Az egyre gyengülő Oszmán Birodalom arab irodalma a tizenkilencedik századig nem sokat fejlődött. Az arab területek feletti oszmán uralom stagnálása az irodalomban is jól tükröződött: az arab írók termékenysége messze alulmúlta a preiszlám (pogány) vagy az iszlám keletkezése utáni alkotások művészi értékét. 

Az újkori arab irodalom helyzete csak azután javult, hogy az arabok nyitni kezdtek a szomszédos, elsősorban európai civilizációk felé. A más kultúrákkal való keveredés és ezek elemeinek elfogadása hozzájárult ahhoz, hogy az arab irodalomban korábban ismeretlen műfajok elterjedjenek az arab írók körében is: ilyen volt a színház, a regény és az irodalomkritika térnyerése.

Az újkori arab irodalom presztízse megnőtt, idővel pedig nemzetközi színtéren is elismertté vált. A fejlődést és az ezt követő elismertséget több tényező együttállása eredményezte: ezek közül talán a külföldi kiküldetések voltak a leghatékonyabbak. E kiküldetések előfeltétele az volt, hogy az oktatási lehetőségek bővítésével Levantéban és Egyiptomban létrehozott iskolákban és intézményekben elterjedjen a francia és angol nyelv (és kultúra) oktatása. Ezen oktatási intézmények tehetséges, végzett diákjai közül aztán néhányat Franciaországba küldtek, hogy tökéletesítsék tudásukat. Az első kiküldetések 1826-ban, Muhammad Ali pasa uralkodása alatt zajlottak, amikor negyvennégy diákot választottak az Al-Azhar hallgatói közül, akiket a megvilágosodás tudósa, Rifáa at-Tahtávi (1801–1873) vezetett. Visszatérésük után ezek a „követek” a fordítás és az oktatás területén tevékenykedtek, és több téren, így az irodalomban is kézzelfogható fejlődési folyamatot indítottak útjára. Ezt követően több más ilyen tanulmányútra is sor került számos amerikai és európai országba.

Mindez idővel magával hozta a francia és angol könyvek fordításainak gyarapodását. A fordítómozgalmat Levantéban néhány hittérítő indította, mivel tanításhoz szükséges könyveket és tananyagokat fordítottak, mindaddig azonban nem erősödött meg, amíg a Rifáa at-Tahtávi vezette misszió haza nem tért, és el nem kezdte a tudományos könyvek fordítását. A mozgalom támogatására at-Tahtávi 1835-ben megalapította az idegen nyelvek oktatásával foglalkozó al-Alszun Iskolát, melynek végzett hallgatói több száz értékes könyvet fordítottak és jelentettek meg.

Mindez persze lehetetlen lett volna a nyomtatás kései elterjedése nélkül: bár az első arab nyomdai sablon 1514-ben készült Olaszországban, az első arab nyomdát csak 1706-ban létesítették Aleppóban, majd ezt követte 1734-ben a khencharai (as-Súvír) és az 1751-es bejrúti. A nyomdák persze nemcsak könyveket nyomtak, hanem a tizenkilencedik századtól immár újságokat is: Muhammad Ali pasa idején, 1822-ben alapították a Dzsúrnál al-Kedívét (Kedive lapja), majd 1828-ban az arab-török nyelvű al-Vakáit (Hivatalos Közlöny). Az arab sajtó hozzájárult a nemzeti öntudat terjesztéséhez, szerepet vállalt a zsarnokság elleni küzdelemben, valamint elősegítette az arab társadalom nyitottabbá válását a szomszédos kultúrák, irodalmak iránt.

Az oktatás és a sajtó mellett persze fontos szerepe volt a fejlődésben az új kulturális intézményrendszer létrejöttének is. A Nyugattal való érintkezés és az ezzel párhuzamos orientalizmuskutatások rámutattak az arab örökség újjáélesztésének és terjesztésének szükségességére. Az ismert egyiptomi értelmiségi, Ali Mubárak pasa ezt felismervén egyesületet hozott létre a régi arab kéziratok kiadására at-Tahtávi vezetésével, 1898-ban pedig egy, az arab örökség értékes és neves könyveinek kiadásával foglalkozó társaság jött létre, melynek tagjai között olyan híres arab írók voltak, mint Ahmed Tajmúr, Hasszan Ászim és Ali Bahgat. De számos kifejezetten irodalmi célú társaság is alapult: e tekintetben a Levante-térség megelőzte Egyiptomot, hiszen amerikai misszionáriusok Bejrútban már 1847-ben megalapították a Dzsamíat as-Szúríját (Szír Egyesület), amelynek célja a tudomány terjesztése és az irodalom, illetve a művészetek népszerűsítése volt. Egyiptom leghíresebb egyesülete a Dzsamíat al-Maárif (a Tudás Egyesülete), amelyet Muhammad Árif alapított 1868-ban a kultúra terjesztése és az arab örökség újjáélesztése céljából.

De hogyan hatott mindez az egyes irodalmi műfajokra? Volt, amelyik ezek hatására született meg az arab kultúrában: bár az arabok évszázadok óta ismerték az árnyjátékot, a kutatók egyetértenek abban, hogy az arab színház művészi értelemben Libanonban született meg a tizenkilencedik század közepén, amikor 1848-ban Márún an-Nakkás a saját házában színre vitte Molière A fösvény című komédiájának zenés arab verzióját. Honfitársa, Halíl al-Jázidzsi pedig 1878-ban Murúá val-Vafá (Lovagság és lojalitás) címmel eredeti arab darabot is rendezett.

Az újkori arab költészet a 19. század elején a régi (a pogány, illetve közvetlenül az iszlám keletkezése utáni) költők stílusát, szókincsét, nyelvét és módszereit imitálta. Így az arab költészet célja soha nem változott: a gyász vagy a büszkeség megjelenítése, szatíra, dicséret vagy épp leírás volt a tárgya. A költészet felvirágzásának első jelei a tizenkilencedik század második felében jelentek meg, és a huszadik században folytatódtak. Arab költészeti iskolák alakultak, például a tizenkilencedik század második felében létesült al-Basz val-Ihijá-iskola, amely azon a gondolaton alapult, hogy megőrizze az arab költészeti örökséget, és visszaterelje az arab verset ragyogó, dicső korszakába. Az iskola úttörői Mahmúd Számi al-Bárúdí, Bisára al-Húri és Ahmed Savki voltak – ekkor jelent meg a modern arab költészetben először a nagyfokú költői intenzitású prózavers. Emellett a misztikus költészet is virágzásnak indult: ilyen költeményeket adtak elő a dervisek ájtatos, sokszor extázisba hajló gyakorlatuk, a zikr alkalmával.

A tizenkilencedik századi arab prózai szövegek nagy része a nyugati mintát követte. A század első felében ezt a prózát a finomságok, díszítések, túlzások és folklorisztikus betétek jellemezték – ezektől a sallangoktól csak a század utolsó két évtizedében kezdett megszabadulni –, ahogy az világosan látható Muhammad Abdú imám (1849–1905) és híres tanítványa, Musztafa Lutfi al-Manfalúti (1876–1924) írásaiból, elsősorban cikkeiből.

Szóljunk végül egy unikális, a próza és a vers határán álló műfajról – a században történtek ugyanis kísérletek egy teljesen egyedülálló arab irodalmi műfaj, a makáma (vagyis a formailag rímes, ritmikus próza) felélesztésére és megújítására, többnyire Abú Muhammad al-Haríri hagyományos stílusát követve. Szerzőik közül kiemelkedik a libanoni Nászíf al-Jázidzsi és Ibráhím al-Ahdab, illetve az egyiptomi Abdalláh Fikri pasa – a műfaj azonban igazán a huszadik században érkezik meg a modernitás útjára – vagyis bővebben sorozatunk második részében ejtünk majd róla szót!