Ezt a regényt harminc éve olvastam. Akkor már túl voltam a Száz év magányon, kedves könyvem az is. A Szerelem a kolera idején 1990-es puhakötésű kiadását birtoklom. Mindkettő Székács Vera remek fordítása. Most levettem a polcról, és csodálkoztam, hogy egyetlen bejegyzés sincs benne. Semmire nem emlékeztem konkrétan a cselekményből, csak annyi maradt meg, hogy nagyon gazdag, sűrű szöveg, hogy nem lehet letenni, meg hogy olyan eleven világ jelenik meg benne, amely tele van szenvedéllyel, bölcsességgel, humorral. Most, hogy újra kézbe vettem, nem csalódtam. Mellesleg azóta mindent elolvastam az írótól, ami magyarul van.
Annak idején azt gondoltam, ez a mű tényleg a szerelemről szól. A hősnő, Fermina Daza alakja azonnal visszajött. Ötven évig tartó házassága Juvenal Urbino doktorral nem akármilyen történet. Ifjúkori szerelmével, Florentino Arizával való sorstörténete pedig, mely a házasság után folytatódik, felejthetetlen – mondom lelkesen, miután teljesen elfelejtettem. Az egész mögött ott az 1860-as évek végének karibi miliője. A kolera is jelen van, de talán nem az a legérdekesebb. És nem is a szerelem. Most úgy olvasom, hogy ez a regény az öregségről szól. Elképesztő tudása van az öreg emberek testéről, leghétköznapibb és legvégzetszerűbb dolgairól. A házasságról. A reménytelen vágyódásról. Latin temperamentuma ellenére egyre jobban nekem szól.
Zseniális a szerkezet, áradó a történetmesélés, kicentizettek a jelenetek. Az elbeszélő olyan ügyesen ugrik egyik történetelemről a másikra, olyan finoman szövi a mesét, hogy csak ámulok. Még a banális bölcsességeket is elfogadom olvasás közben, mert az a világ, amelyben elhangzanak, mindent hitelesít.
A regény egy hatvanéves, tovább öregedni nem akaró fényképész öngyilkosságával kezdődik, akiről a szerelme tudta, mire készül. „Kötelessége lett volna szólni valakinek” – mondja Urbino doktor. „Nem tehettem meg vele: nagyon szerettem.” – így az asszony. „Csak Isten tudja, mennyire szerettelek” – ezek Urbino doktor utolsó szavai feleségéhez. „Akiket szeretünk, azoknak minden holmijukkal együtt kéne meghalniuk” – gondolja Fermina Daza a temetés után. „Fermina, több mint fél évszázadon át erre az alkalomra vártam, hogy örök hűségemet és el nem múló szerelmemet újra csak esküvel bizonyítsam önnek” – mondja pimaszul pont a temetésen Florentino Ariza, aki ötvenegy éve, kilenc hónapja és négy napja vár. Annak idején kamaszként belebetegedett a szerelembe. Anyja megdöbbenve tapasztalta, hogy „a szerelemnek ugyanazok a tünetei, mint a kolerának”. Na, ezek után jövök én itt azzal, hogy mindez nem a szerelemről szól.
A regény úgy ér véget, hogy Fermina Daza és Florentino Ariza ötvenhárom évvel, hét hónappal és tizenegy nappal azután, hogy a lány kiadta a fiú útját, hajókáznak a folyón, mert csalásból felhúzták a kolera sárga lobogóját, de a trükk nem jön be: vissza kell fordulniuk. Hogy meddig hajóznak? Florentino Ariza válasza: „Amíg csak élünk.” Ez a vége. Nem rossz zárómondat.
