Ridának

0

Ez a történet Mimounról szól, Driouch fiáról, aki vala Allal fia, ez pedig Mohamedé, ez Mohandé, ez Bouziane-é, s akit mi egyszerűen csak Mimounnak fogunk nevezni. Az ő története ez, az utolsó nagy pátriárkák egyikéé, akik Driouch őseinek hosszú sorát alkották. Mindegyikőjük a nagy bibliai alakok határozottságával élte életét, irányította és igazgatta a körülötte levők sorsát.

Keveset tudunk arról, hogyan lesz valakiből nagy pátriárka, vagy akár csak közepes is, a pátriárkák eredete az idők homályába vész, s bennünket nem is az eredetük érdekel. Sok elmélet létezik patriarchális rend intézményével kapcsolatban, melyek magyarázatot próbálnak adni e társadalmi berendezkedés folytatólagos, az idők kezdetétől máig tartó fennállására. Ezek közt találunk determinista és a pszeudomágikus magyarázatokat egyaránt. A helyzet az, hogy Mimoun személye az a mérföldkő, ahol ez a leszármazási vonal hirtelen megszakad. Az ő fiai közül senki sem azonosította többé magát az elődeit olyannyira jellemző tekintélyelvűséggel, s egyikük sem próbálta alkalmazni ugyanazokat a diszkriminatív és zsarnoki eljárásokat.

Itt csak egyetlen igazságot akarunk elmesélni, egy apának az igaz történetét, akinek szembesülnie kellett azzal a csalódottsággal, amit azok éreznek, akik nem teljesíthetik be küldetésüket, meg egy leánygyermekét, aki bár nem akarta, mégis örökre megváltoztatta a Driouchok történetét.

1

A várva várt gyermek

Azon a napon, három leány után világra jött Driouch d’Allal de Mohamed de Mohand de Bouziane stb. első fiúgyermeke. Ő volt Mimoun, a szerencsefia, mert annyi leány után született.

A nap nem kezdődött semmi különlegességgel, csak olyan nap volt, mint az összes többi. Még a fehér leplekbe burkolózott öreg-öreg asszonyok sem tudtak volna semmi furcsaságot említeni, ami megjósolta volna ezt a születést, pedig ők mesterei az efféle dolgok megfigyelésének. Nem mutatkoztak jelek az égen, sem dagadó felhők az alkonyati égen, nem borult nyugtalanító csend a vidékre, a nap sem lángolt délidőben az égbolton, de még a juhnyáj sem tűnt rémültebbnek a szokásosnál. A szamár sem úgy csapta hátra a fülét, mint amikor azt szokta jelezni, hogy valami furcsaság van készülőben, s a folyó vájta szurdokok sem visszhangoztak erősebben, mint máskor.

Nem történt még annyi sem, mint ami ilyenkor szokott: nagyanyám, Mimoun anyja aznap reggel nem azzal az előérzettel ébredt, hogy ez lesz a jeles nap annak ellenére, hogy hiányzik még néhány nap az újholdig. Nem történt semmi ilyesmi. Nem szúrt a veséje, nem járkált fel és alá, ahogy az asszonyok szokták a bizonytalan ütemben jövő fájások között, míg el nem megy a magzatvizük.

Nagymama az első kakaskukorékolásra kelt, mint mindig, nehézkesen mozgott, pedig ennél a negyedik terhességnél nem is volt igazán nagy a hasa. Bedagasztotta a kenyeret, mint mindig, a tészta fehér volt, és puha, mint a meddő nők hasa. Elvégezte a reggeli mosakodást, amíg kelt a tészta, és többször leborult a földre a Magasságos előtt.

Kiment, és leszedte a fügekaktuszról a gyümölcsöt egy hosszú nyelű eszközzel, melynek merev csápjai közé beakad a kiválasztott darab. Ott a fügekaktusz tövében egy kövér izzadtságcsepp gurult végig a halántékán a fehér kendő mentén, mely arcát keretezte, s amely alól kibújtak olajtól fénylő, fekete hajfonatai.

A szomszédasszony is előjött, s így üdvözölte: micsoda egy hasad van, csak nem ez is lány lesz? Legyen, ahogy Isten akarja, nem bánom, hogy fiú-e vagy lány, csak egészséges legyen, el kell fogadnunk az Ő kegyelmét és áldását.

Neki, gondolom, nem lett volna ellenére, ha megint lánya születik. De mihez kezd majd, ha minden lánya férjhez megy, elköltözik a férj családjához, és ott neveli a gyermekeit, s az ő fiaik már nem is fognak emlékezni arra, hogy milyen nemzetségből származnak? A nemzetség meg a származás valószínűleg nem érdekelte annyira, de a magány… Sógornőjének a szomszédban már két fia volt. Ő mindeddig kudarcot vallott, mint feleség, mert nem teljesítette a legfőbb célkitűzést. A Driouchok tervei nem úgy valósultak meg, ahogyan az meg volt írva.

Nagymama sündisznóvért ivott, olyan vízben fürdött, amelybe belekeverte a férje spermáját, s megfüstölte a lába közét a tűzre szórt keverékkel, amit kénből, szárított galambszarból és apróra tört mákból készített.

Bevetett minden praktikát, amit a korszak nagymamái ajánlottak. És be ne tedd a lábadat olyan ünnepre, ahol az irigy tekintetek képesek megváltoztatni a gyermek nemét, és nehogy mutogasd a domborodó hasadat azok előtt, akikről tudod, hogy a vetélytársuknak tekintenek. Ne bízz senkiben, és locsold meg a bejárati ajtót a reggeli vizeleteddel. Akkor, ha be is jönnek, már nem tudnak rád rontást tenni.

Aznap reggel nagymama szokás szerint tette a dolgát, karján csörögtek a vastag ezüst karperecek, klong-klong, ahogy hozzáértek a nagy agyagedény széléhez, amelyben újra átdagasztotta a félig már megkelt kenyértésztát.  Klong-klong, s letisztította ujjáról a ráragadt fehér masszát. A kis sodralékokat hozzáragasztotta a többihez a mutatóujjával, s ezzel be is fejezte a műveletsort. Mint egy zenemű utolsó hangja.

Csak amikor a melegtől kipirult arccal és néha-néha köhécselve már jó ideje sütötte a kenyeret a rőzséből rakott tűzön, miközben minden súlya a talpára, meg a tűz melegének kitett térdeire nehezedett, és már kisült mind, csak a legkisebb kenyér maradt hátra, csak akkor jajdult fel, s látta, hogy a nadrágját elönti valami bézsszínű folyadék. A nedvesség átütött a bő serualon, az első ingen, a ruha első rétegén, és a másodikon is, melyet ráhajtogattak az elsőre, egészen annyira, hogy már a kötényen is látszott a foltja.

Megkezdődött a szülés, aminek nem volt semmi előjele.

Szaladt, hogy szóljon az anyósának, és mondta neki, hogy nem fáj semmije, de egymerő lucsok mindenütt.

Rossz előjel.

Nagyanyám leguggolt, és belekapaszkodott a tetőről lógó kötélbe. Nézte a fatörzsekből faragott gerendákat, mennyi szúrágta lyuk! Az egyik ilyen színű, a másik olyan. Aztán elfordította a fejét, hogy elnézzen a másik irányba, minden erejével megragadta a térdeit, és nyomni kezdett. Úgy nézett ki, mint egy kötélre fellógatott bárány. Megint nyomott. Nem kellett sokszor megismételnie, bár volt egy pillanat, amikor úgy érezte, hogy egy hatalmas erő összepréseli, s arra gondolt, vajon nem kellene-e még benn tartani, visszafordítani azt az óriási valamit. Nem, már nem volt képes rá. Az anyósa a háta mögött, mindkét karjával átölelte a hasát derékmagasság fölött, és ellátta utasításokkal, hogy folytassa a más által elvégezhetetlen feladatot. Isten nevében, nyomjad, Isten nevében, uram, könyörülj rajtunk, nyomjad. Rossz jel ez, lányom, mikor fájdalom nélkül születik a gyermek. Ha nem gyötör meg a születéskor, gyötörni fog egész életedet át.

És így is lett. Aznap világra jött Mimoun, a szerencsefia, akinek az a megtiszteltetés jutott, hogy lezárja a pátriárkanemzedékek hosszú sorát, amelyek egy tisztességes és rendezett világ megteremtésén fáradoztak. Ő lesz az, akivel mindörökre véget ér a patriarchátus kárhozata. Ő persze mit sem tudott akkor még az elkövetkezendőkről. Nagyanyám, aki annyi mindent megérzett és megálmodott, ami aztán később valóra vált, ezeket a dolgokat nem álmodta meg, és nem is érezte előre. Kimerülten hallgatta a háznép asszonyait, akiknek éles hangú lu-lu-lu-ja hirdette faluszerte a jó hírt: a Driouch-házban fiúgyermek jött világra. Az asszonyok szájában a nyelv őrült sebességgel csattogott jobbra-balra, s a lármás örömujjongás hangjai felszálltak a levegőbe.