A sorozatunk első és második részében már említettük, hogy az országok politikai helyzete minden más területre hatással van, így nem meglepő, hogy az arab világ huszonegyedik századi politikai-történelmi, forradalmi és háborús eseményei a költőket, a kritikusokat és regényírókat is egyaránt megrázták. A mostani társadalmi aggodalmak, politikai fájdalmak és nehézségek, a nyugati világ hatalmainak beavatkozása, valamint a zsarnokság, gyilkosság, igazságtalanság és kapzsiság témái uralják az arab költészet és regényirodalom nagyobb szeletét a 2001. szeptember 11-i terrortámadások és az arab tavasz utáni időszakban.

Természetesen a klasszikus irodalmi (szerelem, társadalmi szokások, nosztalgia) és specifikusan arab tematikák (a fáraóállam sikerei, az iszlám aranykorszaka, az arabok vendégszeretete) nem tűntek el teljesen a palettáról, de jelentőségük érezhetően csökkent. A jellegzetesen huszadik századi témák (nemzeti büszkeség, arab érzület, a dicső múlt emléke, hazafiasság) elsősorban a forradalmak idején, 2011-ben kerültek előtérbe.

De vajon a huszonegyedik századba lépve a költészet még mindig az arabok fő kincse és büszkesége, vagy mély nosztalgiában élünk a soha vissza nem térő múlt iránt? Merre tart a kortárs arab költészet egy olyan időszakban, amikor az irodalom egyre kevésbé fontos az olvasók számára? Kétségtelen, hogy e korszak az elbeszélő formáknak (regény, mozi, film, sorozat, oknyomozó újságírás) kedvez. A költészet nem sokat profitált a színház és a mozi világából, de haszonnal merített az elbeszéléséből, az elmúlt fél évszázadban ugyanakkor sokat fejlődött a prózaversek formanyelve.

Figyelemre méltó az elmúlt két évtizedben, az, hogy számos költő, köztük ismert és lelkes fiatalok, visszatérnek az arab vers hagyományos formájához. Ez nemcsak a formában írt, rímes költészethez való újbóli odafordulást jelenti, hanem azt is, hogy újra kiemelten fontos lett a nyelv, a ritmus, a hang és a metafora. A mai arab költészet nagyobb részében a versek már nem a szavak, hanem az értelem és érzelem kedvéért sorakoznak elénk, azaz a hangulatképekkel bilincselik le az olvasót. Az arab költészet dilemmájának másik fontos aspektusa a komplikált viszony az olvasókkal. Kevés kivétellel a költészetnek nincs népszerű piaca. Az olvasók és a költők két külön világban élnek. A huszonegyedik században a költők és a lírakritikusok meglehetősen elitista módon nem reagáltak a költészet világától egyre inkább elszakadó olvasókra. A költők felolvasóestjei már nem vonzanak jelentős közönséget, és a résztvevők a legtöbb esetben a költő saját barátai, családtagjai, az arab költészettel foglalkozó kritikusok és teoretikusok száma pedig jelentősen csökkent; a kritikusok nagy része inkább a próza felé fordult.

A jelenlegi koronavírus-költészetet a hisztérikus bénultság jellemzi: a projektek nagy részét elhalasztják, a szavak pedig haszontalannak és képtelennek tűnnek a vírus és az abból fakadó traumák gyógyítására. Ez azonban természetesen nem anullálja a korábbi évek kiemelkedő teljesítményeit. Az arab költők közül leginkább a dél-egyiptomi Abdur-Rahmán al-Abnúdi (1938–2015), a Kavafisz-díjat elnyerő Rifaat Szallám (1951–2020), a népi nyelvet használó fiatal forradalmár-költő, Hisám al-Gahh (1978) ,és a kiemelkedően termékeny Attif Mohamed Abdel-Medzsíd (1973) egyiptomi költő-újságíró-műfordító emelkedik ki. A tehetséges arab költőkhöz csatlakozik a szudáni költészet vezéralakja, a helyi írószövetség elnöke, Abdallah Músza Ibráhím.

A huszonegyedik századi arab regény kétségkívül az olvasók figyelmének fókuszában áll, élharcosa pedig Egyiptom, Szíria és Jordánia. A regényírók mezőnyéből kiemelkedik a szír Musztafa Halífa (1948), akinek A burok: Egy leskelődő naplója (Al-Qawqa'a: Javmíját mutalasszisz) című kötete Bourgla Ossamah fordításában 2012-ben magyarul is megjelent. A történet főhősét, egy Párizsban tanult szír fiatalembert a damaszkuszi repülőtérre érkezve letartóztatják, és a rezsim különböző börtöneiben kell ártatlanul, ítélet nélkül raboskodnia tizenhárom évig.

A kiemelkedő regényírók körébe sorolható még az egyiptomi Yúszuf Zidán (1958), akinek legismertebb regénye az Azazel, az International Prize for Arabic Fiction (Booker Award) nyertese. Nem szabad elfeledkezni honfitársáról, Ahmed Hálid Tafvíkról (1962–2018) sem, aki az első horror-, sci-fi- és orvosi thrilleríró az arab országokban; ő jegyzi az Utópia című világhírű disztópiát. A palesztin származású jordán író, Ibráhím Naszrallah (1954) 2016-ban megjelent A kutya második háborúja (Harb ak-Kalb as-Száníja) című regényében a társadalom és a valóság átalakulásait dolgozza fel fantasyban, feltárva a társadalmi-emberi vadság tendenciáit, a materializmus terjedését, az erkölcsi és emberi értékektől való eltávolodást. A népszerű regény szintén elnyerte az International Prize for Arabic Fiction díját.

A fentieken kívül nem szabad megfeledkezni az egyiptomi Alaa al-Aszvániról (1957), az arab világ egyik legolvasottabb kortárs szerzőjéről sem, aki civilben fogorvos és az arab kormányok éles nyelvű bírálója, és aki az egyiptomi főváros árnyoldalát bemutató queer regényt, a Jakubján-épületet (Imárat Jakúbíján) írta. A szokatlan, érzékeny témájú regény három év alatt nyolc kiadást élt meg, és film is készült belőle, amelynek főszereplője Adel Imám, az arab világ legismertebb és legtehetségesebb színésze.

A huszonegyedik században is rengeteget fejlődő regénnyel szemben ugyanakkor vannak veszteségek is: nem történtek ugyanis újabb kísérletek az egyedülálló irodalmi műfaj, a makáma további megújítására és modernizálására, sőt, manapság már nem is látható ilyen algebrikus formával megalkotható mű.