernek néztem; látva, amit láttak, odarúgtattak hozzám, és hosszan kérdezgettek, én pedig válaszolgattam is nekik hosszan, de sem ők nem értettek engem, sem én őket. Összedugták hát a fejüket, és tanácskoztak, majd egyikük a lova nyergébe ültetett, és elvittek valamiféle női zárdájukba. Ott aztán mondtak, amit mondtak, de annyi bizonyos, hogy engem a bentiek nagy szeretettel és tisztelettel fogadtak; én pedig ettől fogva együtt szolgáltam tovább ővelük buzgó áhítattal a Völgymélyi Szent Szilárdnak, akit nagyon szeretnek az ottani lányok. De ahogy idővel megtanultam valamicskét a nyelvükön, ők kérdezgetni kezdtek, hogy ki vagyok, és honnan jöttem. Én meg tartva tőle, hogy ha igazat mondok, engem innen, mint a vallásuk ellenségét, egész biztosan elzavarnának, azt válaszoltam, hogy egy ciprusi nemesúr lánya vagyok, és Krétába mentem volna férjhez, de vihar sodort el bennünket, és hajótörést szenvedtünk. És óvatosan törekedtem rá, hogy nagyjából mindig mindent úgy csináljak, ahogyan ők. Amikor az elöljárójuk, akit ők úgy hívnak, hogy fejedelemasszony, azt kérdezte, hogy szívesen visszamennék-e Ciprusra, én azt feleltem, hogy minden vágyam ez; ő azonban, a tisztességemet féltve, senki ide jövőnek nem mert a gondjaira bízni. Nagyjából két hónapja aztán francia urak vetődtek arra feleségestül. Egyikük rokonságban állt a fejedelemasszonnyal, s amikor kiderült, hogy Jeruzsálembe készülnek, ahhoz a sírhoz, ahová az állítólagos istenüket temették, miután megölték őt a zsidók, őrájuk mégiscsak hajlandó lett a fejedelemasszony rábízni engem azzal, hogy vigyenek magukal, és Ciprusban adjanak át az édesapámnak. Hogy mekkora tisztelettel bántak, milyen kedvesek voltak velem ezek az urak és hölgyek, azt jó hosszan részletezhetném. Elég az hozzá, hogy hajóra szálltunk, és pár nap múlva meg is érkeztünk Páfoszba. Én persze nem ismertem ott senkit, és fogalmam se volt, mit mondjak ezeknek az uraknak, akik a fejedelemasszony kérésének megfelelően el akarnak vinni az apámhoz. Szerencsére megszánhatott engem az Isten, mert abban a szent pillanatban, ahogy Páfosznál partra szálltunk, egyszer csak felbukkant Antigonus, én meg gyorsan odaszóltam neki, és (nehogy az urak és hölgyek megértsék) a mi nyelvünkön arra kértem, örüljön meg nekem úgy, mintha a lánya volnék. Ő értett is a szóból, és nagy örvendezést csapott, majd a maga szerény módján megjutalmazta az urakat és a hölgyeket. Utána pedig egyenest a királyhoz ment velem, aki olyan megtisztelő fogadtatásban részesített, hogy szavaim sincsenek rá, s végül visszautaztatott ide, apámuramhoz. Hát ez az én történetem. Ha valamit kihagytam volna, azt mondja el Antigonus, ő mindezt sokszor hallotta már tőlem.

– Uram-parancsolóm – fordult ekkor a szultánhoz Antigonus –, szóról-szóra ugyanezeket mondta el énnekem a felséged lánya már többször is, és azoktól az uraktól és hölgyektől is így hallottam mindezt, akiktől átvettem őt. Egyvalamiről nem beszélt csak, nyilván a szemérme tartotta vissza tőle. Az őt kísérő uraktól és hölgyektől tudom ugyanis nemcsak azt, hogy mennyire szépen megvolt ő ott azokkal a jámbor nőkkel, hanem azt is, hogy ők maguk milyen bámulnivalóan erényes teremtést ismertek meg benne; és tanúsíthatom is, hogy bizony sírtak-ríttak a kísérői, amikor átadták őt nekem, és búcsút kellett venniük tőle. És mesélhetném még hosszasan, miket hallottam még róla, de nem folytatom, mert holnap reggelig se jutnék a végére. Hadd mondjak hát már csak annyit mindannak alapján, amit tőlük tudok, meg amit én magam is megtapasztaltam, hogy nincs ma a világon olyan koronás fő, akinek szebb, tisztességesebb és erényesebb lánya volna, mint felségednek.

A szultán nem tudott hová lenni örömében, és nagyokat fohászkodva kérte az Úristent, bárcsak méltóképpen ki tudja fejezni a háláját mindazoknak, akik szívükön viselték a lánya sorsát; mindenekelőtt is Ciprus királyának, amiért tisztességgel hazajuttatta őt. Pár nap múlva aztán bőkezűen megajándékoztatta, és útjára bocsátotta Antigonust, levélben és követek útján is megüzenve a ciprusi királynak, hogy mélységesen hálás neki azért, amit a lányáért tett.

Mindezek után pedig úgy gondolta, ideje, hogy valóra váltsa végre azt, amit akart: hogy ugyanis kiházasítsa a lányát. Levélben mindent megírt tehát Algarbia királyának, arra kérve őt, hogy ha még mindig hajlandó feleségül venni Alatielt, akkor nosza, küldessen érte. Örvendezett is nagyon Algarbia királya, díszes küldöttséget menesztett a szultánkisasszonyért, és nemsokára már fogadhatta is őt szívrepesve. Alatiel pedig azok után, hogy nyolc férfiembernek adta már oda magát vagy tízezerszer, szűzlányként bújt ágyba a királlyal, el is hitetve vele, hogy csakugyan szűzlány maradt; és attól fogva boldogan éltek mint király és királyné. Nem hiába mondják: „A csókos szájnak nem árt csókra csók, hisz kitelik az újra, mint a hold.”