George Sand megjelenése az irodalomban kora ifjúságom éveivel esik egybe, és most nagyon örülök, hogy ez oly rég volt, mert így most, harminc év távolából szinte teljesen őszintén beszélhetek. Muszáj megjegyeznem, hogy akkoriban csakis ezeket – azaz a regényeket – engedélyezték, minden egyéb, úgyszólván bármilyen, de főleg Franciaországból érkező szellemi termék szigorúan tiltva volt. Persze ezt igen gyakran nem tudták ellenőrizni, de hát honnan is tanulhatták volna: még Metternich se volt képes mindent ellenőrizni, nemhogy az őt majmoló mieink. Így aztán „félelmetes dolgok” jutottak át: átjutott például Belinszkij teljes életműve. Ezért, mintegy visszavágásul, főleg a vége felé, hogy nehogy hibázzanak, már kezdtek mindent betiltani. Ám a regényeket mégis engedélyezték, az elején csakúgy, mint a közepén, és a legvégén is, amellyel, főleg George Sanddal, igencsak melléfogtak a tilalom őrei. Emlékeznek még erre a versikére:

Amit megírt Thiers, Rabeau,
Nála sem hiányzik,
S mint lánglelkű Mirabeau,
Szabadságra lázít.

Igen ügyes, sőt, ritka ügyes versike, ráadásul a történelmi súlya miatt örök időkre fennmarad, de még kedvesebb azért, mert Gyenyisz Davidov költő, irodalmár, ez az igen becsületes orosz ember írta. Nos, ha Gyenyisz Davidov Thiers-t (persze a forradalom története miatt) veszélyesnek tartotta, és belevette a kis versébe egy bizonyos Rabeau-val együtt (aki nyilván létezett, bár én nem tudok róla), magától értetődik, hogy hivatalosan őket és a műveiket aligha engedélyezték. Erre mi történt: mindaz, ami regényformában eljutott hozzánk, nemcsak hogy szolgálta, hanem a „legveszélyesebb” módon szolgálta ezt az ügyet, mivel Rabeau iránt talán nem érdeklődtek volna annyira, mint George Sand iránt, aki ezrével állította maga mellé a rajongóit. Itt kell megjegyezni azt is, hogy nálunk, mindenféle Magnyickijek és Liprandik ellenére, már a múlt századtól kezdve minden európai szellemi megmozdulásnak azonnal híre ment, és a vezető értelmiségiek köréből nyomban tovább is jutott még a legcsekélyebb mértékben érdeklődő és gondolkodó nagyközönséghez is. Az európai irodalmároknak erről a harmincas évek elején szárba szökkent nagyszabású megmozdulásáról nálunk igen gyorsan tudomást szereztek. Ismertté vált sok újonnan feltűnt publicista, történész, néptribün, professzor neve. Sőt, ha csak részben, de ismeretetessé vált az is, hogy merrefelé is tart ez a mozgalom. Különösen szenvedélyessé ez a megmozdulás a művészetben, a regény műfajában, de leginkább George Sand regényeiben vált. Igaz, Szenykovszkij és Bulgarin, még azelőtt, hogy a regényei oroszul megjelentek volna, igyekezett óva inteni George Sandtól a közönséget. Különösen azzal akarták elijeszteni az orosz nőket, hogy az írónő nadrágot hord, és azzal rémisztgettek, hogy Sand feslett erkölcsű és nevetséges. Szenykovszkij, bár ő maga is készült Sandot fordítani a maga Bibliotyeka dlja cstyenyiajában, a sajtó hasábjain következetesen Jegor Sand úrnak nevezte, és láthatóan nagyon meg volt elégedve ezzel az elmésségével. Később, 1848-ban Bulgarin a Szevernaja pcselában azt találta írni, hogy Sand minden nap a külvárosban issza le magát Pierre Leroux-val, és „athéni estélyeken vesz részt a belügyminisztériumban, annál a Ledru-Rolinnál, aki bandita és belügyminiszter egy személyben. Ezt én magam olvastam, és nagyon jól emlékszem rá. Csakhogy ’48-ban George Sandot már szinte az egész olvasóközönség ismerte, és senki nem hitt Bulgarinnak. George Sand nagyjából a harmincas évek közepén jelent meg először oroszul, és nagyon sajnálom, hogy arra nem emlékszem, mikor és melyik művét fordították le először oroszra, de az biztos, hogy hatalmas meglepetést keltett. Úgy vélem, hogy ugyanúgy mindenkit megdöbbentett ezeknek a regényalakoknak és eszményeknek a makulátlan tisztasága és erkölcsössége, az elbeszélés mértéktartó hangvételének szerény bája, mint ifjúkoromban engem ― és erről a nőről képesek azt állítani, hogy nadrágot hord és hogy kicsapongó életet él! Lehettem úgy tizenhat éves, amikor először elolvastam a Száguldás című kisregényét, amely a korai művei közül az egyik legcsodálatosabb. Emlékszem, utána egész éjjel lázban égtem. Úgy vélem, nem tévedek, amikor azt mondom, hogy George Sand, legalábbis amennyire vissza tudok emlékzeni, egyfolytában az elsők között volt azon kiváló új írók csoportjában, akik akkoriban lettek híresek, és a hírük nagyot szólt egész Európában. Ami a közönség körében aratott sikerét illeti, még a nálunk vele csaknem egy időben megjelenő Dickens is háttérbe szorult mögötte. Balzacról már nem is beszélek, aki George Sand előtt jelent meg, és aki a harmincas években olyan műveket alkotott, mint az Eugénie Grandet vagy a Goriot apó (s akivel Belinszkij rendkívül igazságtalan volt, egyszerűen nem vette észre a francia irodalomban való jelentőségét). Mindezt egyébként nem valami kritikai éllel említem, egyszerűen csak az orosz olvasók tömegének akkori ízlését, és az arra gyakorolt közvetlen hatásokat elevenítem fel. A lényeg, hogy az olvasó a regényekből épp azt tudta kiszűrni, amitől olyannyira óvták. Legalábbis a negyvenes években, még ha csak az olvasók tömegének egy része számára is, de közismert volt, hogy George Sand az egyik legkiválóbb, legszigorúbb és legigazságosabb képviselője azoknak a vele rokon gondolkodású nyugati új embereknek, akik a ténykedésük elején következetesen megtagadták azokat a „pozitív” vívmányokat, amelyekkel a véres francia (helyesebben: európai) forradalom a múlt század végén befejeződött. A forradalom végeztével (I.Napóleon után) újfajta vágyak és újfajta eszmények kifejezésének törekvésével lehetett találkozni. A haladó gondolkodású emberek nagyon is jól tudták, hogy csupán a despotizmus újult meg, hogy nem történt más, mint „Ote toi de lá que je m’y mette” (állj el az utamból, hogy elfoglalhassam a helyedet – a ford.), hogy a világ új győztesei (a burzsoázia) talán még rosszabbak, mint az előző despoták (a nemesség), és hogy a szabadság, egyenlőség, testvériség mindössze fennen hangoztatott szólam, semmi egyéb. Sőt mi több, megjelentek olyan tanok, amelyek révén ezek a fennen hangoztatott szólamok képtelen szólamokká váltak. Már a győztesek is ironikusan mondták ki, vagy inkább idézték ezt a három szent szót, még az új tudományág (a közgazdaságtan) is, amelynek kiváló képviselői voltak, s amely szintén mintha az új hang igényével lépett volna fel, mintegy segédkezet nyújtott e három, oly sok véráldozattal járó szó utópiszikus jelentése kifigurázásához és elítéléséhez. Ilyeténképp a diadalmas győztesek között fásult és szomorú arcok kezdtek feltünededezni, megijesztvén a győzedelmeskedőket. És éppen ebben a korszakban hirtelen valóban új szó hallatszott és új remények éledtek: megjelentek azok az emberek, akik nyíltan hangoztatták, hogy az ügy igazságtalan és elítélendő módon megrekedt, hogy a győztesek politikai őrségváltása semmi jót sem eredményezett, hogy az ügyet muszáj folytatni, hogy az emberiség megújításának radikálisnak és társadalmi szintűnek kell lennie. Persze ezekkel a hangokkal egyidejűleg rengeteg igen káros és korcs nézet is napvilágot látott, de a legfontosabb az volt, hogy újra felsejlett a remény, és a hit is kezdett megújulni. Ennek a mozgalomnak a története közismert – mind a mai napig tart, és egyáltalán nem akar lecsillapodni. Egyáltalán nem áll szándékomban sem mellette, sem ellene szólni, mindössze jelezni szeretném George Sand tényleges helyét ebben a mozgalomban. A helyét a mozgalom legelején kell keresnünk. Akkor, amikor Európában felfigyeltek rá, azt mondták, hogy a nő újfajta helyzetéért emelt szót, (Szenykovszkij kifejezése szerint) „a szabad nő jogainak” prófétája, ez azonban így nem teljesen igaz, hiszen messze nem csak a nőkért állt ki, és semmiféle „szabad nőt” sem talált fel. George Sand az egész mozgalomnak a részese volt, és nem csupán a női jogokat hirdette. Persze mint nő, szívesebben helyezte előtérbe a hősnőket, mint a hősöket, és mi sem természetesebb, mint hogy most világszerte gyászba kell borulniuk a nőknek, mivel az egyik legnagyszerűbb és legcsodálatosabb képviselőjük távozott az élők sorából. Ezen kívül egy olyan nő, aki kivételes ésszel és tehetséggel bírt, és akinek a neve ma már történelem, amely nem mehet feledésbe, nem tűnhet el nyomtalanul az európai emberiség körében.

Ami a hősnőit illeti, ismétlem, már az első alkalommal, tizenhat éves koromban megdöbbentem azon a különös ellentmondáson, amit róla írtak és róla beszéltek, valamint amit ténylegesen megtapasztaltam. Valójában a legtöbb hősnője – vagy legalábbis jó pár – azt a magasrendű erkölcsi tisztaságot képviselte, amely elképzelhetetlen lett volna anélkül, hogy a költő lelkében ne lett volna jelen szintén a hatalmas erkölcsi igény, a feltétlen kötelességvállalás, a legmagasabb szépségeszmény, a könyörületesség, a türelem, az igazságosság eszméje és annak hitvallása. Igaz, a könyörületesség, a türelem és a kötelességvállalás mellett a követelés és a tiltakozás rendkívüli büszkesége is megnyilvánult, de ez a büszkeség szintén értékes volt, mert abból a magasrendű igazságból származott, amely nélkül az emberiség soha nem állhatott volna meg az erkölcsi magaslatán. Ez a büszkeség nem afféle „quand meme” („azért is” – a ford.) büszkeség, amely azon alapszik, hogy én, úgymond, különb vagyok nálad, te pedig alávalóbb vagy nálam, mindössze az igaztalannal és a rosszal való meg nem alkuvás legerényesebb érzése, amely, ismét mondom, nem zárja ki sem a megbocsátást, sem a könyörületességet, sőt mi több, ez a büszkeség egyben a legnagyobb önkéntes kötelességvállalást is jelentette. Sand hősnői áhítoztak az áldozatra, a hőstettre. Akkoriban, a korai műveiben különösen magával ragadtak a leányalakjai, azok, akiket az úgynevezett velencei elbeszéléseiben ábrázolt (ide tartozik a Száguldás és az Aldini is), az a fajta alak, amelyet aztán a Johanna című regényében tökéletesített, ebben az immár zseniális alkotásban, amely világosan és kétséget kizáróan oldja meg a Jean d’Arc-ra vonatkozó történelmi rejtélyt. Egy kortárs parasztlányban egyszerre csak feltámasztja előttünk Jean d’Arc történelmi alakját, és érzékletesen igazolja ennek a nagyszerű és csodálatos történelmi jelenségnek a valószerűségét: ez teljes mértékben Georege Sand-i feladat, hiszen rajta kívül a korabeli költők közül talán senki nem hordozta ennyire a lelkében az ártatlan leány tiszta eszméjét. Ezek a fent említett leányalakok több egymást követő műben egyetlen feladatot, egyetlen témát ismételgetnek (egyébként nemcsak a leányábrázolás, maga a téma is újra előkerül a nagyszerű, szintén korai A marquis című elbeszélésében). Őszinte, becsületes, de tapasztalatlan fiatal nőt ábrázol benne, azzal a büszke erénnyel felvértezve, amely nem fél semmitől, és a bűn közelsége sem képes beszennyezni. Ennek a fiatal nőnek a szívét a nagylelkű áldozat valamiféle kényszere keríti hatalmába (mintha épp tőle várnák az áldozatot), és habozás nélkül, önmagát nem kímélve, önzetlelnül, önfeláldozó módon és bátran teszi meg a legfélelmetesebb és legvégzetesebb lépést. Az, amit lát és amit tapasztal, nem zavarja meg, sőt, később sem riasztja el, épp ellenkezőleg, csak növeli annak a fiatal szívnek a bátorságát, amely akkor döbben rá először, mennyire erős – a bátorság, a becsület, a tisztaság erejével teli –, és ez megkétszerezi az energiáját, új utakat, új távlatokat nyit meg előtte, az előtt, aki eddig önmagával sem volt tisztában, ám az értelme friss és eleven, nem szennyezték még be az élet megalkuvásai. Egyébként a történet formája is kiváló és csodálatos: George Sand akkoriban nagyon szerette a történeteit az ártatlanság, az őszinteség, és az ifjúi, rettenthetetlen nyíltszívűség diadalával szerencsés végkifejlettel lezárni. Zavaróak lehetnek-e a társadalom számára az ilyesféle alkotások, ébreszthetnek-e benne kétséget és félelmet? Ellenkezőleg: szép lassan a legszigorúbb apák és anyák is megengedték a családjuknak, hogy George Sandot olvassanak, és csak csodálkoztak, hogy „mit fecsegnek róla össze-vissza?” De itt-ott figyelmeztető hangok is hallatszottak, hogy „éppen a női igényességnek ebben a büszkeségében, a hibával soha ki nem békülő erényességben, a hiba elkövetésének elutasításában, ebben a rettenthetetlenségben, amellyel az ártatlanság harcba száll és szembe mer nézni a sérelemmel, ebben rejlik a méreg, a nők lázadásának, a női emancipációnak a jövőre kiható mérge”. Nos, lehet, hogy ezzel a méreggel kapcsolatban igazat mondanak, hisz valóban kitermelődött egyfajta méreg, de hogy mi az, amit ez a méreg el akar pusztítani, és mi az, aminek meg kell tőle menekülnie ― ez volt akkor az oly sokáig megoldatlanul maradt kérdés.

Mára ezek a kérdések megoldottá váltak (legalábbis látszólag). Egyébként muszáj megjegyeznünk, hogy a negyvenes évek közepén a George Sand dicsőségébe és a zsenialitása erejébe vetett hit olyan magasra hágott, hogy mi, a kortársai mindannyian valami minden eddiginél fontosabb új szót, valami döntő, sőt, sorsfordító dolgot vártunk tőle. Ezek a reményeink nem teljesültek: egyértelművé vált, hogy akkoriban, azaz a negyvenes évek végére George Sand már mindent olyasmit elmondott, ami arra rendeltetett és ítéltetett, hogy ő mondja el, így most, a friss sírhantja felett bízvást elmondhatjuk róla az utolsó szót is.

George Sand nem gondolkodó, de azon tisztánlátók egyike (ha szabad ezzel az eufemizmussal élnem), akik megsejtették az emberiségre váró boldogabb jövőt, egész életében töretlenül és teljes szívvel hitt abban, hogy az eszmények valóra válnak, mégpedig azért, mert ő maga képes volt eszményeket ébreszteni a lelkében. Ennek a hitnek az élete végéig való megőrzése minden emelkedett szellem, minden igazi emberbarát jellemzője. George Sand deistaként halt meg, szilárdan hitt Istenben és az örök életben, de ez még igen kevés, amit róla ezzel kapcsolatban mondhatunk: ezen felül talán keresztényibb volt minden egyes kortársánál – értve ezalatt a francia írókat –, még akkor is, ha formálisan (mint katolikus) nem is hirdette Krisztust. Természetesen francia nőként, honfitársai felfogásához hasonlóan, tudatosan nem hirdette azt az eszmét, hogy „égen és földön nincs más név, csak az enyém, mely szabadulást hozhat”, vagyis ami a pravoszlávia legfőbb elve, ám ezen látszólagos és formális ellentmondások ellenére ismét csak azt mondhatom: lehetséges, hogy anélkül, hogy ő maga tudott volna róla, George Sand egyike volt a legszakavatottabb Krisztus-hirdetőknek. Szocializmusát, meggyőződéseit, reményeit és eszményeit az ember erkölcsi érzékére, lelki kívánalmaira, tökéletességére, tisztaságra való törekvésére alapozta, nem pedig a hangyaboly szükségszerűségére. Feltétlenül hitt az ember személyiségében (sőt, annak halhatatlanságában), egész életében és minden egyes művében az erre vonatkozó elképzeléseit hangoztatta és fejtegette, s ez a gondolata és érzése a kereszténység legfőbb eszméivel, azaz az ember személyiségének és szabadságának (következésképpen a felelősségének) az elismerésével volt összhangban. Innen fakad hát a kötelességválallás és az ezzel kapcsolatos szigorú erkölcsi követelmény, valamint az emberi felelősség teljes mértékű elismerése. És talán Franciaországban akkoriban nem volt még egy olyan gondolkodó vagy író, aki ilyen mértékben képes lett volna felfogni, hogy „nemcsak kenyérrel él az ember”. Ami a követeléseinek és a protestálásainak a büszkeségét illeti, ismét mondom, ez a büszkeség sohasem zárta ki a könyörületet, a sérelmek megbocsátását, sőt, a sértő fél iránt tanúsított, együttérző, végtelen türelmet sem, ellenkezőleg: George Sand a műveiben nem egyszer ezen igazságok szépségébe merült el, és nem egy olyan regényalakot alkotott, aki a legőszintébb megbocsátást és szeretetet hirdeti. Azt írják róla, hogy példás családanyaként halt meg, élete végéig dolgozott, barátja volt a környékbeli parasztoknak, és a barátai imádták. Úgy tűnik, hajlott arra, hogy valamennyire becsben tartsa arisztokrata származását (anyai ágon a szász királyi ház leszármazottja volt), de amennyiben értékelte az emberek arisztokratizmusát, határozottan állíthatjuk, hogy ezt egyedül az emberi lélek tökéletességére alapozta: nem tudta nem szeretni a magasabb rendűt, nem tudott megalkudni az eszmét elkorcsosító sekélyességgel, és ilyen értelemben lehet, hogy tényleg túlzottan büszke volt.

Igaz, a regényeiben nem a megalázott, igazát kényszerűen visszavonó, félkegyelmű és megfélemlített figurákat szerette előtérbe helyezni, mint Dickens, a nagy keresztény, akinek minden regényében ez szerepel, hanem épp ellenkezőleg: a hősnőit büszkének láttatta, már-már királynővé tette őket. Így szerette, és ezt a sajátosságát, mivel elég jellegzetes, érdemes megjegyezni.