Portugáliában a 2023-as év egyik irodalmi érdekessége volt Miguel Real regénye az O último minuto na vida de Saramago (’Az utolsó perc Saramago életében’). Ebben a portugál író és esszéista egyetlen végtelennek tetsző belső monológban idézi fel Saramago életét és munkásságát. Az egymásba átindázó hét fejezet egészen az utolsó pillanatig, a 0”-ig kíséri az író tudatában felmerülő emléktöredékeket, az Azinhaga-ban majd Lisszabonban töltött gyermekkortól egészen az írói pálya beteljesülését jelentő Nobel-díjig és a Lanzarote szigetén, önkéntes fél-száműzetésben töltött évekig.

A haldokló író fejében kavargó gondolatokat felidéző, fejezetből fejezetbe folyamatosan átlépő, csupán vesszőkkel tagolt szöveg néhány vissza-visszatérő helyzet és ember körül csomósodik: ilyen a mór ősöktől származó szépapa, akit Saramago soha nem ismerhetett meg, csak a családi legendáriumban hallott róla, vagy Pilar del Río, az író harmadik felesége, aki a sokáig keresett szerelmi és szellemi beteljesedést hozta meg számára, és írói dicsőségének tanúja, őt haláláig kísérő hűséges társa lehetett. De ilyen a regényben többször felsejlő, utópikus „Josephville” is, amelyet Saramago ifjúkorában képzelt el (ellentéteként az őt ellenségesen fogadó nagyvárosnak, Lisszabonnak) művészi elismertségének elvont világaként, és az író viszonyulása baloldali eszmékhez, amelyek egész gondolkodásmódját meghatározták, de műveiben csak áttételesen, a pártosságot elvontan képviselve jelentek meg.

A tíz másodpercenként újabb és újabb irányba forduló gondolatfolyam nemcsak Saramago életének korszakait idézi fel, hanem a kudarcokat, a lassan kibontakozó írói pályát, a saramago-i regények világát is,

úgyhogy elsősorban az író munkásságát jól vagy legalább nagy vonalaiban ismerő olvasók számára érdekes, akik a teljesebb megértéshez fogódzót találhatnak az általuk ismert művekben. Ezt érzékelteti az alábbi részlet is a 20” című fejezetből:

„… Pilar keze a takaró fölött végigsiklik a testemen, érzem az érintését, semmiben sem különbözik a keze Sara da Conceição erős kezétől, akinek megtiltották, hogy összekösse az életét Domingos Mau-Tempo-val, de ő azt mondta, ha nem mehet hozzá Domingos Mau-Tempo-hoz, akkor senki másnak nem lesz a felesége, a keze vezette őt át a mezőn egy májusi napon, a búzaföld közepén odaadta magát Domingosnak, és határozott kezével elégedetten indult hazafelé, csak egy pataknál állt meg, mert a vér megállíthatatlanul csorgott végig a lábán, az apjának, Laureano Carranca-nak mégis igaza lett, Domingos Mau-Tempo részeges csavargó volt, gyerekeket nemzett neki, azután nekiindult, nem maradt meg sehol, nem kapott bért a munkájáért, felakasztotta magát egy olajfára, Sara sem ért jobb véget, a tébolydában úgy beszélgetett Domingossal, mintha még élne, vajon miért jutott most eszembe Sara da Conceição, talán mert éppen olyan erősnek képzeltem el a kezét, amilyen Pilar keze, vagy Pilarét, amilyen Sara-é, Sara-t éreztem Pilar érintésében, nem, nem beszélek félre, tudom miért tettem, és továbbra is így teszek, regényeim minden nőalakja megtestesült Pilarban, benne találtam meg mindannyiuk teljességét, és itt őrzöm őket magamban, Pilar képét magamban őrizve, tudom már, miért jutott eszembe Sara, azért mert félek, hogy Pilar szenvedni fog a halálom után, támadni fogják, ahogy engem is támadtak, körbefonják őt a szóbeszéddel, pletykákkal, rágalmakkal, amelyek közül a legnagyobb már most is bejárja a női lapokat, nevezetesen, Isabel tanított meg arra, hogyan kell az asztalnál enni, én pedig hálátlan és igazságtalan voltam vele, mert Isabel nélkül semmire nem vittem volna, erre soha nem válaszoltam, mert semmit nem lehet válaszolni ennyire légbőlkapott híresztelésekre, már csak az hiányzik, hogy azt mondják, ő tanított meg regényt írni, talán egy nap valaki felfedezi, ő tanított meg arra is, hogyan fogjam a töltőtollat, és hogy én egy Australopithecus voltam, szőrös barlangi vadember, Isabellel akkor éltem, amikor újságíróként dolgoztam, a PCP aktív tagjaként működtem, és mindent megadtam neki, amit csak adhattam, szerelmet, szenvedélyt, bajtársiasságot, támogatást, ő is megadott nekem mindent, amit csak adhatott, nem tartozott egyikünk sem a másiknak, elváltunk egymástól, és már semmi nem kötött hozzá, amikor Pilart megismertem, aztán amikor újra kiadták első könyveimet, megváltoztattam a bennük lévő, neki szóló ajánlásokat, mert már semmi közünk nem volt egymáshoz, és az ajánlások egy olyan kapcsolatra utaltak, amely már nem létezett, mindennel megvádolhatnak, de azzal nem, hogy álszent volnék, amikor megismertem Isabelt, a pályája delelőjén volt, a Viver com os Outros (’Másokkal élni’) nagy sikert aratott, ünnepelték, gyerekkönyveit sorra díjazták, az O Amor Difícil  (’A nehéz szerelem’) című darabját bemutatták a Nemzeti Színházban, én viszont nem tudtam felmutatni semmit, könyvben kiadott krónikáimat alig vették, két verseskötetemet nem olvasta senki, a Festészeti és szépírási kézikönyvvel kudarcot vallottam, de később Isabel nem tudott megbékélni regényeim sikerével, látszólag persze nagyon örült, de a lelke legmélyén egyáltalán nem, láttam rajta, amikor Ilda meg én különváltunk, mind a ketten rendbe hoztuk az életünket, és megtaláltuk a boldogságot, de Isabel nem tudott továbblépni, megcsökött a múltban, mintha a jelen tovább élt volna a jövőben, én mentem előre, újra megtaláltam a boldogságot, nem tudom ő miért nem volt képes erre, abbahagytam az újságírást, csalódtam a Pártban, szakítottam a múlttal, új életet akartam kezdeni, ahogy Ilda után is történt, békében váltunk el egymástól, a teste már nem ébresztett vágyakat bennem, ahogy az enyém sem benne, tartoztam neki, mert irodalmilag jó helyzetbe kerültem, ő pedig, hát, tükröződik mindabban, amit írt, a portugál ember, hozzászokva a megaláztatásokhoz, szeretné minden áron megtalálni az Achilles-sarkokat, egyesek ezt a kommunista voltomban találták meg, mások az Isabelnek írt ajánlások kitörlésében, hibáztattak abban, hogy új szerelemre találtam, igazából ez nem volt új szerelem, az a szerelem volt, amelyre kamaszkorom óta vártam, ha nem ismerem meg Pilart, valószínűleg ugyanez az író lettem volna, de keserűbb, magamnak valóbb, zárkózottabb, a pártosságom miatt pesszimistább, talán elkeseredettebb, társadalmi kataklizmák megjövendölője, Pilar az érzelmeimet fellobbantva elérte, hogy örökösen lángoljon bennem a szenvedély, megértőbbé tett, nyesegette az érzékenységemet, feltüzelte az elégedetlenségemet, megöregedtem, de mellette soha nem felejtettem el, milyen mérhetetlen erőt jelent a NEM szó, nem lett belőlem zsémbes öregember, aki állandóan azt hangoztatja, hogy a világ elveszett, nem veszett el, hanem elveszejtették, mert érdekükben áll elveszejteni, a háborúk, éhínség, természeti csapások és az atombomba fenyegetésével  erősítve a félelmet a tömegekben, hogy elveszítsék a reményt, rettegjenek a megfoghatatlantól, Fátima karjaiba vessék magukat, megjámborodjanak, mint a bárányok, akiket áldozatul terelnek az emberek vérével táplálkozó Mammon elé, amint ravasz öregemberként dámajátékot játszik fényes délben, és felböfögi a pácolt makrélát, soha nem emeltem az egekbe az írásaimat írótársaim rovására, akkor semmim nem volt, csak írói nevem, minden, amit azután elértem, Pilarral együtt értem el, az ő hatására, mielőtt kimondtam volna valamit, ő már gondolt rá, mielőtt gondoltam volna valamire, ő már kimondta, semmit nem kellett egyeztetnünk, megbeszélnünk, mindenben egyetértettünk, mert mélyen legbelül tökéletes volt az összhang közöttünk…”

A Saramago életének utolsó percét felidéző regény azonban 

csak a valóságelemek – az utolsó pillanatait élő tudat kusza kavargását megidéző – szeszélyes egymás mellé helyezésében fikció.

Alapja, kiindulópontja az író születésének századik évfordulójára, 2022-ben megjelent nyolcadfélszáz oldalas életrajz: As 7 vidas de José Saramago-t (’José Saramago 7 élete’), amelyet Miguel Real Filomena Oliveira-val Saramago több művének színpadra állítójával készített, bőven dokumentálva, sokszor regényesen tálalva mutatja be, hét korszakra tagolva az író életét és munkásságát. A Lisszabonba érkezés és gyermekkor éveit követik az ipariskolába járó, utóbb egy munkásbiztosító hivatalnokaként dolgozó fiatalember első, sikertelen regénykísérletei; majd az Estúdios Cor kiadóban végzett  munka, amelynek során Saramago lassan bekerül az irodalmi élet vérkeringésébe, megismerve a kor valamennyi jelentős íróját; azután az Ilda Reis-zsel és Isabel da Nóbrega írónővel kötött házassága, és az újságírói, műfordítói munka; ezt követik az 1980-as évek, amikor kibontakozik a mindig is vágyott írói munkásság, amely az utolsó előtti korszakban, a nemzetközi elismertségben, a Nobel-díjban és a Pilarral való szerelemben éri el tetőpontját, hogy azután az 1998-at követő években, nagy disztópikus regényekkel teljesedjen be és záruljon le.

Teljesen természetes, hogy ez a hatalmas összegyűjtött anyag megmozgathatta Miguel Real fantáziáját: így született meg a 184 oldalas regény, az életének utolsó pillanatait megélő nagy író képzelt számvetése önmagával, életével, munkásságával és a világgal.

Miguel Reis: O último minuto na vida de Saramago. Lisszabon, Companhia das Letras, 2023. 184 oldal, 16,65 euró