Najat El Hachmi marokkói származású katalán írónő egyedi hangot képvisel a kortárs katalán irodalomban, ami az írói hang őszintesége és a stílus sajátosságai mellett annak a kulturális hídszerepnek is köszönhető, melyet képviselnie adatott.

Az egykori gyarmati országok értelmisége, művészei, alkotói gyakran választják írói nyelvként az egykori gyarmattartók nyelvét, hiszen iskoláikat általában ezen a nyelven végezték, hazájukban vagy Európában. A kultúra nyelve nemcsak az egykori alá-fölé rendeltségi viszonyból fakadó beidegződés, hanem egyben lehetőség is, hiszen így az alkotók a nagy európai kúltúrnyelvek használata révén elérhetnek egy tágabb, tengerentúli olvasóközönséget is. Így kerültek be a világirodalom körforgásába és az európai közönség látókörébe például a francia nyelvű magrebi irodalom jeles alkotói (Kateb Yacine, Tahar Ben Jelloun, Mohamed Dib, Kamel Daoud, Assija Djebar stb.) A marokkói irodalom képviselői közül többen választották alkotói nyelvüknek a spanyolt (pl. Mohamed Sibari vagy Mohamed Chakor), a kritika szerint azonban ez az irányzat nem adott olyan nagy jelentőségű szerzőket, mint a szomszédos gyarmattartó ország esetében.

Érdekes azonban az a jelenség, amikor egy korábbi gyarmatról származó író kisebbségi nyelvet választ alkotói nyelvnek, mint történt az Hachmi, és nemzedékének több alkotója (Saïd El Kadoui, Laila Karrouch) esetében, akik a 80-as években érkeztek gyerekként családjukkal Katalóniába. A marokkói Rif vidék Nador tartományában születtek, anyanyelvük a tarifit, a Marokkóban beszélt amazic/berber nyelvek három fő dialektusának egyike (kb. az ország lakosságának 40%-a beszéli őket anyanyelvként). 7-8 éves korukban váltottak hazát, és iskoláikat katalánul végezték, mert bár a katalán akkor még csak társhivatalos nyelv volt a tartományban, az oktatás nyelve azonban már akkor is katalánul folyt kisiskolás kortól az egyetemig.

Katalónia, Spanyolország gazdag, iparosodott, északkeleti tartománya hagyományosan népszerű célpont a kevésbé fejlett országrészekből (Andalúzia, Murcia, Extremadura stb.) érkező bevándorlók számára, de a ’70-es évektől az észak-afrikaiak körében is egyre gyakoribbá vált, hogy nem folytatták útjukat észak felé, hanem itt telepedtek le. A spanyolországi marokkóiak harmada Katalóniában él, itt épült ki a legkorábban az a közösség, amely családi és társadalmi hálózatán keresztül egyre újabb tagokkal gyarapodik, s mára kb. 225 ezer főt számlál. Az amazic jelenleg valószínűleg a harmadik legnagyobb anyanyelvi közösség Katalóniában a spanyol és a katalán után.

Marokkó etnikailag, nyelvileg és vallás tekintetében is sokarcú népe a spanyol irodalomban leggyakrabban a mór jelzőt kapja annak ellenére, hogy ez a népnév a történelem során rárakódott konnotációk miatt inkább pejoratív. Az írók minden megkülönböztetés nélkül használják a mór, arab, muzulmán, berber, bennszülött, szaracén, rifi, vagy ritkábban a mohamedán, beduin, tuareg vagy esetleg a marokkói jelzőt is. A spanyolok köztudatában Marokkó egy homogén, iszlám vallású arab ország, s ezt a képet az irodalom sem árnyalja hangsúlyosan. A két ország közt hosszú időn át fennálló történelmi, politikai és kulturális kapcsolatok miatt a Marokkó iránti érdeklődés töretlen, 2017-ben a Premio Planeta Irodalmi Nagydíjat Cristina López Barrio Niebla en Tánger ('Köd Tangerben') című alkotása nyerte el, s szintén Marokkóban játszódik María Dueñas Öltések közt az idő (El tiempo entre costuras) című, nagy nemzetközi sikert aratott, magyarra is lefordított izgalmas kémregénye. A marokkóiak ábrázolása során azonban mindig a klasszikus, orientalista toposzok jelennek meg, hiszen a mór mindig a másik, az ellenfél, az idegen, mert alakját mindig a Gibraltári-szoros innenső partjáról rajzolják meg. Ritka az olyan közelségből láttatott regényalak, mint a sivatag lakói a Tuareg című regényben, melynek szerzője, Alberto Vázquez-Figueroa kisgyermekként, köztársasági menekült családjával került a spanyol polgárháború végén Afrikába, és tizenhat éves koráig Marokkó és a Spanyol-Szahara között vándorolva élt. A szoros innenső vagy túlsó oldalán élő marokkóiak mélyebb, hitelesebb és árnyaltabb ábrázolását joggal várhatjuk maguktól a marokkóiaktól, és különösen nagy örömünkre szolgál, mikor ezek a történetek egy számunkra ismerős, érthető nyelven szólalnak meg, s teszik számunkra hozzáférhetővé ezt a világot.

Ilyen kuriózumok Najat El Hachmi regényei, melyek katalán eredetiben is már eleve egy világ lefordítását jelentik. Az írónő érzékeny, hiteles, és sokszor kegyetlenül őszinte közvetítő, akinek tükrében elevenen vibrál a sok gyakran látott, de belülről soha nem ismert élet, a katalóniai bevándorlósorsok világa. Hachmi igazi írói híd, regényeiben a szereplők mindig úton vannak az egyik parttól a másik felé, a beilleszkedés és eltávolodás különböző fázisaiban. Az író hangját nem torzítja egyoldalúvá sem a régi hagyományok és a gyerekkor tájai iránt érzett nosztalgia, sem pedig az európai intellektuellé vált feminista kritikája a patriarchális alávetettséggel szemben. Megmarad középen, el nem szakadhat, de vissza sem fordulhat.

Najat el Hachmi egy identitásfelvállalást hirdető könyvvel (Jo també sóc catalana - 'Én is katalán vagyok') jelentkezett először, 2004-ben. Kiadója, az Edicions62 a könyv ismertetőjét ezzel a mondattal zárja: "Alapvető fontoságú könyv, ha szeretnénk megérteni, milyenek lesznek a 21. századi új-katalánok".[1] Katalóniában, ahol a lakosság túlnyomó többségének a felmenői legalább részben Katalónián kívüli területekről származnak, a bevándorlók asszimilációja vagy akkulturációja, meggyökeresedése, beilleszkedése a helyi társadalomba fontos kérdés, amelynek nagy érdeklődésre számot tartó irodalmi hagyománya van.

Az írónő első regénye, a L’últim pátriarcha ('Az utolsó pátriárka') 2008-ban elnyerte a rangos katalán Ramon Llull-díjat. A regényt tíz nyelvre fordították le. Hachmi körülbelül négyévenként jelentkezik új regénnyel, 2011-ben jelent meg a La caçadora de cossos. ('Testvadász'), majd 2015-ben a La filla estrangera (A lányom, aki idegen), amely két díjat is nyert 2015-ben (Premi Sant Joan de narrativa és a Premi Ciutat de Barcelona). Végül 2018-ban jelent meg a Mare de llet i mel ('Anyám, aki tej és méz').

Najat el Hachmi minden regényének fő témája a bevándorlás helyzetéből következő kulturális kettősség, pluralitás. Az első regény fókuszában az apa személye áll, akinek patriarchátusa, vagyis családja felett gyakorolt korlátlan uralma véget ér a lánya döntése miatt, aki az új országban felrúgja az ősi törvényeket. A második regény a lány és az anya viszonyának története. A lány nyitottan, kíváncsian viszonyul a befogadó társadalomhoz, amelybe képes beilleszkedni, annak ellenére, hogy érzékeli a többség felől jövő diszkriminációt és rasszizmust. Az anya számára azonban az idegen ország csak átmeneti, ahol nem akar gyökeret ereszteni, csak saját nyelvébe és világába zárkózva túlélni. Az utolsó regény az anya személye köré épül, az ő korábbi életét, személyét, az őt felnevelő patriarchális nagycsalád szokásait, életét láttatja, amelyen keresztül értelmezhetővé válik a másik, európai társadalom. Hachmi olyan valóságot ír le, amely a nagyközönség számára ismeretlen, a premodern rifi nagycsaládban élő, vagy onnan elszármazott nők valóságát, az európai adaptáció kihívásait, és az arra adott különféle válaszokat. Kihívás számára, hogy figuráit úgy ábrázolja, mint akiknek saját jogon, saját szerteágazó életük van, s ezáltal kiléphetnek a Katalóniába érkezett idegen sztereotípiájából, s mindig arra törekszik, hogy a bevándorlás szó mögött rejtőző valóság sokféle árnyalatát láttassa.[2] Nehézségnek tartja a médiában való szereplést, mert véleménye szerint a közönség az áldozatokra kíváncsi, akik a rasszizmus vagy a férfi önkény hírértékű áldozatai, ezek a figurák erősítik meg a bennük élő sztereotípiákat, világképük jogosságát.

Az utolsó pátriárka című regényben Najat el Hachmi valójában a saját döntését, élethelyzetét ábrázolja, azét a generációét, melyet ő határnemzedéknek nevez második generációs bevándorló helyett. Ők az a nemzedék, akik már nem maguk döntöttek a szülőhely elhagyása mellett, s életkoruknál fogva tökéletesen képesek elsajátítani a befogadó ország nyelvét, kultúráját. A regényben az azonosulás vágyát egy különös, visszatérő motívum jelzi: a durva, bántalmazó, iszákos, nőcsábász apa miatt állandóan rettegő családban a főszereplő kislány a katalán értelmező kéziszótár szavait tanulja ábécésorrendben. Ez jelenti számára a menedéket és a rendet, amit a fejezeteket záró betűrendbe szedett szavak, s a hozzájuk tartozó etimológiai magyarázatok jeleznek. A kislány a muszlim és a laicizálódott európai kultúra határvidékén nő fel, de annak ellenére, hogy az apa egyértelműen az otthon hagyott társadalmi valóságot képviseli, pontosan érezzük, hogy ilyen férjek és ilyen apák ugyanúgy létezhetnek a keresztény kultúrkörben is. Nagyon fontosak még a regényben megjelenő irodalmi referenciapontok: Mercè Rodoreda, The house of the Mango street, és a Fehér fogak, vagyis a katalán irodalom nagyasszonya, és a bevándorló irodalom két világhírű alkotása, Sandra Cisneros, és Zadie Smith regényei.

A kulturális identitás Najat El Hachmi számára a köztesség elfogadását jelenti: írói eszköze a katalán irodalmi nyelv, témája melyből táplálkozik, a bevándorló amazic közösség és kultúra, akik számára az amazic-arab viszonyból kiindulva ismerős a katalán-spanyol viszony. Az utolsó pátriárka című regényben egy marokkói gyökerű és kultúrájú, katalán identitású írónő rajzolja meg az övéi sorsát, s nyújt kordokumentumnak is beillő irodalmi tükröt a két ország változó társadalmáról, a hagyományok erejéről, a zsigeri kötődésről és a tudatosan választott identitással járó nehézségekről.

Jegyzetek:

[1] https://www.grup62.cat/llibre-jo-tambe-soc-catalana/106799

[2] Ramón Ferrandis, Lola Hierro, „Najat el Hachmi, la escritora” „https://elpais.com/elpais/2018/10/31/migrados/1540973070_703200.html