„Művemben a főszerepet az akaratlan emlékezés és a tudatos emlékezés közötti különbség játssza” – mondja Proust a Le Temps című napilapnak 1913. november 13-án adott interjújában. A spontán emlékezés irodalmi alkalmazása korántsem Proust találmánya. Chateaubriand, Nerval, Baudelaire, Rousseau, Musset, Flaubert, Verlaine, Maupassant − hogy csak a francia elődökről szóljunk − valamennyien alkalmazták ezt az írói technikát, de míg náluk csupán színhelyváltást jelent egy-egy spontán emlék felidézése, Az eltűnt idő újdonsága, hogy az emlékezés a mű legjellegzetesebb sajátossága, ugyanakkor egyik legvitatottabb oldala.

Emlékeit maga Proust is két jól elkülöníthető kategóriára osztja: a mémoire volontaire, a szándékos emlékezés az egyik, amely a narrátor intellektuális erőfeszítésének tudatos terméke, a másik pedig a mémoire involontaire, az akaratlan, spontán emlékezés. A szerző ez utóbbit tartja egyedül a valóság megismerése forrásának.

Proust módszerével kapcsolatosan felmerül mind Freud, mind Bergson neve. Freud szerint a tudatalatti oly mélységeket takar, amelyeket csak kivételes pillanatokban fedezhetünk fel az álmok lidérces fényénél. A lélektani elemzések, a tudatalatti szerepe miatt Proustot hamar Freud tanítványnak kiáltották ki, s egyes kritikusok ma is annak tartják, noha Charles Blondel orvos-pszichológus La psychologie de Marcel Proust (Marcel Proust pszichológiája) című, 1932-ben megjelent tanulmányában kimutatta, hogy Proust, nem olvasván németül, nem ismerhette Freudot. Másrészt Freud álomfejtése csak 1900-ban jelent meg, Proust viszont már 1894-től birtokában volt főbb elméleteinek. Freudot franciára egyébként csak 1920-tól fordították le. Proust csupán élete végén hallott a barátaitól Freud elméletéről.

Proust kapcsolata Bergsonnal még problematikusabb. Az emlékezőtechnika prousti módszerét szükségszerűen Henri Bergson filozófiájával hozta kapcsolatba a kritika már Az eltűnt idő nyomában első része, a Du côté de chez Swann (Swannék oldala) megjelenésekor. Azóta is alig van kritikus, aki ne említené Bergson hatását Proust művére. Léon Pierre-Quint egyértelműen „Bergson-tanítványnak” tartja Proustot.[1] Georges Cattaui jelentősnek és meghatározónak véli Bergson hatását Proustra.[2] Mások csupán affinitásról beszélnek,[3] vagy a hasonlóságok mellett a különbségeket is kiemelik, ez utóbbiaknak adva elsőbbséget.[4] Közvetlenül a Swannék oldala megjelenése előtt Proust maga is említi Bergsont a Le Temps című folyóirat 1913. november 13-i számának adott interjújában, de elhatárolja magát a „bergsoni regény” elnevezéstől: „Nem csupán ugyanazok a személyek tűnnek fel a mű során különböző aspektusokban, mint Balzac némely regényciklusaiban, de ugyanabban a személyben ismétlődnek bizonyos mély benyomások, amelyek csaknem tudatalattiak. Ebből a szempontból könyvemet mintegy a »Tudatalatti Regények« folytatásának lehetne tekinteni; egyáltalán nem szégyelleném azt mondani, hogy »bergsoni regények«, ha úgy gondolnám, hogy így van, hisz minden korszakban megtörténik, hogy az iroda­lom igyekszik – persze csak utólag – az uralkodó filozófiához csatlakozni. De ez így nem lenne pontos, mert művem az akaratlan emlékezés és a tudatos emlékezés közötti különbségen alapul, olyan különbségen, amely nemcsak, hogy nem szerepel Bergson filozófiájában, de azzal szemben is áll.”

Romeo Arbour megemlíti, hogy utolsó éveiben Proust – nyilvánvalóan irodalmi halhatatlanságát féltve – azt is tagadja, hogy egyáltalán ismerné Bergson tanítását az intuícióról, s bár elismeri, hogy néhány helyen találkozik elmélete Bergson filozófiájával, annak közvetlen hatását nem ismeri el. Arbour hozzáteszi: nincs okunk ké­telkedni Proust őszinteségében, inkább arról van szó – amiről Proust maga is pa­naszkodik −, hogy olvasmányait illetően az altatók miatt „feledékennyé vált”.[5] Ezt a jóindulatú feltételezést aligha vehetjük komolyan, ha meggondoljuk, hogy Proustéhoz fogható memóriával kevés író dicsekedhetett. Másrészt az is köztudott, hogy – apai örökségként – Proust a tudós alaposságával nézett utána a művével kapcsolatos legapróbb részleteknek is. Aligha kerülhette el figyelmét a kor legmarkánsabb filozófiájának éppen ez a vonása.

Proust a Le Temps-nak adott nyilatkozatát megelőzően Antoine Bibescóhoz írt levelében csaknem szó szerint ugyanúgy tagadja Bergson hatását, mint azt, hogy egyáltalán szerepelne a tudatos és tudattalan emlékezés kategóriája a bergsoni fi­lozófiában.[6] Ezt az állítást Frangoise Fabre-Luce de Gruson meggyőző érvekkel cáfolja: elegendő kinyitni Henri Bergson második és oly jól ismert könyvét, amely 1896-ban jelent meg Anyag és Emlékezés címmel, hogy a második fejezetben ráta­láljunk egy végtelenül pontos különbségtételre az emlékezés két formájára vo­natkozóan”.[7] A tanulmány szerzője magát Bergsont idézi, aki megkülönbözteti a spontán vagy tiszta emlékezést és a szokásos emlékezést.[8] Fabre-Luce de Gruson hozzáfűzi, hogy a bergsoni szövegek elemzése alapján Proust érvelése nem helytálló, hiszen a kétfajta emlékezés megkülönböztetése Bergsonnál ugyanúgy létezik, mint Proustnál, és csaknem azonos tartalommal.

Nagyjából ehhez a konklúzióhoz jut el Arbour is idézett művében, de megjegyzi, annyi különbség mégis van Bergson mémoire-habitude-je és Proust mémoire volontaire-e között, hogy míg a filozófus hasznosnak tartja ezt a fajta emlékezést, az író csalódik benne.[9]

Joyce N. Megay 1976-ban egy egész könyvet szentel Bergson és Proust kap­csolatának, azt kívánva kimutatni, hogy jóllehet nem beszélhetünk Proustnál közvetlen Bergson-hatásról, Proust és Bergson ugyanazokat az ellentéteket vizs­gálják, melyek: a felszíni „én” és a mély „én; a kronológiai idő és a pszichológiai idő; az ész emlékezése és az értelem emlékezése; intelligencia és intuíció; a banális nyelv és a költői nyelv. Megay részletesen elemzi a fenti fogalompárokat Bergson filozófiájában, és valamennyi esetében Bergsonétól eltérő értelmezést talál Proustnál. A bergsoni hatás tagadását azzal támasztja alá, hogy szerinte Proust csupán élete végén igyekezett megvizsgálni, valóban volt-e affinitása a bergsonizmussal, avagy tudatán kívül tényleg olyannyira hatott-e rá a filozófus, hogy minduntalan „bergsoni regényként” szólhatnak a művéről.[10] Összegzésként pedig így ír Megay: „Proust teljesen egyéni módon tudta ábrázolni világlátását. Természetesen vannak bizonyos pontokon affinitások gondolkodása és Bergsoné között, ám világképüket egy szakadék választja el.”[11] Megay sok vonatkozásban mond érdemlegest Bergson és Proust kapcsolatáról, annyit azonban mindenképpen meg kell itt jegyeznünk, hogy fejtegetései − szándéka ellenére − inkább Bergson hatása mellett, mint ellene szólnak.

Bergson kétségkívül mély hatást gyakorolt Proustra. Ami az emlékezés technikáját illeti, a különböző elnevezések dacára a bergsoni és a prousti módszer nem különbözik egymástól. De ha a hatások és befogadások kutatója eredményesen mutatja is ki az azonosságokat, minden hatás dacára fontosabb az, ahogyan korának filozófiáját a lélektani elemzés szolgálatába állítva Proust kialakítja saját módszerét és esztétikáját.

Ha az emlékező-technika mögött húzódó filozófiai tartalmat nézzük, az emlékek halmozódásának mikéntje alapvetően különbözi Bergson és Proust felfogása szerint. Bergson az emlékek egymásra halmozódását ahhoz hasonlítja, mint amikor egy hólabdát görgetünk, s szerinte az „én” fő jellemzője az időben ez a folyamatosság.[12] Ugyanezt a folyamatosságot fogalmazza meg másutt is: „egyfajta folytonossága az állapotoknak, amelyek közül mindegyik jelzi azt, amelyik majd követi és ami megelőzte”.[13]

Míg Bergson az egyén kontinuitását hangsúlyozza, Proustnál ez a kontinuitás nem létezik. A narrátor számára valamennyi emlék elkülönült képekből áll össze. A diszkontinuitás, az emlékképek töredékes volta logikusan következik Proustnak az emlékezésről és az időről alkotott alapvető felfogásából. Minthogy az emlékezés nem követi a kronológiai sorrendet, az emlékképek az emlékezés során apránként, külön-külön álló részekből állnak össze: „Egyébként pedig, mivel emlékezetünk többnyire nem időrendben jeleníti meg emlékeinket, hanem egyfajta tükörképként, amelyben a részek sorrendje megfordult, csak jóval később jutott eszembe, hogy évekkel azelőtt éppen ezen a kanapén ismertem meg a szerelmi gyönyöröket egy kis kuzinommal” – olvassuk a Virágzó lányok árnyékában című kötetben.[14]

Proust szerint az emlékezés és a felejtés között nincs átmenet. A Szodoma és Gomorra című kötetben írja: „Mindenesetre, ha vannak is átmenetek a feledés és az emlék között, ezek az átmenetek öntudatlanok.”[15] Proust szerint ezért a múlt felidézésének elsődleges forrása az akaratlan emlékezés. Nem csupán az idő, maga az élet is eltűnik a múlt tengerében, s az akaratlan emlékezés mintegy varázsütésre előhozza a múltat egy-egy privilegizált pillanatban. Egy egyenetlen kockakőre lépve, vagy a galagonyabokrok láttán, Martinville harangjai hangjára, a teába mártott sütemény ízére tűnnek elő Marcel igazi emlékei: impressziók, amelyek révén a hős reméli, hogy a valóságos múltat tudja megragadni.

* 

Jegyzetek:

[1] Léon Pierre-Quint: Marcel Proust. Sa vie, son oeuvre. Párizs, Simon Kra, 1925. 34.

[2] V. ö. Georges Cattaui: Marcel Proust: Proust et son temps; Proust et le temps. Párizs, R. Julliard, 1952. 223.

[3] V. ö. Henri Bonnet: Le progrès spirituel dans la „Recherche” de Marcel Proust. Párizs, Klincksieck, 1949. 223.

[4] V. ö. Floris Delattre: Bergson et Proust. Accords et Dissonances. Vol. I. Párizs, Albin Michel, 1948.

[5] V. ö. Romeo Arbour: Henri Bergson et les lettres françaises. Párizs, José Corti, 1955. 350–351.

[6] V. ö. Lettres de Marcel Proust à Bibesco. Lausanne – New York, Clairefontaine – Guilde du Livre, 1949.

[7] Françoise Fabre-Luce de Gruson: Bergson et Proust. In: Entretiens sur Marcel Proust. Sous la direction de Georges Cattaui et Philip Colb. Centre Culturel International de Cerisy-la-Salle. Hága–Párizs, Mouton Co., 1964. 235.

[8] V. ö. Uo. 236–237.

[9] V. ö. R. Arbour, i. m. 363.

[10] Joyce N. Megay: Bergson et Proust. Essai de mise au point de la question de l’influence de Bergson sur Proust. Párizs, J. Vrin, 1976. 150–151.

[11] Uo. 153.

[12] Henri Bergson: L’évolution créatrice. Párizs, Félix Alcan, 1937. 2.

[13] Henri Bergson: La pensée et le mouvement. Párizs, Les Presses Universitaires, 1935. 207.

[14] Marcel Proust: Virágzó lányok árnyékában. Fordította. Jancsó Júlia. Budapest, Atlantisz, 2021. 160.

[15] Marcel Proust: Szodoma és Gomorra. Fordította Jancsó Júlia. Budapest, Atlantisz, 2001. Ford. Jancsó Júlia. 66.