A huszonötesztendős Lamartine 1815 márciusában Napóleon visszatértének hírére Svájcba menekül a sorozások elől, és egy Coppet-től nem messze levő kastélyban talál szállásra. És amikor hallja, hogy Madame de Staël nyitott hintóján minden nap sétára indul a lausanne-i országúton, elhatározza, hogy meglesi. De hosszú órákat kell várnia, míg végre porfelhőt vesz észre a távolban, majd kisvártatva elrobog előtte a hintó, amelyben két nő ül, Madame Récamier és Madame de Staël. A fiatal költőben olyan kitörölhetetlen emlék az esemény, hogy még az ötvenes éveinek végén közreadott visszaemlékezéseiben is áhítattal beszél róla. Az áhítat nemcsak a közismert írónőnek szólt, az akkor még legitimista Lamartine Madame de Staëlban a Napóleonnal szembeforduló bátor asszonyt is tisztelte…

„Négy ellenségem van – mondta állítólag Napóleon –, Poroszország, Oroszország, Anglia – és Madame de Staël.” És csakugyan: ez az előítéleteken, konvenciókon, társadalmi elvárásokon felülemelkedni tudó asszony fékezhetetlen szabadságvágyában sohase tudott megbékülni a napóleoni despotizmussal. Madame de Staël egyszerre volt femme de tête és femme de coeur – ahogyan a francia mondja –, egyszerre volt a józan észt trónra emelő francia felvilágosodás utolsó és a viharos érzelmeket középpontba állító francia romantika egyik első jelentős alkotója. A mindent maga mögé utasító hűvös ráció meg a mindent elsöprő szenvedély állandó kettőssége nemcsak a művein – pamfleteken, esszéken, regényeken, röpiratokon és történelmi-politikai elemzéseken – vonul végig, de személyiségét és magánéletét is mélyen áthatotta.

Ahogyan leveleiből is kiderül: miközben egyik percben szerelmet vall, öngyilkossággal fenyegetőzik, szemrehányások özönét zúdítja soron levő szeretőjére, másikban tárgyilagos hangon ad utasítást párizsi ügyintézőjének. Egyik percben egy Racine-dráma gyötrődő hősnője, másikban a családi vagyont szerencsés kézzel gyarapító üzletasszony. De az állandó érzelmi felajzottság, amiben életét élte, sohase akadályozta az írásban, sohase homályosította el éleslátását, sohase zavarta meg valóságérzékét. Irodalomtörténeti szerepén és jelentőségén furcsamód mit sem változtat, hogy két regényének mára igencsak megritkultak az olvasói. Madame de Staël, akit Sainte-Beuve 1835-ben még egy sorba helyezett Chateaubriand-nal, így is egyik legizgalmasabb, legszínesebb és legregényesebb alakja a francia preromantikának.

Genfi protestáns család sarja; apja Jacques Necker [nekr] dúsgazdag svájci bankár, XVI. Lajos pénzügyminisztere. Anyja párizsi szalonjában, amelyet a kor hírességei látogatnak, korán megszokja a szellemi nagyságok társaságát, és ezt soha többé nem tudja nélkülözni. A szellemes társalgás neki létszükséglet, ihlető közeg. Csaknem mindegyik könyvén meglátszik, hogy ezek az ő gondolatai és teóriái először a társalgás hevében ködlöttek fel, körvonalazódtak, kapták meg végső formájukat.

Apját XVI. Lajos 1789. július 11-én meneszti, de a király, már a Bastille bevétele után, a közhangulat nyomására kénytelen visszavenni miniszterét. Amikor Necker visszatér Párizsba, „az asszonyok – írja Madame de Staël – letérdeltek az út mentén […], a városokban pedig kifogták a lovakat a hintó elől, és az ott-lakók húzzák el a kocsit a város határáig…” Nem csoda, hogy apját valósággal bálványozta. Nyilván a túlidealizált apa-imágó is szerepet játszott abban, hogy boldogságvágyát és szerelem-eszményét semmi sem tudta kielégíteni, és hogy a svéd Staël-Holstein báróval kötött házassága és viharos kapcsolatai is kudarccal végződtek.

Sokan nagy halom aranypénzen ücsörgő hisztérikának tartották. De ha vaskézzel irányította is a pénzügyeit, a nagylelkűség sem volt idegen tőle. Mindig segített a politikai üldözötteken, sőt, szükség esetén el is bújtatta őket. 1792 augusztusában, amikor tömegesen veszik őrizetbe az alkotmányos monarchia híveit, bár hatodik hónapban van, úgy dönt, nem menekül el Párizsból, nem hagyja cserben a barátait. Amikor pedig, szeptember 2-án, az őrjöngő tömeg lemészárolja a bebörtönzött papokat, és végre belátja, nem maradhat tovább Párizsban, hintóját feltartóztatják, őt magát őrizetbe veszik, és csak annak köszönheti életét, hogy a svéd nagykövet felesége. Madame de Staël mindig is nagyra tartotta az önfeláldozás erényét. De ez az ő önfeláldozása nem állt messze a hősiességtől.

Alig húsz éves, amikor szülei hozzáadják Éric-Magnus de Staëlhoz; a műveletlen és eladósodott svéd diplomatának két érdeme is van: egyik, hogy báró, másik, hogy protestáns. Madame de Staëlnak, semmi kétség, a házasság egyben emancipáció is. Azonnal megnyitja szalonját a svéd követség rezidenciáján. Anyja csak háziasszonyként fogadta otthonában a szellemi nagyságokat; Madame de Staël szellemes társalgásával már el is kápráztatja őket. A nagyravágyó fiatalasszonynak a szalon az írói elismerés meg a politikai cselekvés lehetősége, a házasságában csalódott feleségnek a szenvedélyes szerelemé. Ez a szenvedélyes asszony azonban – alighanem tulajdon tapasztalatain okulva – negatívan ítéli meg a szenvedélyek szerepét mind a magánéletben, mind a történelemben. A De l’influence des passions sur le bonheur des individus et des nations [A szenvedélyek hatásáról az egyének és a nemzetek boldogságára] című 1796-os írásában, amely nemrég jelent meg a Gondolat Kiadónál, már-már buddhista elveket hirdet. A műnek a bosszúval, a becsvággyal meg a fanatizmussal kapcsolatos fejtegetései ma sem vesztették el aktualitásukat…

Életrajzírói nem kevesebb, mint tizenöt szeretőről tudnak, ezeknek sorában olyan korabeli hírességeket, politikusokat, írókat és történészeket is találunk, mint Talleyrand, Benjamin Constant, Jean de Narbonne, Prosper de Barante vagy Jean de Sismondi. Csalódásait két regényben is feldolgozta. Aligha véletlen, hogy az 1802-es Delphine-nek is meg az 1807-ben közreadott Corinne-nak is a boldogtalan szerelem a fő témája. Mindkét regény – kulcsregény, és mindkettőben áthághatatlan akadályok (előítéletek, vallási különbségek, nemzeti érzékenységek stb.) állnak a szerelmesek útjában; mindkét regény hősnője áldozat, egy olyan társadalom áldozata, amelynek képtelen elfogadni a szabályait. Mintha mindkét mű azt sugallná: rendkívüli képességű nőnek mindig magány és értetlenség az osztályrésze.

A Delphine meg a Corinne az első „feminista” regény; emellett ízig-vérig „nemzetközi”, ha ugyan nem kozmopolita regény is, amelyben a szerző először szembesíti egymással a XIX. század elején öntudatra ébredő nemzeti kultúrákat. Bár a Delphine levélregény, ez az akkorra divatjamúlt forma nem is annyira Laclos- vagy Rousseau-imitáció, mint inkább lehetőség az érzelmek egyszerre lélektani és társadalmi elemzésére. Bár a Corinne cselekménye Itáliában játszódik, Madame de Staël teljesen érzéketlen az itáliai táj iránt. Ahogy ő maga mondja, arra sajnálja a fáradságot, hogy kinyissa a nápolyi öbölre néző ablakát, de nem rest akár ötszáz mérföldet is megtenni, csak hogy végre elbeszélgethessen egy szellemes férfival…

Madame de Staëlt egyformán vonzotta az esszé meg a fikció. Életében két esszékötete jelent meg: a De la littérature [Az irodalomról] 1800-ban és az 1810-ben Napóleon utasítására bezúzott De l’Allemagne [Németországról] – a könyv Párizsban csak 1814-ben, Napóleon bukása után jelenhetett meg. Az elsőben a szerző – Montesquieu és főleg Condorcet nyomán – azt igyekszik feltárni, milyen viszonyban áll az irodalom a különböző típusú társadalmakkal, civilizációkkal, államformákkal és vallásokkal. A könyv – amely először helyezi nemzeti keretbe az irodalmat – egyszerre alapvetése az irodalomtörténet meg az irodalomszociológia modern fogalmának és előkészítése a francia romantikának. Ami a másodikat illeti, a De l’Allemagne mutatta be először a német irodalmat és filozófiát az elzárkózásra hajlamos franciáknak. A mű (minden felszínességével, hiányosságával és tévedésével) a francia romantika első kiáltványa. Madame de Staëlnál senki se tett többet azért, hogy kiszabadítsa a kritikát az előzetesen meghatározott szabályok meg a klasszicista „jó ízlés” kalodájából.

Madame de Staël három nagy műben foglalta össze politikai elképzeléseit; mindhárom csak a szerző halála után jelent meg. A Réflexions sur la paix intérieure [Gondolatok a társadalmi békéről] 1795-ben keletkezett, a Des circonstances actuelles qui peuvent terminer la Révolution [Milyen körülmények közt lehet a forradalmat befejezni] 1798-ban, a Considérations sur les principaux événements de la Révolution française [A francia forradalom legfontosabb eseményei] című könyvén pedig úgyszólván haláláig dolgozott. Ahogyan e három könyvből is kirajzolódik, Madame de Staëlnak olyan – 1789 elveihez hű – mérsékelt politika az eszményképe, amelynek az alkotmányos monarchia párthíveinek a köztársaságpártiakkal való megbékélése, illetve kiegyezése alkotja az alapzatát.

Az első elv szerint a forradalom elkerülhetetlen esemény volt, nem pedig váratlan baleset. Attól fogva, hogy az állam eladósodott, és egyre fontosabb lett a hitelezők bizalma, gyakorlatilag megnyílt az út a népképviseleti rendszer előtt. Madame de Staël, igaz, a liberalizmus képviselője, de nem a korlátlan liberalizmusé. Ennek az ő liberalizmusának a morál mellett a vallás is ellensúlya. Igaz, nem akármelyik vallás. Madame de Staël idegenkedik a katolicizmustól (az 1802-es konkordátummal sem ért egyet), az ő nézeteihez inkább saját vallása, a honpolgári erényeknek is helyt adó protestantizmus áll közelebb. Politikai gondolatainak van egy modern – Tocqueville demokráciaelméletét előlegező – dimenziója: a közvélemény jelentőségének felismerése. Madame de Staël szerint egy kormány aligha tud fennmaradni, ha nem bírja a sajtóban kifejeződő közvélemény, továbbá az írók és újságírók, azaz – mai szóval – az „értelmiség” támogatását.

Eleinte, akárcsak a franciák többsége, akárcsak Benjamin Constant, Madame de Staël is nagy reményeket fűz Napoléon Bonaparte hatalomra kerüléséhez. Ők is úgy érezték, a brumaire 18-i államcsíny az egyetlen kiút a zsákutcából. De hamar kiábrándul. Ettől fogva talán legkeményebb és legelszántabb kritikusa a Császárság tekintélyuralmi rendszerének. Párizsi szalonja – legalábbis az Első Konzul szerint – a rendszer ellenfeleinek és konspirátorainak gyülekező helye. 1803-ban legnagyobb bánatára kitiltják a francia fővárost övező negyven mérföldes (százhatvan kilométeres) övezetből. Ahogyan Dix années d’exil [Tíz év száműzetés] című posztumusz könyvében írja, éveken át volt áldozata Napóleon „kicsinyes, és kíméletlenül durva” üldözésének. 1810-től házi őrizetben van, kémek figyelik minden lépését, és csak a közeli Genfig mehet coppet-i kastélyából.

Madame de Staël két dologtól rettegett: a magánytól meg az unalomtól. A száműzetést is azért tartotta olyan elviselhetetlennek, mert az ő szemében egyet jelentett a magánnyal meg az unalommal. Ezen a száműzetésen lehet élcelődni. „Madame de Staël azt tartotta a legnagyobb szerencsétlenségnek – írja Louis de Bonald –, hogy visszaparancsolták hazájába, birtokára, a családi vagyon biztonságába; és ez a csapás, amit sokan földöntúli boldogságnak tartottak volna, neki kínszenvedés volt, olyan erősen vágyott vissza a véres pártharcok sújtotta Franciaországba.” És ebben van is valami. Csakhogy Madame de Staëlnak nem Franciaország hiányzott, hanem Párizs, az a szellemes társalgás és intellektuális pezsgés, amit nem tudott nélkülözni. Nemhiába mondta, hogy neki még a rue du Bac közepén csordogáló szennyvíz is kedvesebb a Genfi-tó partjánál.

Napóleon fenyegethette, megalázhatta, félelmet azonban nem tudott kelteni benne. Ha párizsi szalonját nem is, annak pezsgő szellemi légkörét magával viszi coppet-i kastélyába. Hála a maga köré gyűjtött néhány történésznek, irodalmárnak és gondolkodónak, de legelsősorban Benjamin Constant-nak, a Genfi-tó partján álló kastélya a XIX. század legelején, 1804-től néhány éven át egyik szellemi központja a művelt Európának. Egy sor híresség is megfordul a kastélyban, Chateaubriand-tól Byronon át a fiatal Guizot-ig. De Coppet nem is annyira szalon, mint inkább valamiféle alkotói közösség, szellemi műhely, amelynek emléke még Madame de Staël 1817-ben bekövetkező halála után is jó ideig eleven az egykori vendégek emlékezetében.

A korai halál két kudarccal is tetézte magánéleti csalódásait. Az egyik, hogy életművét nem tudta befejezni. A másik, hogy – Benjamin Constant-nal ellentétben – nem érhette meg az alkotmányos monarchia hívei és a mérsékelt republikánusok kiegyezését. Az 1830-ban hatalomra kerülő „polgárkirályság” megfelelt volna elképzeléseinek, de a rendszert 1848-ban elsöpörte a februári forradalom. Amikor, jó negyed századdal később, hála a liberális monarchisták és a mérsékelt republikánusok által alkotott parlamenti többségnek, 1875-ben sikerül végre konszolidálni a III. Köztársaságot, a két tábor kiegyezése ‑ amelyben az írónő unokája, a konzervatív katolikus Albert de Broglie [dəbʁœj] is részt vesz ‑ egyszersmind Madame de Staël nyolcvan évvel korábban megfogalmazott politikai elképzeléseinek is diadala…