Elhunyt a Nobel-díjas kanadai író, a kisformák nagymestere, Alice Munro. Sári B. László búcsúzik tőle.
Az élők létszámfölényben lettek a holtakkal szemben. Immár Alice Munro is a kisebbséghez csatlakozott. Már többségben, íróként is jól értette a többieket: mikroszinten, a hosszabb-rövidebb kisformák nagymestereként. Ami leírásnak szerény, dicséretnek viszont egyáltalán nem túlzás. Az irodalom a legritkább esetben tud bármit is kezdeni azzal, ami nagy. Kivételek persze akadnak: mint mindig, most is kisebbségben. Munro persze nem a kivétel, csak kisebbség a többségben. A mérték belátása teszi azzá. Ott volt (és immár van) otthon, ahol még belátni a lelki tájat, ahol közelről lehet az ember tanúja a külső és belső történésnek, és ahol a szavak ugyan korlátozott hatótávolsággal, ám cserében nagy pontossággal találnak célba. Egyszer azt találtam írni az írásairól: unalmasak. Sőt: hogy megbízhatóan unalmasak és kiszámíthatók. Dicséretnek szántam, s most is annak gondolom. Merthogy Munro szövegeinek unalma és kiszámíthatósága megnyerő: hallatlan érzékkel épp annyit időzik világaiban és épp olyan típusú figyelmet szentel szereplőinek, amennyit és amilyet azok érdemelnek. Mintha nem izgatná az izgalom, de alapvető módon törekedik az ábrázolás igazságosságára. Ahogyan a Valamit el akartam mondani kapcsán F. Szabó Andrea fogalmaz: „történeteit átszövi a megaláztatás, a neheztelés, a magány, a bűntudat, valamint a szégyenérzet élménye, ezek mégsem kizárólag negatív élményként jelennek meg”. Nemcsak azért, mert az egyén megküzdési stratégiái érdeklik, hanem mert tudja: ezek a megpróbáltatások szükségesek, és alapvetően hozzájárulnak ahhoz a nevelődési folyamathoz, melynek során talán képesek leszünk egymást (és egymás szenvedéseit) megérteni. Hogy ettől lettünk, leszünk azok, akik vagyunk. Nagyvonalú, kis történetek ezek. Sok van belőlük az életműben. Elég ahhoz, hogy legyen mit újraolvasni.
Munro nemcsak halála miatt a múlté, hanem prózájának okán is. Oda visz, ahová halott felmenőink, szeretteink nem vihetnek már. Megélt jelenként beszéli el a tovatűnt és visszahozhatatlan közelmúltat, televízión túl, de interneten jóval innen, a szimulakrumtól egyáltalán nem zavartatva. Történetei ezért távolról és lassan szólnak, nem keveset visszaszolgáltatva a szemlélődve megértés luxusából; kerülik a pátoszt és a nosztalgiát, az azóta átpolitizálódott témákat pedig inkább a személyesség nézőpontjából, az egyéni határhelyzetekre koncentrálva világítják be. Szövegeinek lefegyverző keresetlensége és természetesnek ható eszköztelensége a legszigorúbb kritikust is szerénységre készteti. Munrót nem nagyon érdeklik az kitaposott esztétikai csapások, a felhalmozott mesterségbeli tudás vagy a szöveg lehetséges valóságvonatkozásai, mert saját útját járja, az írástechnika nem izgatja, világnak pedig azt tekinti, amit szövege a saját világának közelségében teremt. A történetek pedig helyzetből indulnak és helyzetbe érkeznek, lélektanilag pontosan, a didaktikusság legcsekélyebb jele nélkül. Sok a kevésben.
Ahogy egy hosszú élet, úgy egy teljes életmű sem mindig élhető újra a maga teljességében. Munro emlékezete bennem darabokban marad fenn: statikusan kimerevített élethelyzetek, a személyesség perspektíváját fenntartó, kitartott képek, a tapintat csendjébe burkolódzó mély, egzisztenciális drámák formájában, melyek a legváratlanabb helyzetekben képesek betörni a hétköznapokba.
A kisebbségben lévő így kísérti az itt maradtakat.