Nem meglepő, hogy H. P. Lovecraft munkásságát egyre többen dolgozzák fel (elvégre a populáris kultúrában megkerülhetetlen alak), az viszont annál inkább, hogy ez az új magyar tanulmánykötet még nemzetközi szinten is újdonságnak számít. Életutat és életművet is bemutat, de speciális lencsét használ ehhez a kettős feladathoz: a poszthumanizmusét. Ebben a könyvben fókuszba kerül Lovecraft filozófiája, és az, hogyan kapcsolódik ez a szemlélet egy szándékában formalista, mégis radikálisan újszerű rémtörténet-típus megteremtéséhez.

A szerzők ezt a módváltást „fordulatnak” hívják – tény, hogy Lovecraft művészete szorosan kapcsolódik az új tudományos eredmények paradigmaváltásához. Az evolúcióelmélet, a kvantummechanika és a relativitáselmélet nyugtalanító igazságokat tárnak fel: az emberiség jelentéktelenségének iszonyata kerül középpontba, illetve az episztemológiai horror, a megértési kísérletek csődjéből (is) fakadó egzisztenciális reménytelenség egy determinisztikus világban.

Lovecraft rémtörténet-megközelítése lényegében ez: 

nem ment meg minket semmi, nincs kibúvó, nincs remény, ha léteznek is nálunk hatalmasabb (hosszabb életű, nagyobb tudású) entitások, ők sem tudnak mindent, mi pedig megértésük közelébe sem kerülhetünk.

Ezekben a művekben a borzalom nem a szörnyekkel való találkozás sokkjából ered, hanem az antropocentrikus világnézet összeomlásából. Az ember nem értheti meg, honnan hová tart: teljes civilizációnk, történelmünk is egy lábjegyzetnyi rezdülés a kozmosz felfoghatatlan nagyságához képest.

A H. P. Lovecraft – Poszthumanista olvasatok parádés szellemi gimnasztikával ugrálja körbe ezt a fajta személetet, a tanulmánykötet egyes fejezetein belül is szabad az átjárás különböző diszciplínák között, a szerzők intenzíven kutatják, hol érintkezik egymással az életrajz (arisztokráciából szegénységbe tartó út), az életfilozófia és a „mű”, hol megy át ez politikai nézetekbe, hogyan hat mindez vissza Lovecraft jellemfejlődésére, az hogyan formálja az egyes novellák minőségét, hogyan rendeződik ez az egész paradox módon mitológiába, és így tovább: saját testébe gabalyodó kígyó.

Ez nem azt jelenti, hogy strukturálatlan lenne a kötet – nagyon is átgondolt! –, inkább az rajzolódik ki, mennyire erősek az összefüggések, és nem lehet emerről beszélni úgy, hogy ne említenénk meg amazt. A szerzők meg is ragadják az alkalmat, hogy majd’ minden bekezdésnél elkalandozzanak (leginkább kedvenc filozófusaikat igyekeznek mindenhová betuszkolni), és mégis, ennek a tanulmánykötetnek a gondolati világa kényelmesen zárt. Világosnak tűnik, hogy a szerzők nemcsak kuriózumnak tartják Lovecraft kozmológiai-irodalmi szemléletét, hanem rezonálnak is vele:

jelenünket Lovecraft korának nevezik,

a vizsgált életművet pedig relevánsabbnak tartják, mint valaha.

Már csak emiatt is különösen egyedi ez a kötet: a filozófus kiteríti a lapjait, és minden rajta van – ilyesmivel nem nagyon szórakoztak a nagy Lovecraft-tanulmánykötetek (a Palgrave-Macmillan-féle New Critical Essays on H. P. Lovecraft akadémiai alapossága dacára inkább többféle szubjektív megközelítések antológiája, S. T. Joshi holdudvarában pedig vagy nagyon speciális, vagy nagyon generikus referenciakötetek látnak napvilágot stb.). Mit mondjak, 

ez a magyar kötet egy nagyon konkrét szemlélethez és irodalmi módhoz írt totális evangélium.

Csak találgatni tudok, hogyan is dolgozott a három szerző ezen a könyvön, elvégre az egyes fejezetek nincsenek név szerint elosztva. Gyanítom, a szövegtest és a lábjegyzetek szerzője nem mindig azonos, utóbbiak ugyanis időnként mintha vitatkoznának az előzővel (és vannak is itt dolgok, amikről lehet vitatkozni), mégis, a végső szöveg koherens, egységes. Akárhogy is történt, a végeredmény szerencsére egy laikusok számára is többé-kevésbé érthető, gördülékeny, olvasmányos szöveg – még úgy is, hogy valaki itt a szerzőhármasból nyilvánvalóan beleszeretett az olyan vagánybölcsész neologizmusokba, mint mondjuk „cthulhuid (anti)struktúra” vagy „okkulturális”. Mindegy, miért is beszéljünk szerzőségről, ha már az emberen túl vagyunk, ugye… de talán nem véletlenül van itt még valami.

A tanulmánykötet fejezetei között narratív betéteket találunk: egy eredeti történet cafatjait olvashatjuk össze.

 Semmi nem jelöli, hogy ezek a szövegrészletek honnan származnak (vélhetően a tanulmánykötet egyik szerzőjétől), és bár jópofának jópofa, csak remélni merem, hogy az egyszeri olvasót nem tévesztik meg – Lovecraft nem így, nem ilyet írt. Inkább ergodikus irodalmi kísérlet ez, de a szöveg felszínes hasonlóságokon túl nem igazán világít meg semmit a vizsgált szerző életművével kapcsolatban.

Szóval több is van itt, mint amennyit vártunk, cserébe nincs is igazi hiányérzetem. Kellően alapos és talán még furcsa is ez a könyv, mondjuk úgy: méltó. Nem hiszem, hogy hibának vagy hézagnak kellene feltüntetni azt, hogy rengeteg mellékút és vitalehetőség rajzolódik ki benne, amit célszerű lehet (majd, valahol, valamikor) alaposabban bejárni, megvitatni, kitölteni, mert pontosan ez egy jó tanulmánykötet ismérve: olyasmiről inspirál beszélgetést, amiről eleddig nem nagyon gondolkodtunk hangosan.

A kötet talán egyetlen komolyabb formai hiányossága, hogy a gyors témakeresést elősegítendő nincs benne név- és tárgymutató, pedig a hivatkozott és feldolgozott anyagok listája gazdag – ha megpillantunk mondjuk egy filmcímet, amelyről Lovecrafttal való összefüggésben szeretnénk olvasni, megtehetjük ugyan, de fel kell készülnünk a hosszas lapozgatásra. Ezt leszámítva ugyanakkor bámulatosan jól szerkesztett a kötet.

Így, a vége felé van bennem mindenféle kérdés, megjegyzés, tisztázási igény (címszavakban: káosz és determinizmus kapcsolatáról, Ligottiról, a Lovecraft-inspirálta internetfolklórról is), de mindez már túlmutat egy recenzión. 

Tessék, ez a valódi hatás: pezseg bennem a párbeszéd- és kutatásvágy – háttal az entrópiának.

Azért ez nem semmi.

Horváth Márk, Lovász Ádám, Nemes Z. Márió: H. P. Lovecraft – Poszthumanista olvasatok. Budapest, Kijárat, I. T. E. M. Alapítvány, 2022. 400 oldal, 4900 forint.