1. Mit vagy miket emelnél ki az idei magyar nyelven megjelent világirodalmi könyvtermésből?

Számomra az idei év legszebb könyve Solvej Balle A térfogatszámításról című kötete volt. A hétrészesre tervezett sorozat első két része jelent meg eddig magyarul a Park Kiadónál, mindkettő Bogdán Ágnes fordításában; az elsőt ötletszerűen vettem meg, mert a címlapja matekkönyvet idéz, de rá van írva a műfaja, eszerint „regény”. Ez kíváncsivá tett, és a fülszöveg ellenére hazavittem, pedig az időtöréses tematika az irodalomban is, és a filmek esetében is elriaszt: olcsó megoldásnak érzem, amit akkor vet be egy író vagy rendező, amikor végképp nem jut eszébe semmi frappáns a történet lezárására. Ebben a könyvben azonban innen indulunk, az alaphelyzet egyszerű: a főhős, Tara Selter minden reggel ugyanazon a napon, november 18-án ébred, míg a többiek számára ez a nap csak egy a sok közül, ezért Tara megpróbálja felfejteni, hogy hol zökkent ki az idő. Innentől nagyon szép, lassú, és mégis borzasztó izgalmas könyvet kapunk, amelyet egészen más ritmusban olvastam, mint ahogy általában olvasok. Utoljára talán Sirokai Mátyás Lomboldal című köteténél éreztem ezt a szinte hipnotikus lassítást, mint amikor gyerekkorunkban órákig néztük a kertben hasalva, hogyan nő a fű és mászkálnak a hangyák; mivel az idő állandóan ismétlődik, a narráció szinte teresíti az elbeszélt egyetlen napot, a különböző változatok egymásra rétegződnek, a részletek óriásira nőnek. Elképzelni sem tudom, mi jöhet még a hátralévő hat kötetben, a másodikat a napokban biztosan elolvasom. Nagyon drukkolok, hogy végig kitartson ez a lendület, lenyűgöz egy olyan regényfolyam gondolata, amely mikroszkopikusan kicsi részletekből építkezik.

A másik könyv, amelynek nagyon örültem, nem új, de nagyon fontos állásfoglalás: a Sonora idén újra kiadta Roberto Bolaño Távoli csillag című regényét (Scholz László fordítása). A kötet már megjelent 2010-ben az Európánál, ezzel – és az Éjszaka Chilében című másik kisregénnyel – mutatkozott be itthon a szerző, mérsékelt sikerrel (a saját példányomat fillérekért vettem egy garázsvásárban, nem valószínű, hogy sok fogyott belőle). Ezért is roppant bátor vállalkozás a Sonora részéről a kötet, amely szerintem Bolaño legjobb regénye, egyetlen hatalmas, gomolygó ködfelhő: hol kondenzcsík, hol cigifüst, elmosódott fényképek és emlékfoszlányok, amelyek mögött feldereng valami abból, amit mindig kutatunk, amikor irodalmat veszünk a kezünkbe.

2. A 2025-ben általad olvasott világirodalmi művek közül melyiket látnád szívesen magyarul is?

Két könyvet emelnék ki az idegen nyelvű olvasmányaim közül. Az egyik Andrés Neuman Hasta que empieza a brillar (Amíg ragyogni kezd) című regénye. A Spanyolországban élő argentin szerzőt nem kell bemutatni, magyarul 2023-ban olvashattuk Magunknak mondjuk című regényét (Helikon Kiadó, Eőry Zsófia fordítása). Idén megjelent friss kötete a spanyol nyelvész, María Moliner életét dolgozza fel. Amikor elkezdtem az egyetemet, és először megláttam a nevét viselő nagyszótárt a polcon, azt képzeltem, hogy Moliner biztosan valami kiadó, de legalábbis szerkesztő- vagy szerzőpáros (María és Moliner például), mert az képtelenségnek tűnt, sőt máig nehezen elképzelhető a számomra, hogy egyetlen ember rakja össze, ráadásul analóg módon, hagyományos cetlizéssel a spanyol nyelv legnagyobb értelmező szótárát.

A történetben két történetszál váltja egymást: az egyik María Moliner kronologikus életregénye, a másik szálon – ezeknek a fejezeteknek La visita, vagyis látogatás a címe, és négy van belőle – Dámaso Alonso költővel beszélget a főhős, és némi iróniával reflektál a hatalmas nyelvészeti életművére. Az életrajzi történetet az elképzelhető leghagyományosabb módon, harmadik személyben meséli a narrátor, ám helyenként pársoros, beékelt párbeszédek illusztrálják a narrációt. Neuman itt mutatja meg a legérzékletesebben Moliner különleges gondolkodását: amikor a katolicizmusról esik szó, ő azon tűnődik, hogy „kezdetben vala az Ige”, és ez milyen furcsa, hisz a főneveknek kellene inkább lenniük kezdetben; amikor a gyerekei első szavaikat mondják ki, ő újragondolja a szintaxist, és a gyerekek nyelvét a táviratok stílusával hasonlítja össze. Neuman prózája mindeközben dinamikus és átgondoltan felépített, öröm volna, ha magyarul is olvashatnánk ezt a kötetet.

A másik kedves olvasmányom idén Beatriz Sarlo No entender (szó szerint: Nem érteni) című kis kötete. Amikor Buenos Airesben járok, mindig hozok egy-egy olyan könyvet, amely argentin írók és/vagy irodalomkritikusok előadásait tartalmazza, Sarlo pedig a mostani középgenerációs kritikusok mestere, ezért újra meg újra kiadják az írásait. Ez a kötet az utolsó, amit írt (2024 decemberében halt meg), és ha meg kellene határozni a műfaját, talán valamiféle „szellemi önéletrajz” lehetne a legpontosabb besorolása. A szerző arra keresi a választ, hogy alsó középosztálybeli szülők gyerekeként hogyan válhatott kánonteremtő értelmiségivé, milyen szellemi – iskolai, kiadói, egyetemi, baráti – közegben formálódott, és ami a legfontosabb, bizonyos kulturális jelenségek „meg-nem-értése” (vagyis a címadó no entender) hogyan ösztönözte őt arra, hogy minél többet megismerjen, minél mohóbban tanuljon. A vékonyka könyv lapjain egy idős ember gondolkodik önmagáról, a korról, amelyben élt – elsősorban a ’70-es évek argentin diktatúrájáról –, és ezúttal önmagát vizsgálja ugyanolyan éles szemmel és szűnni nem akaró kíváncsisággal, ahogyan azt korábbi köteteiben az argentin irodalom főműveivel tette. Egyszerre volt lenyűgöző és megható olvasmány.