Az elmúlt években H. P. Lovecraft munkássága körül létrejött egyfajta párbeszédirodalmi kánon, vagyis olyan szövegek összessége, amelyek egyszerű tiszteletadás helyett (és mellett) kritikus szemmel forgatják ki és alkotják újra az általa teremtett mítoszt – kitapogatva a problematikus aspektusokat és alternatívát kínálva azokra. Olyan szerzők, mint Ruthanna Emrys (Winter Tide) vagy Victor LaValle (Fekete Tom Balladája) egyedi nézőpontból fogták meg a Lovecraft-univerzumot, és irodalmi igényességgel meséltek olyan szereplőkről, akiket Lovecraft fehér, konzervatív szenzibilitása csak torzan, rosszindulatúan tudott megmutatni.

Reméltem, hogy Matt Ruff sem véletlenül lebegteti vadul a kozmikus horror atyjának a nevét könyvének borítóján, és hogy a Lovecraft földjén is ebbe a kánonba fog tartozni, de csalódnom kellett. A kötet valójában sem Lovecraft, sem a vele párhuzamosan, vagy épp vele szemben alkotó szerzők könyveivel nem sok rokonságot mutat. De akkor miért is van Lovecraft neve ennyire központi helyen?

Ha nagyon cinikus lennék, azt mondanám, hogy a Lovecraft rasszizmusa körül zajló párbeszéd (főleg a World Fantasy-díj kapcsán) túl forró volt ahhoz, hogy Ruff ne süssön ki magának egy jól eladható kis csemegét, de talán több is lehet a címben egyszerű marketing-hívószónál. A Lovecraft földjén két fekete család útját követi az ötvenes években, és az ő nézőpontjukból mutatja be, milyen volt az élet a feketéket erőteljesen diszkrimináló Jim Crow-törvények idején. Erre rátelepszik még a korabeli ponyvaírók legnépszerűbb témáiból álló fantasztikum – így lesz az amerikai vidékből egy valódi weird fiction-panoráma, amit akár Lovecraft földjének is nevezhetünk.

Ezt a fajta műfaji demonstrációt Ruff csakis úgy tudja egyensúlyozni, hogy a regényt nyolc, önállóan olvasható fantasztikus novellára bontja, amelyben két fontosabb protagonistánk, Atticus és Letitia családjának valamelyik tagja kap központi szerepet. A történetek között van szektás-rituálés road trip-sztori, kísértetházas mese, bolygók és idősíkok közötti utazás, testi átváltozás, és szinte mindegyiket átitatja a fekete varázslat. A történetek tehát egymástól függetlenül bontakoznak ki, de az Atticus mágikus vérvonala körüli hajsza és egy Caleb Braithwaite nevű antagonista folyamatos jelenléte végül is regénnyé olvasztja össze őket, és így mi is eljutunk a probléma felvetésétől a megoldásáig.

A felszínen tehát sekélyes, szórakoztató sztorik laza láncolatáról van szó, de ennél nyilván valamivel mégiscsak többnek kellene lennie, és ez az, amit nem igazán sikerült eltalálnia, még ha kísérletet is tesz rá. Lehetett volna ez a regény egy erősebb panorámakép a feketék mindennapjairól a Jim Crow-törvények idején, de a szerző sosem megy mélyebbre a kötelezően bedobott (és teljesen egyforma) rasszista atrocitásoknál. Lehetett volna a címéből adódóan Lovecraft életművének kritikája vagy utánzata is, de sem a kozmicizmus, sem a közöny témáját nem sikerült behoznia (és ha ennek az adamitás-szektás vonalnak kellene képviselnie a szövegben a Lovecraft-féle horrort, mit mondjak, elég halványra sikeredett). Vagy lehetett volna ennek a kettőnek a mesteri ötvözete, ha a két témát sokkal nívósabban és értőbben közelíti meg. Nem lett.

A végeredményt tekintve a Lovecraft földjén klasszikus pulp-témák fekete főhősökre remixelt változata – annak egyébként még el is megy, hiszen szórakoztató, olvasmányos történetekről van szó. Kihagyott ziccer, hogy nem forgatja ki jobban a pulp-érát, mert sem igazi kritikáját, sem a világainak és hangulatának pontos megidézését nem érzékeltem ebben a könyvben. Jobbára bedobott nevekről van szó: már-már kamerába nézős, a cselekményhez egyáltalán nem tartozó párbeszédekben hallunk különféle művekről és szerzőjükről (Bradbury, Burroughs, Lovecraft stb.), talán szövegszintű kikacsintások is előfordulnak (elsősorban a címekben), de ennyi. Említésnél nem futja többre még ott sem, ahol ezeknek a régi szövegeknek a problémás aspektusaira jobban ki lehetett volna térni. Miközben a könyv főhőseit már-már komikus rendszerességgel akarja megverni vagy megölni minden felbukkanó fehér ember (persze ez még lehet sajnálatosan hiteles is), valahogy elégtelennek tűnik az a kevés kis párbeszéd arról, hogy a nagy sci-fi-szerzők is a fehér felsőbbrendűség nézőpontjából alkottak. Ha a könyvnek csakugyan az a célja, hogy leleplezze a sokaknak fel sem tűnő, de mindent átitató kulturális rasszizmust (ahogy a borító sugallja), nem gurít elég nagyot, hogy ez megrázóan átüssön.

Matt Ruff prózája és cselekményvezetése sem nevezhető kiemelkedőnek, de történetei legalább világosak és olvasmányosak, karakterei pedig kapnak elég időt, hogy megkedveltessék magukat az olvasóval. A Lovecraft földjén igazi erőssége inkább az éppen történő események nyílegyenes levezénylése, meg persze a félreérthetetlenül mozgóképre vágyó epizodikus-körkörös narratíva – minden bizonnyal jobban is áll a könyvnek az HBO-sorozat, ahová végül szükségszerűen kifutott. Ez a könyv egy két délután alatt elfogyasztható rémirodalmi gyorskaja, némi extra színezettel és társadalomkritikai fűszerezéssel, annak pedig teljesen vállalható is – ám nem kell benne különösebb mélységet és sodró művészi erőt, de még Lovecraft-hoz való érdemi kapcsolódási pontokat sem keresni.

Matt Ruff: Lovecraft földjén. Fordította Huszár András. Budapest, Agave könyvek, 2020.