Esteve Soler, az ember, aki eladta a világot
Fotó: 1749
Esteve Soler, az ember, aki eladta a világot

Esteve Soler jelenetei olyan atmoszférikusak és nyugtalanítóak, mint a David Lynch-filmek, olyan betegek és költőiek, mint David Cronenberg művei, vagy olyan őszinték, kifinomultak és hajmeresztőek, mint Alfred Hitchcock legjobbjai. Na de ki az az Esteve Soler?

Melyek a művészi tevékenység mozgatórugói a huszonegyedik század második évtizedében? Milyen helyet tölt be a rajtunk uralkodó valóság a kortárs színpadon? A Nyugat épp összeomlóban van, az ország drámairodalmának nagy része pedig még mindig polgári témák és világnézetek mellett vesztegel.
Esteve Soler (Barcelona, 1976), drámaíró már jó néhány éve a világvégét hirdeti. A világét, úgy és ahogy a mai napig értettük és élveztük, mint újabb lépcsőfok a fejlődés útján, ami inkább tűnik morbid viccnek, mint egy új korszak kezdetének.
A Contra el progrés ('A haladás ellen'; 2008), a Contra l’amor ('A szerelem ellen'; 2009) és a Contra la democràcia ('A demokrácia ellen'; 2010) alkotta trilógiája tükör, mely korunk borzalmait és sötét ellentmondásait tárja elénk. Soler apró, gótikus pirulákban, művenként hét-hét kénsavval töltött cukorkán keresztül mutatja be a kortárs emberről, a kortárs világról alkotott képét. Baljós világa a Grand Guignol és a Alkonyzóna epizódjainak távoli unokatestvére, de örököse Ionesco vagy Beckett szavainak, Brossa és Calders módszerének, Buñuel képalkotásának, és Boadella rosszmájúságának is.
A fiatal drámaíró hangvétele rettentően személyes és őszinte, ettől válik ellenállhatatlanná. Trilógiája már tíz nyelven elérhető. Művészi világa mind tematikusan, mind formailag hihetetlen szilárd alapokon nyugszik, írásmódja pedig szemmel láthatóan más kulturális környezetben is tökéletesen működik. Az egyik legnagyobb nemzetközi visszhanggal bíró kortárs katalán szerzőről beszélünk.
Az egységet alkotó darabokat, a Grand Guignol Színházból már ismerhető módon hét kis rövid, önmagában is megálló töredék formájában kapjuk kézhez. Emellett az egyedülálló párizsi térben színpadra vitt előadásokhoz hasonló az alkotói szándék is, mely a néző megdöbbentésére, feszélyezésére, vagy akár elborzasztására irányul.
A szövegek a haladás, a szerelem és a demokrácia három fő kérdése köré rendeződnek. A félelem, a hatalom, a kommunikáció, valamint, lényegében a huszonegyedik századi nyugati társadalmat tápláló értékek pedig olyan témabeli mellékfolyók, melyek végül más, bővebb vizű, a trilógia szerkezetét átszövő folyókba torkollnak: politikába, vallásba, a családba vagy a szabadságba.
Emellett helyenként a huszadik század történelme is felbukkan: a tegnap komor árnyékként vetül a mára. Az utalások esetenként közvetlenek, konkrét kereszt- és vezetéknevekkel, mint például a Contra la democràcia utolsó epizódjában, ahol Dick Cheney és II. Lipót belga király kapja a főszerepet.
Mégis, a huszonegy rövid szövegben életre kelő szereplők továbbra is általános lehetőségek és vonatkozások katalógusaként értelmezhetők: mind hozzánk közeliek és nyugtalanítóan felismerhetőek. A sematikus „férfi” vagy „nő”; „szomszéd”, „barát” vagy fiú”; „Enrique”, „Carolina” vagy „Farah” alakjaitól kedve, a „tanárnőn”, az „ellenőrön” vagy az egzotikus „űrhajóson” át, a bibliai „Káinig” és „Ábelig”, vagy olyan közismert meseszereplőkig, mint például „Piroska”.
A humor, az irónia és a rosszmájúság azonban mind a felvázolt világok reprezentatív ellenpontjaként működik; kifinomult, de ördögi írójuk pedig humort és horrort, halált és komédiát mindig intelligensen, de mindig politikailag inkorrekt módon olvaszt össze.
Egyes részletekben Soler előszeretettel nyúl a zsigerihez, a retteneteshez és a közönséges, durva humorhoz. Szürrealista tollát helyenként gore tintába mártja, hogy bizonyos epizódokra csecsemőgyilkossággal, anyagyilkossággal, gyermekgyilkossággal tegye rá a pontot. Sőt, akad olyan jelenet is, mint például a Contra el progrés záró darabja, mely nem is annyira jelentet, hanem inkább feledhetetlen, szövegbe öntött rémálom. Egy koromfekete világgal, egy – finoman szólva – megdöbbentő valósággal nézünk itt szembe.
Ennek ellenére a körbejárt terep mégsincs híján se gyengédségnek, se a végletes érzékenység mozzanatainak. A távoli bolygón elveszett űrhajósok jelenetét (Contra l’amor) szokatlan, szinte fájó szépség járja át, ereje pedig épp annyira megsemmisítő, mint megindító.
Hasonlóan félig-meddig leplezetten lopóznak be a szövegekbe az egyetemes televíziós és filmművészeti nagy jelenetekre vagy alkotókra való esztétikai és konceptuális utalások. Esteve Soler jelenetei lehetnek olyan atmoszférikusak és nyugtalanítóak, mint a David Lynch-filmek; olyan betegek és költőiek, mint David Cronenberg művei; vagy akár olyan őszinték, kifinomultak és hajmeresztőek, mint Alfred Hitchcock legjobbjai. Másrészről, a televízió története során bizonyos időközönként egymást követő népszerű sci-fi sorozatok, mint a már említett úttörő Alkonyzóna, a sötét Mesék a Kriptából, a híres Végtelen határok, vagy mindezek spanyol nyelvű változata, a Narciso Ibáñez Serrador nevéhez köthető Historias para no dormir ('Ébren tartó történetek'), mind összefüggésbe hozhatóak – és nem is kicsit – Esteve Soler drámairodalmával.
E tekintetben a trilógia gyökereiben ott a filmművészeti stílus és ott vannak a forgatókönyv szabályai is. És csakugyan, a Zip Filmsnél épp folyamatban van a Contra el progrés filmadaptációja, melynek forgatókönyvét várhatóan maga Soler fogja rendezni és jegyezni Jordi Rediu producer mellett.
A történetek nagy részét foghíjas párbeszédek és rövid mondatok tartják össze. A szerző sajátos minimalizmusa minden jelenet kezdete után repülőként emelkedik a magasba, majd rendszerint expresszionista motívumok halmozásával éri el az utazósebességet. Feje tetejére állított világának váratlan fordulatai, vérfagyasztó befejezései vagy hátborzongató képei szinte írástechnikája védjegyeinek tekinthetők. Ahogy a Bernard-Marie Koltès-szerű megsemmisítő ítéletei is: „Mindenki tudja, hogy az élet nem éri meg”, „Semmi értelme nincs olyasvalakit szeretni, akitől elvárod, hogy cserébe viszontszeressen”, vagy „Emlékeztek, amikor eltörölték az iskolákat, hogy szabadabbak lehessünk?” Mindeközben az összes Contrában van egy olyan jelenet, melyben a szereplő közvetlenül a közönségtől követel magyarázatot. Ez történik a fókaemberrel a Contra el progrésben; Farah-val, a burkát viselő nővel a Contra la democràciában; és a pornószínésszel a Contra l’amor utolsó jelenetében. Tudniillik minden egyes darab tökéletesen kalibrált és kiegyensúlyozott. A felvetett tartalmak kifejezett célja, hogy a közönséget meg- és felrázzák - akár egy hátborzongató jelenet, akár egy meglepő kép kivetítése, vagy az egyik szereplő közvetlen kérdőre vonása révén, az általa képviselt összetett dilemmával együtt.
És mivel olyan szerzővel van dolgunk, aki didaszkalikus megjegyzéseiben és magyarázataiban megfontolt, inkább praktikus, mint költői, ezzel termékeny határvonalat húzva műveinek tartalma és recepciója között, mindenképp figyelemre méltó lehet, hogy egy konkrét zeneszám két alkalommal is előkerül a szövegekben: a The man who sold the world David Bowie-tól a Contra la democràcia második és hetedik darabjában is feltűnik. A számot a brit művész 1970-ben adta ki, azonos nevű albumában. Az említett nagylemez dalait pedig H. P. Lovecraft horror és sci-fi novelláihoz hasonlították, miközben a konkrét szám, melyet Esteve Soler utolsó darabjának zárására választott, egy szorongással teli, identitásválsággal küzdő férfi életét beszéli el, aki kétségbeesetten keresi az útját és létezése értelmét. És végső soron épp ez a katalán drámaíró művének legfőbb célja: hogy megfigyelje, vizsgálja és megismerje a legmegdöbbentőbb és legbámulatosabb fajt, mely valaha a Föld színén megfordult; az embert.

(Jordi Duran i Roldós előszava Esteve Soler Contra el progreso / Contra el amor /Contra la democracia (Editorial Artezblai, 2013) című kötetéhez.)

Az esszé szerzőjéről
Jordi Duran i Roldós (1974)

Az ERAM Előadó-művészet szakának oktatója, a Dimitri Ialta művészeti projekt felelőse, és a Fira Tàrrega volt művészeti vezetője. 

A fordítóról
Zombory Gabriella (1988)

Irodalomkutató, hispanista, műfordító, az ELTE Spanyol Nyelvi és Irodalmi Tanszékének óraadója.  

Kapcsolódó
Esteve Soler: A testvériesség ellen (részlet)
„A színház nem szólhat arról, amit az emberek a tévében is meg tudnak nézni” (Interjú Sergi Belbellel)
Bakucz Dóra (1977) | 2020.11.08.