„Mindannyiunkban ott mocorog a baljós érzés – írja Victor Hugo Az alkony dalai (Les Chants du Crépuscule) című 1835-ös verseskötetének előszavában –, hogy hatalmas kérdőjel felé menetelünk…” És csakugyan: a XIX. század harmincas-negyvenes éveinek francia társadalmát homályos szorongással töltik el a holnap kérdőjelei. Csakhogy míg Tocqueville 1830-ban az óceán túlfelén, az amerikai demokráciában keresi a közeli és távoli jövő társadalmi berendezkedésének „kulcsát”, Az Amerikai demokrácia szerzőjével csaknem egyidős Émile Souvestre, jó tíz évvel később, a regényíró fantáziájával próbálja megálmodni, milyen is lesz 3000 táján az élet. Ezt a jövőbe való képzeletbeli időutazást örökíti meg az 1846-ban közreadott Ilyen lesz a világ (Le Monde tel qu’il sera) című regény, amely – Louis-Sébastien Mercier 1771-ben megjelent A 2440-es esztendő (L’An 2440) című műve mellett[i] – az első sci-fi regény a francia irodalomban.

Bármennyire is ismert szerzője a francia XIX. század derekának, Émile Souvestre nevét hiába is keressük az irodalomtörténeti kézikönyvekben. Jóllehet 1854-ben bekövetkező halála után műveinek Charpentier-féle összkiadása nem kevesebb mint hatvankét kötetet számlált, ezt a termékeny és a XIX. század derekán rendkívül népszerű breton írót – akit Sainte-Beuve, Edgar Quinet, Michelet, sőt, a fiatal Renan is nagyra becsült – teljesen elfelejtette az utókor. Mindebben alkalmasint az is közrejátszott, hogy legtöbb könyvében a felebaráti szeretetet, a családi élet szépségét, a társadalmi igazságot meg a kötelességtudat fontosságát hirdető író amúgy sem különösebben eredeti gondolatai teljesen belevesznek a dagályos stílus szürkeségébe. Ez alól csak a Le Foyer breton című népmese-gyűjteménye,[ii] valamint az Ilyen lesz a világ című sci-fi regénye kivétel: mindkettő a XIX. században is, meg a XX.-ban is többször megjelent, sőt, ma is kapható a francia könyvesboltokban.

Émile Souvestre – a breton nyelvet még beszélő polgárcsalád gyermekeként – 1806-ban született a bretagne-i Morlaix-ban.[iii] Húsz éves korában Párizsba megy – próbál írásaiból megélni, nem sok sikerrel. 1848-ban – meggyőződéses republikánus lévén – jelölteti magát a választásokon, de nem jut be a Nemzetgyűlésbe. Nem sokkal később a közigazgatási nyelv tanára lesz a Közigazgatási Főiskolán; az ötvenes elején sikeres előadás-sorozatot tart Svájcban, végül 1854 nyarán leteríti egy agyvérzés. Az írót egész életében vonzották az utópisztikus gondolkodók; főleg Owen, Fourier és Saint-Simon voltak rá nagy hatással, ami azonban nem jelenti, hogy teljesen azonosult is a tanaikkal. Főleg a végtelen fejlődés fogalmát tartotta problematikusnak. És csakugyan: Émile Souvestre mélyen szkeptikus a fejlődést illetően, meglehet, ezért is röpíti a regény hőseit minden addigi vizionárius szerzőnél távolabbra a jövőben (Louis-Sébastien Mercier 1771-es művének hősei csak a XXV. századig jutnak el).

Az 1840-es évek Franciaországában – és mindebben a Lajos Fülöp-féle gazdasági liberalizmus is jócskán szerepet játszott ‑ a korábbinál gyorsabb ütemre váltott a technikai modernizáció. Ekkortól épülnek ki, főleg 1842-től, Franciaország-szerte a vasútvonalak. Franciaország a nagyipar terén is igyekszik behozni az Angliától való lemaradását. A kisüzemeket sorra kebelezik be vagy teszik tönkre a nagyobb gyárak, egyre nagyobb méreteket ölt a nagyipar koncentrációja, és ekkor sejlik fel az is, hogy mi az árnyoldala az iparosításnak. Akad más francia író is, például Charles Nodier, aki világosan látta a nagyipari fejlődés problémáit. De a kortársak közül Émile Souvestre az egyetlen, aki ‑ Saint-Simon és Fourier optimizmusával szakítva ‑ rendkívül sötét színekben látja a jövőt. Ettől a prófétai pesszimizmustól olyan különleges Souvestre jövőképe.

*

Egy nap Marthe és Maurice – a regény két hőse – az emberiség előtt álló évszázadokról beszélget. Vajon milyennek fogják látni a múltat a távoli évszázadok gyermekei? És a társadalom a jövőben csakugyan az egyre nagyobb egyenlőség felé halad majd? És milyen lesz az akkori emberek élete, jobb-e vagy rosszabb a Párizsban élő házaspár jelenénél? Ahogy tanakodnak, egyszer csak ‑ kisebb gőzmozdonyon lovagolva ‑ egy fura figura azzal az ajánlattal jelenik meg előttük, hogy ha olyan kíváncsiak rá, szívesen megmutatja nekik, milyen is lesz a jövő. Ha egyszer az emberiség rögös ösvényeken halad az álmok és eszmények megvalósulása felé, Marthe és Maurice miért is ne aludhatná át ezt a hosszú és fáradságos utat? Mi volna, ha csak akkor ébrednének fel, amikor az elképzelt boldog jövő már megvalósult? Marthe és Maurice némi tétovázás után elfogadja az ajánlatot. A könyv, amely a távoli jövővel való megismerkedésük első három napját mutatja be, egyben arra is lehetőséget ad, hogy a házaspár – visszatekintve a jövőből egykori jelenére – a Lajos-Fülöp-féle Franciaországról is véleményt mondjon.[iv]

Amikor a két hős 3000-ben végre felébred, kíváncsian indul annak az új – és remélhetően a réginél jobb – jövőnek a felfedezésére, amelyről annyit álmodott. Souvestre igyekszik az időutazókat az akkori világ minden érdekességével, minden oldalával, minden újdonságával megismertetni. Társadalomszervezet, politika, vallás, gyereknevelés, férfi-nő kapcsolat, urbanizmus, tudományos élet, igazságszolgáltatás stb. ‑ a regényben az ismeretlen jövő minden oldala szóba kerül. Mivel a házaspár a francián kívül angolul és németül is tud, szerencsére nincs problémájuk a 3000-ben beszélt angol-német-francia keveréknyelv megértésével. Hála az elithez tartozó önkéntes idegenvezetőknek, Marthe és Maurice sorra látogatja azokat az emblematikus helyeket ‑ kórházat, iskolát, csecsemőgondozót, börtönt ‑, amelyekre különösen büszke az akkori társadalom.

De hamar kiderül, a jövő egyáltalán nem olyan, amilyennek naivan elképzelték. Ebben a társadalomban ismeretlen fogalom a szánalom, az együttérzés, a szeretet, a szolidaritás, a segítőkészség, sőt, minden érzés nevetséges. Jóllehet az időutazók az általuk ismertnél jóval nagyobb egyenlőség reményében akarták megismerni a távoli jövőt, mélyen megosztott világ fogadta őket. Kíváncsiságukból hamar csodálkozás lesz, a csodálkozásból döbbenet, a döbbenetből csalódás, kiábrándulás, kétségbeesés. Hamar elfogja őket a párizsi életük utáni nosztalgia, de hiába. Az időben csak előre lehet menni, a jövő felé, a múltba nincs visszaút. Souvestre ezzel a keserű megállapítással zárja regényét: a két főhős úgy érzi, túl nagy ára volt a jövő megismerésének.[v]

*

Az időutazók leginkább még Fourier Falanszterére hasonlító racionális világba érkeznek, olyan világba, amelyet rendkívül szigorú szabályok irányítanak, és amelynek a haszon meg a jövedelmezőség az alapzata. És ahol ismeretlen a család intézménye: a gyerekeket születésük után elveszik szüleiktől; a csecsemők, miután mindegyikük kap egy számot, bölcsödébe kerülnek, amelyben gőzzel működtetett gépek mesterséges tejjel táplálják őket. A pedagógia abban áll, hogy ‑ miután a koponyájuk formája szerint osztályozzák a gyerekeket ‑ felkészítik őket arra a funkcióra, amit be fognak tölteni a társadalomban. A koponya formája alapján előre megállapítható, kiből lesz költő, kiből akadémikus, kiből utcaseprő. Ezzel a módszerrel elkerülhetők a pályaválasztás tévedései és csalódásai. Az életre való felkészítés a tizennyolcadik évükig tart: a fiatalok ekkor elhagyják az iskolát; ettől fogva csak egy feladatuk van: hogy vagyont szerezzenek. A vagyon meg a jövedelmezőség hajszolásának, amely nagyon is összeegyeztethető a szélsőséges önzéssel és individualizmussal, az egyéniség megvetése és a szabad akarat eltűnése a másik oldala. Ebben a világban nincs város, nincs otthon, nincs közösség és nincs haza sem.

Mivel a házasság közönséges üzleti tranzakció, minden eladósorban levő lánynak kis medalion függ a nyakában: erre van felírva, mennyi a hozománya. A fiatalkori bűnözőket megpróbálják átnevelni, a megátalkodott javíthatatlan banditákat viszont kényelmes és lakályos börtönökben őrzik, amelyekben koncertekkel, hölgylátogatókkal, bálokkal, színházi előadásokkal igyekeznek elterelni figyelmüket a bűnözésről, hogy szórakozásban éljék ki minden társadalomellenes energiájukat. De míg a megátalkodott gonosztevőket tejbe-vajba fürösztik, a szegényekkel nem törődik senki (koldulni szigorúan tilos). Ami a gyárakban dolgozó munkásokat illeti, ők ennek az iparosított jövőnek az eleven robotjai. Keresztezéssel ugyanis olyan sajátosan tökéletesített emberfajt állítottak elő, amelynek izomzata és képességei pontosan megfelelnek annak a munkának, amelyre beosztják őket. Míg a kovácsoknak különlegesen erős a karizomzatuk, a futárok fejlett lábizomzattal, az utcai rikkancsok erős tüdővel és hangszálakkal rendelkeznek.

Az akkori emberek szemében kizárólag annak van értelme, aminek van haszna, funkciója. Kert nincs, csak veteményes. Jellemző erre a haszonelvű világra, hogy még az üresen hazafelé kocogó szekér kerekei is rokkát működtetnek. Az új világban a házak kockaformájúak, az utcák derékszögben keresztezik egymást. A nagyváros huszonnégy kerületre van felosztva, a huszonnégy kerületet az ABC huszonnégy betűjével jelölik. Hogy ki hol lakik, azt az határozza meg, hogy milyen betűvel kezdődik az általa űzött foglalkozás neve. „Lehet, hogy mindez azzal jár, hogy egy városlakó cipésze jó hetven kilométerre lakik a városlakó szabójától, de van benne rendszer, és olyan szabályosság is, amit egy sakktábla megirigyelhetne.”

*

Míg Émile Souvestre legtöbb műve ma már olvashatatlan a banális moralizálás miatt, az Ilyen lesz a világ ebből a szempontból szerencsésebb, itt a szerzőnek sikerült valamiféle törékeny egyensúlyt teremtenie szatíra és álom, pátosz és komikum, prófécia és bohózat, látomás és nosztalgia között. Semmi kétség, a jóformán ismeretlen breton szerzőnek ez az alig ismert műve nyitja meg a későbbi irodalmi utópiák felé vezető utat. Az írót ebből a szempontból sokan Verne előfutárjának tartják, holott a regény nem is annyira a Verne-féle ifjúsági kalandregények előképe, mint inkább Aldous Huxley 1931-es „Szép új világ”-jának, illetve Orwell 1949-ben keletkezett 1984-ének XIX. századi irodalmi megfelelője…

*

Jegyzetek:

[i] Louis-Sébastien Mercier, L’An 2440, Rêve s’il en fut jamais, Introduction et notes par Christophe Cave et Christine Marcandier, Paris, La Découverte, 1999. Lásd, Raymond Trousson, „Du millénarisme à la théorie du progrès: L’An 2440 de L.-S. Mercier”, in D’Utopie et d’Utopistes, Paris, Éditions L’Harmattan, 1998, 167-177. o.

[ii] Émile Souvestre, Le Foyer breton, contes et récits populaires, I-II, Paris, Michel Lévy Frères, 1958.

[iii] Souvestre életrajzát illetően lásd, David Steel, Émile Souvestre, un Breton des lettres (1806-1854), Presses Universitaires de Rennes, 2013. Pierre Souvestre (1874-1914) az ismert krimiíró, a népszerű Fantômas-regények szerzője Émile Souvestre oldalági leszármazottja.

[iv] V. ö. „La dystopie française d’Émile Souvestre à Léon Daudet. Petite traversée générique”, in Jean-Paul Engélibert et Raphaëlle Guidée, Utopie et catastrophe. Revers et renaissances de l’utopie (XVI^e-XXI^e siècle), Rennes, Presses Universitaires de Rennes, 2015.

[v] Noémie Boeglin, « Le Monde tel qu’il sera, un roman oublié », Fabula / Les colloques, L’art, machine à voyager dans le temps, http://www.fabula.org/colloques/document4725.php, 2021. május 20-án.