Karanténesszék I: Ayhan Gökhan a Pestisről
Fotó: chris s képe a Pixabay -en.
Karanténesszék I: Ayhan Gökhan a Pestisről

Szeretem A pestist. Nem regény, törvénykönyv, nem törvénykönyv, törvény. Szeretem, hogy a könyv megenged ennyi túlzást. 

Szeretem, hogy rögtön a regény elején megtudom, ebben az észak-afrikai városban, Oranban általában nem történik semmi. Szeretem, hogy Camus tesz róla, történjen. Tetszik, ahogy a járvány felrúg minden társadalmi szabályt, felbont minden unalomig ismételt konvenciót. Camus tudja, mit csinál. Hogyan viselkedik az ember, ha rendelkezése a saját életéről radikálisan lecsökken. Ha nincs többé hatalma. Camus tudja, mi az, hogy ember. Van róla hatalma.

Szeretem, hogy Camus ért a fényhez, érti a fényt. A Nász tökéletesen körvonalazza, mennyire világos előtte a fény világban betöltött szerepe, a mediterrán fény haszna. Sokszor néznek a regényben az ég felé, és nem csak Paneloux atya.

Szeretem, hogy Paneloux atya jezsuita, mint Jorge Mario Bergoglio, a pápa.

Szeretem az öreg asztmást, a megszámlált csicseriborsót, a tüdőbeteg nevetést.

Szeretem, hogy az öreg asztmás teraszáról látni a tengert. Az öreg asztmás tudatosan elzár magától minden külső körülményt, hozzáférhetetlenné teszi, mint a fulladás az oxigént; nagyvonalú és előzékeny, engedélyt ad, hogy mások élvezzék teraszán a friss levegőt. A tetőteraszig nem terjed a pestis, nincs fulladás, nincs kétségbeesés, azon a tetőn tisztulást tapasztal Tarrou és Rieux, azon a tetőn hangzik el köztük először és nyíltan, hogy „barátság”.

Szeretem, ahogy a szeretet a barátságtalan környezetben játszódó regényben értelmet kap. Ismeri a célt, mint a magasan kanyarodó, halottszállító villamos, meghat, mint a rokonaiktól elbúcsúzni nem tudó hozzátartozók villamos tetejére ejtett virágai.

Szeretem, hogy Rambert feltesz egy lemezt, a Saint James Infirmaryt; szeretem, hogy kitöltik az italt.

Szeretem, amikor Dr. Rieux azt mondja: „Sötétben tapogatózom, próbálok tisztán látni.”

Szeretem, amikor Paneloux atya azt mondja: „De talán szeretnünk kell, amit nem érthetünk meg.”

Tetszik Joseph Grand a regényen fonalként áthúzott, hosszú mondata. Ahhoz hasonlít, mint amikor a tengeren hánykódó, kiskorú menekültet megérinti a segítségére siető kéz – kapaszkodjunk bele, meneküljünk meg. Megtart? Megment? Képzeljük azt, igen.

Szeretem, hogy úgy hasít bele egy-egy éjszakai intim beszélgetésbe a mentősziréna hangja, mint Ferenc pápa márciusi rendkívüli miséjén a Szent Péter téri harangkondulásba. Szeretem ezt a polifoniát.

Szeretem, hogy közel állnak egymáshoz a szereplők. Ahogy a vesztegzár körbeveszi a várost, úgy áll egymástól, úgy van egymáshoz közel a doktor és néhány barátja, hogy közrefogja őket az összetartozás élménye, hogy közrefogják az összetartozást, mint kimondatlan élményt. Ha elmozdulnának, megszakadna, ha a város vezetősége engedményt tenne, és a kijárási tilalom szigorúsága oldódna, nem lenne többé közösség, nem lenne többé kijárási tilalom.

Kovács András Ferenc mondta pár hete telefonon, akárhányszor újraolvassa a regényt, mindig talál benne valami új felfedeznivalót. Labirintushoz hasonlítható a regény: azt hisszük, alaposan kiismertük, még egyszer nem tévedünk el, aztán az egész labirintust átrendezik, az új szabályoknak engedelmeskedő falak közt új keresés vár ránk. Befejezzük a regényt és kezdhetjük elölről, Camus mindent megváltoztatott, semmi nem az, mint előtte, semmi nem azt jelenti, mint elsőre hittük. Szeretem a nem keresztény Camustól ezt a krisztusi magatartást. Szeretem Camust.

(Az esszében szereplő Camus-idézetek Vargyas Zoltán fordításai)

Az esszé szerzőjéről
Ayhan Gökhan (1986)

Költő, szerkesztő, kulturális újságíró. Legutóbbi kötete: János és János (Kalligram, 2013).

Kapcsolódó
Karanténesszék III: Visy Beatrix a Vakságról
Visy Beatrix (1974) | 2020.05.22.
Karanténesszék IV: Károlyi Csaba a Szerelem a kolera idejénről
Károlyi Csaba (1962) | 2020.05.27.