1. Mit vagy miket emelnél ki az idei magyar nyelven megjelent világirodalmi könyvtermésből?

Andrei Dósa Sok erő és egy csipetnyi gyengédség című, Horváth Benji fordította regénye nagyon fontos olvasmányom volt idén. És bár ez az első dolog, amit ebben körkérdésben említek, valójában ezt a bekezdést hagytam a válaszírásom legvégére, mert nagyon nehezen tudom körülhatárolni az okát. Most is, mikor levettem a polcról, hogy belelapozzak, rögtön elöntöttek az érzelmek. Felszabadító az őszintesége, helyenként letaglózóan szép (például a 8., az elbeszélő első kapcsolatáról szóló fejezet), remek a humora és önéletrajziság ide vagy oda, köze sincs ahhoz, hogy önérdekű legyen. Talán leginkább ezekért. Személyes és szakmai értelemben is sokat tanultam az olvasásából.

Kim Simonsen Egy csepp tengervíz biológiai összetétele olyan, mint a véremé című verseskötete Veress Kata fordításában fontos újdonság volt idén, és nem csak azért, mert az első magyarul megjelent feröeri verseskötet. A természetlíra és a tengermotívumok terén is hoz új impulzusokat, immáron magyarra fordulva végeredményben a magyar költészetbe, és konceptkötetként is érdekes. Tetszett az is, hogy nem állító, hanem kérdező líra, helyenként szó szerint is: „A kérdés: // Előbb láttak a fák / mint én őket / gyerekkoromban?”. Nem az emberi mindentudás felől közelít, hiszen az, hogy emberek vagyunk, nem akkora dolog (lásd pl.: „Emberek vagyunk, / mert a testünk / nem hasonlít másra.”). A kötet beszélője tisztában van vele, hogy, amint a fák, a medúzák és a madarak, a halott apja és a saját gyásza sem ismerhető meg és tárható fel mindenestül. A könyv feröeri, de nem valamiféle egzotikus zárványként kell elképzelni, folyamatosan párbeszédben van a nyugati hagyománnyal Arisztotelésztől Ovidiuson és Carl Saganon át Donna Harawayig. És az is izgalmas, hogy mit tekint a kötet onnan kiemelendőnek és reflexióra alkalmasnak, és miért éppen azt, amit.

Nem hagyhatom ki a felsorolásból David Graeber és David Wengrow Mindenek ​hajnala című felforgató könyvét sem, ami persze nem szépirodalmi, hanem történészi-antropológiai munka, de végeredményben ugyanazt járja körül, mint a legtöbb szépirodalmi mű: milyen is az ember? A felvilágosodásról való gondolkodásomat például alapjaiban rajzolta át a két David munkája, és az még csak a könyv eleje volt.

2. A 2025-ben általad olvasott világirodalmi művek közül melyiket látnád szívesen magyarul is?

Kezdek az egyértelművel, a harmadik Daviddel, David Szalay Flesh (Test) című Booker-díjas regényével. Bár a szerző maga mondja az 1749-es interjújában, hogy nem a férfiasság a könyv legfontosabb témája, azt hiszem, én először mégis innen fogtam meg. Persze ez azért is lehet, mert a főszereplő, István karaktere a jó értelemben vett szegényes ábrázolás és a kihagyások ellenére, vagy talán éppen ezek miatt, csodálatosan árnyalt, az egyik legizgalmasabb irodalmi alak, akivel az elmúlt időben találkoztam. Márpedig István saját fizikai valója alapjaiban határozza meg a sorsát és a regénycselekmény szinte minden elmozdulása visszavezethető erre. István története, bár látszólag egy partikuláris tapasztalatot visz színre (mint a könyvek általában), végül eléri, hogy ne csak arról szóljon. Ahogy egy terhességről szóló könyv, például Maria Navarro Skaranger magyarul Domsa Zsófia fordításában tavaly megjelent Emily forever című regénye sem csak partikuláris tapasztalatot ábrázol. És miképpen irodalomtörténeti okokból sokáig híján voltunk a terhességről szóló regényeknek, úgy a „férfiirodalom” beltengerére is talán új áramlatok érkeznek. Mondjuk Bán Zsófia kategóriái szerint a Flesh éppen arra lehetne jó példa, „mit nevezünk »női irodalom«-nak, amennyiben az előterében érzelmek és emberi viszonylatok nagyított közelije rajzolódik ki, valamint ezeknek az embereknek a mikrokörnyezete”. Szóval végül álljon inkább itt a Guardian Booker-díjra reagáló szerkesztői véleményének lezárása, ami talán legtalálóbban fogalmazza meg a probléma feloldását: „a regényeket az író identitása alapján értelmezni csak bizonyos határokig lehetséges. Az olvasás végső soron azt jelenti, hogy egy időre más testébe bújunk.” És akkor itt a test szót akár be is dőltezhetnénk.

A frissebb norvég irodalomból Nikolai Torgersen Gater jeg har levd (Utcák, ahol éltem) című debütregénye volt az idei legizgalmasabb olvasmányom. A norvég Édouard Louis, mondanám, ha nem lenne egyszerre félrevezető és leegyszerűsítő kijelentés. De azért maradjon csak itt, mert egyrészt a francia Édouard Louis nagyon jó, tehát ez végeredményben egy dicséret, másrészt sok a párhuzam Édouard Louis első regénye, a Leszámolás Eddyvel és a Torgersen-könyv között (mindkettő fiatal, nyugati, fehér férfi autobiográfiai elbeszélése felnövésről, művésszé válásról és egy anyagi, pszichés és egészségügyi problémákkal, valamint függőségekkel küzdő család dinamikáiról). Izgalmas amúgy összeolvasni a két könyvet olyan szempontból is, hogy bár kiderül belőlük, a külsőségek szintjén egészen mást jelentett az ezredforduló környékén nélkülözésben élni Norvégiában, mint Franciaországban, a megélések és a társadalmi dinamikák mégsem annyira különbözőek.

Az elmúlt években egyébként több, a norvég társadalom alsóbb rétegeiről szóló könyvet olvastam, ilyen volt a már említett Emily forever vagy éppen a horvát származású Oliver Lavrenski 2023-as Da vi var yngre (Fiatalkorunkban) című, hatalmasat futott és sok nyelvre lefordított regénye (illetve verses regénye, ha a vers az, ahol a sorok nem érnek ki a lap széléig), amiben a megjelenéskor még csak húszéves szerző négy tengődő kamaszfiú (büntetőjogi értelemben: fiatalkorú bűnöző) barátságát meséli el. De a tavalyi Kritikerprisent, a kritikusok díját, ami az egyik, ha nem a legfontosabb szakmai díj Norvégiában, is egy végeredményben idesorolható könyv nyerte, Kyrre Andreassen Ikke mennesker jeg kan regne med (Nem azok, akikre számíthatok) című, a norvég falu világát (is) boncolgató regénye, amit már betáraztam következő olvasmánynak. Ez egyébként nem a semmiből előbukkant új trend, a munkásirodalomnak nagy hagyományai vannak Norvégiában, de ezeknek a könyveknek a sikere részben visszavezethető a norvégok (és skandinávok) jólét fölötti szégyenérzetére is. A skandináv szégyen annyira jelenlévő dolog, hogy az Oslói Egyetemen nemrég még egy többéves, interdiszciplináris kutatás is futott a témában.