Az újkori arab irodalom a huszadik században, elsősorban annak első felében igen sokat fejlődött. Nemzetközi presztízse különösen azt követően nőtt meg, hogy eltűnt belőle a stagnáló oszmán uralom hatása.

Sorozatunk első részében felvázoltuk a fejlődés fontosabb tényezőit, melyekhez a huszadik században újak is társultak. Az oktatás és a sajtó, a külföldi kiküldetések és a nyomtatás, a Nyugattal való érintkezés és az ezzel párhuzamos orientalizmuskutatások, az új kulturális intézményrendszer létrejötte, valamint a fordítómozgalom folyamatos, sikeres működése mellett fontos szerepe volt a fejlődésben az Arab Nyelvi Akadémiáknak. Az akadémiák hozzájárultak az arab nyelv, irodalom és örökség megfelelő gondozásához. A legrégebbi közülük az Arab Tudományos Akadémia volt, amelyet 1919-ben alapítottak Damaszkuszban Muhammad Kurd Ali erőfeszítéseinek köszönhetően és elnökségével, ezt pedig 1932-ben követte a kairói. Az egyre sokasodó akadémiák a modern tudományos szaknyelv arab megfelelőjének kidolgozásával, nyelvműveléssel, illetve az arab örökség kiadásával foglalkoztak.  Germanus Gyula – ismert nyelvész, történész, arabnyelv-tanár és országgyűlési képviselő – több ilyen arab nyelvi akadémia tagja volt, egyebek közt a két legismertebbé, a kairóié és a damaszkuszié is.

Az akadémiák létfontosságú szerepén túl említésre méltó az ún. emigráns (mahdzsar) irodalmi iskola megjelenése. Az iskola olyan tehetséges szír és libanoni írókból és költőkből állt, akik a tizenkilencedik század legvégén, illetve a huszadik század első negyedében elsősorban gazdasági okokból vándoroltak ki az USA-ba vagy dél-amerikai országokba, ahol hosszú időre letelepedtek, és számos kulturális és irodalmi egyesületet hoztak létre: közülük kiemelkedett az USA-ban megalapított Szír-Libanoni Írók Egyesülete. Ők voltak azok, akik beemelték az arab irodalomba az újabb prózatendeciákat és irányvonalakat, és a fordítómozgalom fellendítése mellett az arab próza felvirágzásában is jelentős részt vállaltak. A Szír-Libanoni Írók Egyesületének vezetője Dzsibrán Halíl Dzsibrán (1883–1931) volt, aki arab, majd 1918-tól kezdve angol nyelven is írt, és vezető szerepet játszott az arab novella megteremtésében. Dzsibrán korai írásai elsősorban a társadalmi kérdésekre fókuszáltak, első regényében (Al-Adzsniha al-mutakasszira, „Az összetört szárnyak”, 1912) pedig az arab nő társadalmi jogfosztottságáról írt.

Újdonság volt a térségben addig ismeretlen regényműfaj betörése is, mely hamar nagy elismertségre tett szert. Ez világosan tetten érhető a libanoni Dzsúrgy Zidán (1861–1914) mitikus-történeti és Farah Antún (1874–1922) analitikus regényeiben, de számos társadalmi, politikai, női és vallási témájú regény is született.

A huszadik századi arab regény élharcosa kétségkívül Egyiptom. Az első igazán sikeres arab társadalmi regény ennek megfelelően a kritikusként is kiváló, az irónia eszközét mesterien használó egyiptomi Ibráhím al-Mázni (1889–1949) Ibráhím ak-Kátibja („Ibráhím, az író”) volt, amely a kosztumbrista tradíciót követte, vagyis elsősorban a társadalmi szokások megelevenítésére törekedett. Al-Máznihoz csatlakoztak aztán honfitársai, a Sorbonne-on doktorált költő-irodalmár-jogász-politikus, Muhammad Husszejn Hejkel (1888–1956), akinek legkiemelkedőbb regénye a Zejneb, valamint Táhir Lásín (1894–1954), az arab kisregény atyja. Az első arab pszichoanalitikus regényként ugyanakkor a szintén egyiptomi Taha Husszejn (1889–1973) 1929-ben megkezdett önéletrajzi trilógiáját, az 1962-ben Boga István fordításában magyarul is megjelent Napokat (Al-Ajjám) szokás említeni. A címszereplő Al-Ajjám a szerzőhöz hasonlóan egy vak fiú, az eredetileg folytatásokban közölt regény pedig a gyerekkoráról, majd az Azhar egyetemen és a mecsetben folytatott tanulmányairól szól.

Az említetteken kívül kiemelkedik a regényírók mezőnyéből a realista próza arab nagymestere, az egyiptomi Tavfík al-Hakím (1898–1987), a mifelénk Molnár Imre fordításainak köszönhetően inkább költőként ismert Abbász Mahmúd al-Akkád (1889–1964), az első, magyarra is lefordított regényével (Lángoló ég alatt, Ridzsál fi-Samsz) nagy sikert arató, a Palesztin Nemzeti Felszabadítási Front tagjaként aktívan politizáló, mindössze 36 évesen meggyilkolt Gasszán Kanafáni (1936–1972), és persze 1988 Nobel-díjasa, Negíb Mahfúz (1911–2006), a modern egyiptomi regény ma is kiemelkedően népszerű atyja.

De nem csak az arab környezetbe kívülről érkező regény indult virágzásnak: a század folyamán újabb és újabb kísérletek történtek az arab nyelv gazdag szókincsével és algebrikus formáival megalkotható egyedülálló irodalmi műfaj, a makáma további megújítására is. A műfaj huszadik századi modernizálása a híres egyiptomi író, Muhammad al-Múvajlihi (1858–1930) nevéhez fűződik, aki hamisregénybe foglalt társadalomkritikus írásait a makámaírás eredeti főalakjához, a Makámák narrátorához, Ísza ibn Hisámhoz kötötte. Al-Múvajlihi kötete Hadísz Ísza ibn Hisám („Ísza ibn Hisám dialógusa”) címen jelent meg. Ennek mintájára, hasonló témában és makámaformában írt a Nílus nagy költője, Háfiz Ibráhím (1872–1932) is.

Tudjuk, hogy az országok politikai helyzete minden egyéb színtérre hatással van, így az arab világ politikai-történelmi eseményei a költőket is megrázták. A nemzeti büszkeség, az arab érzület és a dicső múlt emléke jó ideig uralta az arab költészet atmoszféráját. Iszmáil Szabri pasa (1854–1923) egyiptomi jogász és igazságügyi államtitkár, alexandriai kormányzó, a „költők sejkje” volt az első igazán korszerű, a hétköznapok tematikáját használó költő: bár életében csak saját magának dalolt (első nyomtatott verseskötete csupán halála után tizenöt évvel jelent meg), de talán épp ezért szedhette ilyen szabad szellemű, rövid versekbe gondolatait és érzéseit.

Az első világháború, és az arab területek felosztása után a harag és az elkeseredés hangjai uralják az arab költészetet. Virágzik a hazafias költészet: erőteljes a nosztalgia a fáraóállam sikerei, az Iszlám és az Omájjád-dinasztia hódításai és nagy győzelmei, illetve az Abbaszidák aranykorszaka iránt, és gyakori az elégikus tónus az arabság vendégszeretetével, tudományos felfedezéseivel és a régi kiválóságaival kapcsolatban. A hazafias költészet mindaddig táptalaja a lázadásnak, amíg a franciák el nem hagyták Szíriát és Algériát, az angolok Egyiptomot, az olaszok pedig Líbiát.