Váratlanul történt, felső tagozatos koromban. A tanár arra kért, hogy olvassak fel hangosan, és engem ettől teljesen hatalmába kerített a félelem. Belevesztem a félelembe, szinte eggyé váltam vele. Felálltam, és kirohantam a teremből.

Láttam, ahogy a többi diák és a tanár tágra nyílt szemekkel nézi végig, ahogy elhagyom az osztályt.

Később azzal próbáltam magyarázni furcsa viselkedésemet, hogy vécére kellett mennem. De láttam a többiek arcán, hogy nem hisznek nekem. Hogy sokkal inkább arra gondolnak, megbolondultam, igen, hogy kezd elmenni az eszem.

A hangos olvasás jelentette félelem nem szűnt meg. Idővel összeszedtem a bátorságom, hogy felmentést kérjek a tanároktól arra hivatkozva, hogy nem merek hangosan olvasni. Néhányuk beleegyezett, mások viszont azt hitték, csak szórakozom velük.

E tapasztalatnak köszönhetően valami fontosat tanultam az emberről.

És sok minden másról is.

Igen, végül bizony azt is, ami lehetővé tette, hogy most itt állok, és mások előtt olvasok hangosan. És már félni is csak alig félek.

Mi volt ez a lecke?

Úgy éreztem, mintha a félelem elvette volna tőlem a nyelvet, és nekem valamiképpen vissza kellett volna szereznem azt. Márpedig, ha ezt valóban véghez akartam vinni, az csak is úgy sikerülhetett, ha a saját utamat járom és nem másokét.

Elkezdtem a saját szövegeimet írni, kisebb verseket, rövid elbeszéléseket.

És felfedeztem, hogy ez a félelem ellentétével, nyugalommal tölt el.

Találtam itt mélyen, bent valahol egy helyet, ami csak az enyém volt, és innen kiindulva meg tudtam írni azt, ami csak az enyém.

És most, ötven évvel később még mindig le szoktam ülni írni, és amit írok, az továbbra is erről a titkos helyről ered, én pedig valójában továbbra sem tudok többet róla, mint hogy létezik.

Olav H. Hauge norvég költőnek van egy verse, amelyben a versírást ahhoz hasonlítja, mint amikor egy gyerek falevelekből kunyhót épít, bemászik, leül egy gyertya társaságában, és biztonságban érzi magát a sötét, őszi estén.

Ezt jó metaforának gondolom arra, ahogyan én is érzem magam írás közben. Most is épp ugyanúgy, mint ötven évvel ezelőtt.

És mást is tanultam, azt, hogy – számomra legalábbis – nagy különbség van beszélt és írott nyelv között, illetve a beszélt és az irodalmi nyelv között.

A beszélt nyelv gyakran monologikus közlés arról, hogy valaminek így vagy így kellene lennie, esetleg a rábeszélés vagy meggyőzés céljából retorizált üzenet.

Az irodalmi nyelv nem ilyen – nem közöl, célja a jelentés, nem a kommunikáció. Saját létezéssel bír.

Így pedig a jó irodalom természetesen ellentéte a kinyilatkoztatásnak, legyen az vallási vagy politikai vagy bármilyen egyéb fajta kinyilatkoztatás.

A hangos olvasástól való félelmem vezetett el az író ember magányos életéhez, amely mellett azóta is kitartottam.

Írtam sok prózát és drámát is.

És a dráma sajátossága persze az, hogy írott beszéd, ahol a dialógus, a párbeszéd vagy a párbeszédre tett kísérlet, és persze az elengedhetetlen monologizálás mind egy megalkotott univerzumnak a részei, azaz valami olyasminek, ami nem közvetít, hanem saját létezéssel bír.

Ami pedig a prózát illeti, Mihail Bahtyinnak igaza van abban, hogy a kifejezés módja, maga a mesélés egyszerre két hangot feltételez.

Némi leegyszerűsítéssel: annak a hangját, aki beszél, aki ír, és azét, akiről beszélnek. E két hang gyakran úgy folyik egymásba, hogy lehetetlenné válik eldönteni, ki is mondja valójában azt, amit olvasunk.

Kettős írott hanggal van dolgunk, ami egyúttal persze a megalkotott univerzumnak, illetve az univerzum logikájának is része.

Úgy is fogalmazhatnék, hogy minden egyes művemmel egy külön fiktív univerzumot írtam meg. Minden színdarabbal és regénnyel új világot hoztam létre.

De egy jó vers, és verset is írtam szép számmal, szintén létrehozza a maga világát, és egy jó vers elsősorban önnön magához viszonyul. Aki olvassa, beléphet ebbe az univerzumba, azaz magába a versbe – nos, igen, egyfajta communióról, semmint kommunikációról van itt szó.

De ez, azt hiszem, minden írásomra áll.

Egy dolog viszont biztos, hogy sohasem, amint az mondani szokás, az önkifejezés céljából írtam, hanem azért, hogy eltávolodjak magamtól.

És hogy végül drámaíró lett belőlem, nos, igen, mit is mondhatnék erről?

Regényeket és verseket írtam, és nem vágytam különösebben a színpadi szerző szerepére, de aztán mégis az lett belőlem, mert egy állami finanszírozású kezdeményezés részeként – amelynek célja az volt, hogy több kortárs norvég dráma szülessen –, felajánlottak nekem, az akkoriban igen szegény írónak, egy jelentősebb összeget, hogy megírjam egy dráma nyitójelenetét, én pedig végül megírtam az egész drámát, az első és azóta is legtöbbet játszott darabomat, a Valaki jönni fogot.

Írói karrierem legnagyobb meglepetését éltem át, amikor először írtam színpadi darabot. Mert korábban prózában és versben is azt igyekeztem megírni, ami másként, hétköznapi szavakkal nem kifejezhető. Igen, amint az a Nobel-díj indoklásában is szerepel, a mondhatatlant próbáltam elmondani.

Ami az életben a legfontosabb, arról beszélni nem, csak írni lehet, hogy némileg kiforgassam Derrida egyik híres mondását.

Megpróbáltam tehát nyelvet adni a néma beszédnek.

És amikor drámát írtam, a néma beszéddel, a hallgatással egészen más módon tudtam élni, mint prózában és versben. Csak leírtam a szünet szót, és megjelent a néma beszéd. És a drámáimban a szünet egyértelműen a legfontosabb és legtöbbet használt szó – hol hosszú szünet, hol rövid szünet, hol pedig csak szünet.

Ezekben a szünetekben sok minden vagy éppen nagyon kevés is benne lehet. Hogy valami nem mondható ki, hogy valamit nem akarnak kimondani, vagy hogy valami úgy közölhető a legjobban, ha nem kerül kimondásra.

Mégis meglehetősen biztos vagyok benne, hogy a szünetekben leginkább a csend beszél.

Az a sok ismétlés a prózáimban talán hasonló funkciót lát el, mint a drámáimban a szünetek. Vagyis talán leginkább úgy képzelem, hogy míg a drámákban ott a néma beszéd, addig a regényekben a néma nyelv bújik meg a leírt szavak mögött, és ha jól akarok írni, akkor ezt a néma nyelvet kell létrehoznom. De hogy konkrét példát is mondjak, a Szeptológiában ez a néma nyelv fejezi ki, hogy könnyen lehet, az első Asle és a második Asle ugyanaz az ember, és hogy ez a hosszú, nagyjából ezerkétszáz oldalas regény valójában talán nem más, mint egyetlen kibontott jelennek a színre vitele.

De a néma beszéd, a néma nyelv a mű egészéből szól. Akár regényről, akár drámaszövegről, akár színházi előadásról van szó, nem a részek önmagukban, hanem maga a teljesség a fontos, aminek aztán ott kell lennie minden apró részletben is – talán még azt is ki merem jelenteni, hogy a teljesség lelkéről van szó, a lélekről, ami valójában egyszerre szól közelről és távolról.

És mit hall az, aki igazán odafigyel rá?

A csendet.

És mint azt mások is mondták már, Isten szavát egyedül a csendben lehet meghallani.

Talán így van.

Most pedig, hogy visszatérjünk a földre, hadd említsek még egy dolgot, amit a színháztól kaptam. Mint mondtam, az írás magányos tevékenység, és jó is ez a magány – amíg az út vissza, a többiekhez nyitva áll, hogy egy újabb Olav H. Hauge-verset idézzek.

Ami igazán megfogott, amikor először láttam színpadon az írásomat, az éppen a magány ellentéte volt, igen, a közösség. Az, hogy a művészetet a művészet másokkal való megosztása hozza létre – és ez boldog nyugalommal töltött el.

Az élmény azóta is elkísér, és ennek köszönhető, hogy a darabjaim rosszul sikerült előadásait nem csak egyszerűen elviselem, hanem mindig lelek bennük valamennyi örömet is.

A színház valójában nem más, mint hallgatás – a rendezőnek muszáj, vagy legalábbis illik a szövegre hallgatnia, a színészeknek egymásra és a rendezőre, a közönségnek pedig az előadásra.

Márpedig az írás nekem hallgatás: amikor írok, sosem találok ki és tervezek meg előre semmit, a szöveget az viszi előre, hogy hallgatok.

Szóval, ha metaforát kellene keresnem az írásra, akkor biztosan a hallgatást mondanám.

És akkor persze az írás máris a zenére emlékeztet. És régen, kamaszkoromban, a zene iránti megszállottságból érkeztem meg gyakorlatilag átmenet nélkül az íráshoz. Teljesen felhagytam a zenéléssel és a zenehallgatással is, és elkezdtem írni, és amikor írtam, abból próbáltam valamit megírni, ahogy zenélés közben éreztem magam. És nem csak akkoriban volt ez így, még mindig így van.

Egyébként, s ez kissé talán furcsa lesz, amikor írok, néha úgy érzem, hogy a szöveg valójában már készen van, ott van valahol – nem bennem, hanem rajtam kívül –, és nekem csak annyit kell tennem, hogy leírom, mielőtt eltűnne.

Van, hogy elsőre sikerül, de van olyan is, hogy addig kell keresgélnem, addig kell javítanom rajta és húznom belőle, amíg meg nem találom a kész szöveget.

Én, aki eleinte nem is akartam színházi szövegeket írni, végül tizenöt éven át csakis ezt csináltam. És a darabjaimat játszották is, lett végül belőlük jó sok előadás mindenféle országban.

És ezt még mindig nem igazán értem.

De hát az élet nem is azért van, hogy megértsük.

Azt sem teljesen értem, hogy lehet, hogy én most itt állok, és próbálok valami többé-kevésbé értelmeset mondani az írásról, mert megkaptam az irodalmi Nobel-díjat.

Miután oly sok éven át kizárólag drámákat írtam, hirtelen elegem lett belőlük, több mint elegem, és úgy döntöttem, végleg abbahagyom a drámaírást.

De az írás maga már annyira a szokásommá vált – ezt Marguerite Duras nyomán akár betegségnek is nevezhetném –, hogy képtelen voltam abbahagyni, eldöntöttem hát, hogy visszatérek a kezdetekhez, a prózához és a vershez, amiket vagy jó tíz évig írtam a drámaszerzői indulásom előtt.

És az elmúlt tíz-tizenöt évben ezzel foglalkoztam. Amikor újra komolyan prózát kezdtem írni, még nem voltam benne biztos, hogy mindig menni fog. Először a Trilógiát írtam meg, és az Északi Tanács Irodalmi Díja, amit a regényért kaptam, nagyon fontos megerősítés volt, hogy prózaíróként is van keresnivalóm.

Utána írtam meg a Szeptológiát.

És írói működésem legboldogabb pillanatait éltem át a regényen való munka közben, például akkor, amikor az egyik Asle megtalálja a másik, hóban fekvő Aslét, akinek aztán megmenti az életét. Vagy amikor a lezárásban az első Asle, a főszereplő elindul élete utolsó útjára egy hajón, egy kis halászhajón a legjobb és egyetlen barátjával, Åsleikkel, hogy együtt ünnepeljék a karácsonyt Åsleik lánytestvérénél.

Nem terveztem hosszú regényt írni, de a regény saját magát írta, és hosszú lett, én pedig többször is úgy lendületbe jöttem, hogy egyes részek már elsőre jól sikerültek.

Márpedig ilyenkor kerülök a legközelebb ahhoz az érzéshez, amit boldogságnak szokás hívni.

A Szeptológia úgy összességében emlékeztet a korábbi írásaimra, de sok minden más fénytörésbe kerül benne. Hogy nincs az egész hosszú könyvben egyetlen pont sem, nem valami előre eltervezett dolog volt. Így írta meg magát a regény, egyetlen folyamatos áradó hang lett, aminek nem volt szüksége pontokra.

Valamikor régen egy interjúban azt mondtam, hogy az írás valójában az imádkozás egyik formája, aztán amikor megláttam nyomtatásban, elszégyelltem magam. De valamivel később nagy megkönnyebbülésemre azt olvastam, hogy Franz Kafka is ugyanígy vélekedett. Szóval talán mégis így van?

Az első könyveim nagyon rossz kritikákat kaptak, és én akkor elhatároztam, hogy nem hallgatok a kritikusokra, hanem hinni fogok magamban és kitartok az elképzeléseim mellett. Ha akkor nem döntöttem volna így, abbahagyom az írást az első könyvem, a Raudt, svart (Vörös, fekete) negyven évvel ezelőtti megjelenése után.

Később aztán többségbe kerültek a jó kritikák, és még díjakat is elkezdtem kapni. Akkor pedig úgy döntöttem, hogy ki kell tartanom a korábbi elgondolásom mellett, és ha nem hallgattam a rossz kritikákra, akkor a sikernek sem szabad befolyásolnia, nem szabad hatással lennie arra, amit írok, meg kell maradnom a saját elképzeléseim mellett.

És úgy gondolom, sikerült is így tennem, és igazából azt hiszem, a Nobel-díj után is sikerülni fog.

Amikor nyilvánossá vált, hogy Nobel-díjas leszek, jó sok e-mailt és gratulációt kaptam, ami persze örömmel töltött el, és bár a legtöbb üzenet nem volt több, mint az öröm rövid kinyilvánítása, néhány ember arról számolt be, hogy örömében felkiáltott vagy éppen könnyek gyűltek a szemébe. Ez nagyon megérintett.

Az írásaimban sok az öngyilkosság. Nem is szeretek belegondolni, mennyi. És félek attól, hogy ezzel esetleg hozzájárulok az öngyilkosság legitimálásához. Úgyhogy a legjobban az érintett meg, amikor páran azt írták, az írásaim mentették meg az életüket.

Tulajdonképpen mindig is tudtam, hogy az irodalom képes életet menteni, még talán az enyémet is megmentette. De, hogy az én műveim is képesek arra, hogy megmentsék mások életét, hát ennél nagyobb öröm nem érhet engem.

Köszönöm a Svéd Akadémiának, hogy nekem ítélték az irodalmi Nobel-díjat.

És köszönöm Istennek.

*

© The Nobel Foundation 2023