1749: Amikor 2013-ban megjelent a kortárs katalán drámakötet magyarul, más országokban és persze Katalóniában hosszú évek óta műsoron voltak azok a darabok, amiket Faluba Kálmán és Déri Balázs felkérésére kötetbe rendeztem. Az előszóban akkor a következőképpen foglaltam össze azt, hogy mi ezeknek a szövegeknek a közös nevezője, jellemzője: „Ezekben a darabokban mindig a szöveg dominál, a szövegek pedig aktuális témákról szólnak, a cselekmény a kor emberének mindennapjait, konfliktusait mutatja be, a hely szinte mindig a nagyváros, és azon belül is olyan közeg, amely sokaknak ismerős lehet, a szereplők hétköznapi emberek, hétköznapi nyelvet beszélnek (ki-ki a saját nemzedékének megfelelően, gyakran káromkodnak, vagy szlengkifejezéseket használnak), hétköznapi problémákkal küzdenek, amelyek azonban valamilyen módon a maguk egyszerűségével együtt mégis mindig túlmutatnak a banalitáson.” Még mindig ilyen a katalán színház? Mi változott az utóbbi években?

SB: A Grönholm-módszert épp most újítjuk fel, 2003-ban mutattuk be először a Katalán Nemzeti Színházban, és azóta olyan nemzetközi sikerdarab lett belőle, ami nagyon sokat jelent a katalán színház külföldi ismertsége szempontjából. De 2003 óta azért sokat változott nálunk a színházi világ. Barcelonában mindig is nagyon élénk színházi élet volt, persze a világjárvány nem tesz jót neki, de most is folyamatosan dolgozunk. De a kérdésedre válaszolva, igen, egyrészt ez a fajta színház lett a katalán dráma védjegye külföldön sok helyen, Pau Miró a harmadik, aki ehhez az első, úttörő csapathoz tartozik, de vannak olyan országok, például Franciaország, ahol a katalán színházat egy sokkal alternatívabb irányzat képviseli, náluk Lluïsa Cunillé a legismertebb név. Itt, Katalóniában pedig van minden, de a humor nagyon fontos, anélkül szerintem nincs színház, és persze sokan írnak komédiát, olyasmit, mint amiről te is beszélsz, ugyanakkor sok a kísérletező színházi kezdeményezés is.

1749: Mire kell itt gondolni? Formailag kísérleteznek? Vagy a témákat illetően?

SB: Az utóbbi időben sokan csinálnak például autofikciós színházat, amit az uruguayi Sergio Blanco hozott be, de egyre népszerűbb nálunk is. Arról van szó, amikor valaki a saját életéből visz színpadra valamit, ez persze elég rizikós, és ha nincs benne humor vagy játék, akkor én például mindig kényelmetlenül érzem magam, ha ilyen előadást látok. Mitől lesz ez színház? Sergio Blanco esetében azért nem zavaró ez a forma, mert ő össze-vissza keveri a valóságot és a fikciót, bár az autofikciós keretet végig megtartja, amitől rögtön érdekes lesz a dolog. Sokszor abszurdba hajlik, de közben soha nem tudod, mikor szakad el a valóságtól. Az a baj, hogy ha egy színházi előadásban nincs játék, akkor elveszik a lényeg.

1749: Claudia Cedó a Mint egy kivert kutya (’Una gossa en un descampat’) című darabja szintén autofikció, és azt mondtad, ez az utóbbi évek egyik legnagyobb sikere. Az interjúval együtt az ő szövegéből is megjelenik majd egy részlet. Amikor először olvastam a szöveget, le kellett tennem, annyira nagy hatással volt rám, annyira erős. Aztán rábeszéltél, hogy olvassam végig, és nem bántam meg.

SB: Igen, úgy van, ahogy mondod, mert az autofikciót, attól még, hogy rizikós, lehet nagyon jól is csinálni, ahogy például Claudia Cedó. Amikor elolvastam a szöveget, amit említesz, rögtön tudtam, hogy meg akarom rendezni, pedig ő is egy saját traumáját írta meg. Jó is, hogy szóba került, mert számomra példaértékű, ahogyan Claudia színházat csinált saját élete egy nagyon tragikus momentumából. Ő maga is sok helyen elmondta a történetet, öthónapos terhes volt, amikor kiderült, hogy nem fogja tudni kihordani a babát, és meg kell szülnie egy halott gyereket. Ez így önmagában borzasztó, de éppen azáltal lesz befogadható és túlélhető, hogy képes színházat csinálni belőle. És hogy hogyan? Először is fogja a főszereplőt, saját magát, és megkettőzi, amivel elkezdi szép sorban megkérdőjelezni a saját döntéseit, megpróbálja más perspektívába helyezni a szituációkat, mint amikor Hamlet nézi Hamletet, és ettől a kettősségtől lesz belőle színház, na meg attól a metaszínház-játéktól, hogy a főszereplő párja egy színházban dolgozik, és a darab, amit próbálnak, szintén rávetül bizonyos jelenetekben az alaptörténet jeleneteire. Ettől lesz színház. Márpedig ahogy mondod, a Kivert kutya az elmúlt pár évad egyik legsikeresebb darabja, a közönség állva tapsol az előadás végén, pedig nem könnyű a téma. És mégis.

1749: Ezekben az aktuális történésekhez köthető darabokban mennyire jelenik meg az aktuálpolitika vagy azok az események, amelyek a hírekben is szerepelnek Katalóniával kapcsolatban, illetve úgy egyáltalán?

SB: Claudia egy személyes történettel dolgozott, de ott van például Jordi Casanoves és a Jauría (’Falka’) című darabja, ami egy bírósági tárgyalás szövegéből született (a pamplonai Sanfermín ünnepén történt csoportos erőszak ügyéről van szó, ami Spanyolországban „La Manada”, vagyis Falka-ügyként lett ismert), az idén pedig a katalán függetlenségi mozgalomról szóló darabját mutatják majd be. De a COVID-ról is készülnek, készültek már írások. Én az ilyesmivel mindig szkeptikus vagyok, szerintem a színháznak muszáj távolságot tartani, ez a természetéhez tartozik, hogyan tudnánk olyasmit elemezni, amiben nyakig benne vagyunk? Madridban, a CDN-ben (Centro Dramático Nacional, Nemzeti Drámaközpont) megpróbálták, és az eredmény számomra nem lett túl meggyőző. De elég, ha Shakespeare-re gondolunk, ő sem írt egyetlen darabot sem I. Erzsébetről. A színház nem szólhat arról, amit az emberek a tévében is meg tudnak nézni. Én így látom.

1749: Igen, ezt értem. És ha már a közönségről beszélünk, hogy látod, ebben a tekintetben változott valami az utóbbi időben? Kik járnak színházba? Milyen a huszonegyedik századi barcelonai közönség?

SB: Nagyon jó a kérdés, mert ha nem is maga a közönség, de a közösségi médiával nagyon megváltozott a közönséggel való kapcsolat, a néző már nem anonim, mint régen, hanem véleményt mond, hallatja a hangját, közösségek alakulnak ki, ez egy teljesen más felállás, mint régen, amikor mindenki csinálta, amit gondolt, az emberek meg vagy tapsoltak vagy nem, de véleményt a kritikusok írtak. Igaz, hogy Barcelona mindig is fontos színházi központ volt, sok és sokfajta színházzal, közönséggel, és ez most is így van, de sokat változott a viszony és vannak olyan kezdeményezések, amelyek szintén befolyásolják az érdeklődést. Ha Barcelonáról beszélünk, mindenképpen meg kell említeni a Sala Beckett Színház új épületét, és magát az intézményt, mely igazi huszonegyedik századi színház, egyszerre emberközeli és borzasztóan modern, egyszerre a városrész találkozóhelye, saját színháza, és nemzetközi színházi központ, műhelyekkel, kurzusokkal, workshopokkal, találkozókkal. Egy ilyen helyre szívesen jár rendszeresen a közönség.

1749: És te min dolgozol most?

SB: Több projekt is fut egyszerre, először is a felújított Grönholm, amit már mondtam, aztán a TNC-ben (Katalán Nemzeti Színház) Carles Batlle Monroe-Lamarr című darabja a két színésznő fiktív találkozásáról, ami akár meg is változtathatta volna a hidegháború kimenetelét. Ezen kívül Mallorcán rendezek egy darabot, amely a turistaközpontok hoteljeiben dolgozó takarítónőkről szól, arról, hogy milyen embertelen körülmények között kell sokszor dolgozniuk (ez egyfajta dokumentumszínház), aztán Madridban is rendezek, ott egy Neil Simon-darabot csinálunk éppen, de közben írok is. Nemrég fejeztem be a Don Juan női változatát (újraírtam a Molière-féle Don Juant, felcserélve a szereplők nemét), és egy nyolcórás Hamlet-monológot is elkezdtem írni, amelyben Hamlet elmeséli a Hamletet, nagyon kíváncsi vagyok, hogy sikerül majd, az első felvonás nagyon biztató. És még egy darab van, amit Roc Esquius fiatal kollégámmal és barátommal együtt írunk, és ami egyfajta fordított Grönholm, itt ugyanis nem felvenni akarnak valakit egy céghez, hanem kirúgni, és azt kell adott időn belül eldönteniük, ki legyen az. De a dolog pikantériája nem is ez, hanem hogy az előadás során a néző kétszer látja majd ugyanazt a történetet, de más-más szemszögből, először azt látja és hallja, ami az irodában zajlik, miközben az iroda üvegablakán túl kommentálják az eseményeket, aztán pedig kívülről látjuk, és azt halljuk, amit odakint beszélnek. Na és persze visszük tovább Caludia Cedó darabját, amiről már beszéltünk.

1749: A világjárványt nem sínyli meg a színház?

SB: Dolgozunk, ahogy tudunk, a bemutatókat megtartjuk, az előadások mennek, a színházak, ha csak félházzal is, de működnek és reméljük, ez így is marad.