A Napló* legutóbbi, májusi számát már betördelték és sajtó alá rendezték, amikor az újságokból George Sand haláláról értesültem (május 27-én halt meg). Így nem volt alkalmam a haláláról írni. Miközben magam is csak erről olvasva döbbentem rá, hogy mit is jelentett ez a név az életemben, hogy micsoda rajongást, tiszteletet ébresztett bennem ez a költőnő a maga idejében, és mennyi örömöt, boldogságot okozott! Bátran állítom mindezt, mert szó szerint így van. Egyike volt ő a kortársainknak (igen: a mi kortársainknak), minden értelemben a harmincas-negyvenes évek idealistája. A zavaros eszmékkel és megvalósíthatatlan álmokkal teli, erős, öntelt, ugyanakkor beteg századunk ama neveinek egyike, amelyek ott, a „szent csodák országágában” való felbukkanásuk után, a mi örökös alkotásra ítéltetett Oroszországunkból oly sok gondolatot, szeretetet, a nekibuzdulás szent és nemes erőit, eleven életet és értékes meggyőződést vonzottak magukhoz. De ne panaszkodjunk emiatt: amikor az oroszok egy-egy ilyen nevet kiejtenek és tisztelegnek előtte, a saját rendeltetésüket szolgálták és szolgálják. Kérem, hogy ne lepődjenek meg a szavaimon, főleg George Sanddal kapcsolatban ne, akiről még ma is lehet vitatkozni, és akit nálunk az emberek fele, de lehet, hogy a kilenctizede már rég el is felejtett, ő azonban annak idején mégis megtette a magáét itt, nálunk ― és ugyan kik gyülekezzenek a sírja köré, hogy megemlékezzenek róla, ha nem a világ különböző részein élő kortársai? Nekünk, oroszoknak két hazánk van: a mi orosz honunk, és Európa, még akkor is, ha szlavofileknek hívjuk magunkat (bárcsak ne haragudnának meg rám ezért a szlavofilek). Ezzel kár volna vitatkozni. A rendeltetések legnagyobbika, amelyet az oroszok a jövőjükre vonatkozóan már felismertek, egyetemes emberi rendeltetés: nemcsak Oroszországé, nemcsak minden egyes szlávé, hanem az egész emberiségé. Gondolkodjanak csak el rajta, és ismerjék be, hogy a szlavofilek ugyanezt vallották: ezért is szólítottak fel rá, hogy bánjunk az oroszokkal szigorúbban, keményebben és felelősségteljesebben, értve ezalatt, hogy az egyetemes humanizmus az orosz ember legfőbb vonása és rendeltetése. Egyébként mindez még jócskán magyarázatra szorul: önmagában az egyetemes emberi eszme szolgálata, és az, hogy valaki a kénye-kedve szerint, vagy a duzzogással kísérve felelőtlenül hátat fordít a hazának és kalandozik Európában, két szögesen ellentétes dolog, mégis mindmáig összekeverik a kettőt. Pedig a dolog fordítva van: mindabból, amit átvettünk és átültettünk Európából, sok mindent nem csupán szolgamódra lekopíroztunk, hanem beleoltottuk a szervezetünkbe, a húsunkba-vérünkbe, némelyiket mi magunk is átéltük és megszenvedtük, éppen úgy, mint ott Nyugaton azok, akiknek mindez a sajátjuk volt. Az európaiak ezt sehogy se akarják elhinni: nem ismernek minket, de egyelőre jobb is így. Annál észrevétlenebbül és nyugodtabban megy végbe az a szükségszerű folyamat, amit aztán az egész világ érzékelni fog. Ezt a folyamatot az egyéb népek irodalmával szemben kialakított kapcsolatunkon követhetjük végig a legvilágosabban és a legérzékletesebben. Az ő költőik hozzánk, legalábbis a művelt orosz emberek többségéhez ugyanolyan közel állnak, mint ott Nyugaton hozzájuk. Nyomatékosan megismétlem, hogy egyetlen európai költőt, gondolkodót, filantrópot a saját hazáján kívül sehol másutt a világon nem értenek meg és fogadnak be családiasabb módon, mint Oroszországban. Shakespeare-t, Byront, Walter Scott-ot, Dickenst az oroszok sokkal jobban maguk közé fogadják és sokkal jobban értik, mint mondjuk a németek, pedig nálunk tizedannyi példányt se lehet találni ezen szerzők lefordított műveiből, mint a könyvekkel teli Németországban. Amikor a 1793-as francia konvent au poète allemand Schiller, l’ami de l’humanite (Schiller német költőnek, az emberiség barátjának - a ford.) elküldte a díszpolgári oklevelet, miközben ezzel csodálatos, magasztos és profetikus cselekedet hajtott végre, nem is sejtette, hogy Európa másik végén, a barbár Oroszországban ez a Schiller sokkal inkább nemzeti, sokkal közelebb áll a barbár oroszokhoz, mint Franciaországban, nem csak abban az időben, hanem később, a mostani századunkban is, amikor Schillert, a francia díszpolgárt és az emberiség barátját Franciaországban csupán mint filológiaprofesszort ismerik, de így sem mindenki, így is alig-alig. Nálunk azonban Zsukovszkijjal együtt ivódott bele az orosz lélekbe, nyomta rá a bélyegét, és a fejlődéstörténetünk csaknem egy teljes periódusát fémjelezte. Az oroszoknak a világirodalomhoz fűződő kapcsolata olyan jelenség, amely a világtörténelemben más népeknél még egyszer sem fordult elő, és ha ez a sajátság valóban a mi orosz, nemzeti tulajdonságunk, akkor micsoda sértett patriotizmus, micsoda sovinizmus formálhat jogot arra, hogy szót emeljen ez ellen a jelenség ellen, és fordítva, hogy ne érzékelje benne az igen biztató és profetikus, jövőbe mutató tényt? Ó, persze, talán sokan mosolyognak, amikor a George Sandnak a fentebb tulajdonított jelentőségéről olvasnak, de nincs igazuk: ma már elég sok idő telt el a múltbéli események óta, maga George Sand is hetvenéves öregasszonyként halt meg, és talán rég túlélte a saját dicsőségét. De mindaz, ami e költő megszólalásában az „új hangot” jelentette, mindaz, ami „egyetemes emberi” volt benne, a maga idejében azonnal visszhangra talált a mi Oroszországunkban, erős és mély benyomást tett, nem került el bennünket, ami azt bizonyította, hogy minden, Európa megújulásáért felszólaló költő, mindenki, aki új gondolatot és új erőt képvisel, muszáj, hogy egyszersmind orosz költővé is váljék, nem mellőzheti az orosz gondolkodást, és az orosz erő részévé kell válnia. Egyébként korántsem akartam kritikát írni George Sandról, csupán néhány búcsúszót szerettem volna elmondani a most eltávozott friss sírhantjánál.

Jegyzetek:

* Dosztojevszkij itt a saját, publicisztikai írásait tartalmzó Az író naplója című periodikájára utal. Jelen írása a folyóirata 1876 júniusi számában jelent meg – a ford.