Lassi Nummi: Az vagy te nekem (részlet)

Korai középkor – az vagy te nekem:
mögötted ott az ókor temetői
s az elsivárodó mezők. A végtelenbe tartó
         népek fáradsága
fény-ráncokba gyűlve ott vibrál szemed körül,
de tekintetedben félreérthetetlen bizonyosság: élet és halál,

(Csoóri Sándor fordítása)

A teljes fordítás itt olvasható.

Látjátok, ugye, ti is, az apró ráncok koszorúzta ősöreg-kék szemet, amelyben, mint fény a kőzetekben, búvik meg a lélek igenlése? Ez a hétköznapi körülmények közt mondhatatlan vágy, a lélek óhajtása.

És micsoda ünnepi, köveken átsugárzó pillanatot jelentett, mikor a könyvespolcom előtt kódorogva ráleltem a bizonyosságra: valaki, legyen akár halott, éppoly bátran dobálózott történelmi korokkal, ahogy nekem szokásom játszadozni velük gondolatban. Egy korábbi versemben vallottam mohóságomról, egy messzi júliusról, amikor a Merovingokat kértem születésnapomra.

De hogyan lehet egy történelmi korszak egy másik ember metaforája? (Avagy lehetek-e valaki számára fényességes barokk? fosztott rokokó?) Lassi Nummi a kora középkorról alkotott képzetekkel azonosítja a szeretett nőt, háta mögött felsejlenek az ókor temetői, az európai kultúrából kihullott testek – tekintetében megpillantja a sivár mezőkön vonuló barbár hordákat, a múlt múlhatatlan fáradtságát, a nő életének kegyetlen, mert a halállal talán hiábavalóságba hulló gazdagságát. A vég utáni végtelen kezdeteket! De ez még nem elég, se nekem, se neki. Egyetlen szerelem, egy magányos út a metaforába még nem elég.

Közben – kék szemet említettem? Már megint ez a megszállottságom a kék szemekkel! Csupán az óceánok, az egek megidézését jelentik számomra? „A kék szemű ember, ahogy egyre közelít, eloltja minden szomjamat” – írtam valaha, és máskor is, emlékszem, a „kék szeműt” kerestem, „akinek egyetlen pillantására halak milliói rajzanak vissza az ősóceánba”. A kék szeműt, az idézés mesterét! Plutarkhosz úgy vélte, átokszórásban a kék szeműek a legtehetségesebbek, és úgy hiszem, annál azért összetettebben gondolkozott, hogy ezt a megállapítását betudjuk a kék szem ritkaságának. Nem, a kék szem azért bír hatalommal, mert hatalmas, körülölelő térségekre emlékeztet minket – ahogy a fekete gombszemek a fényes hátú kis bogarakat pörgetik ki a napvilágra, úgy egy kobalt szempár az idő riadt szertefutása, riadása a térben. Mert mégiscsak a hasonlatban van a varázserő! Aki megszületik, örökre születik meg. (A kék szeműt végül sikerült elhelyeznem egy mesémben. Ebben a kis wannabe boszorkány úgy próbálja esőre bírni a felhőt, hogy a selyemmadár módjára kék színű tárgyakkal telepakolt kertje közepén megágyaz egy kék szeműnek, és elaltatja. Amikor az illusztrátor megkérdezte, hogyan képzelem a kék szeműt, mit jelent ő számomra, egyenesen megmondtam neki, hogy Istent jelentheti, vagy legalábbis a vágyakozást egy férfira. Végül békát rajzolt, mert egyik más vázlat sem működött olyan jól, mint egy béka!)

Minden, amit a múltunkról, a civilizáció történetéről tudunk, fényes mese, az élők a holtakkal a múlt pompájában azonosulni vágynak. Ehnaton szebb, mint az életem, Boleyn Anna az alvótársam, kirándulni a rómaiakkal járok, Eichmannt nyomkodni szoktam. Írjak történelmi korokról alkotott képzeteink filozófiájáról? Eszmetörténeti bökkenőkről, társadalomelméleti irányzatokról, az ébredő gyermeki tudat múltképzéséről szerzett legújabb ismereteinkről? Ezekről nem kell tudni ahhoz, hogy meglássuk a másik emberben a kora középkort. A vershez épp csak annyira kell okosnak lenni, hogy felismerjük a szükségleteinket. Akarni kell tudni.

Kiskamaszként, amikor úgy hittem, hogy megteremthetem magam, amikor tudni véltem, hogy a világ részleteivel, képzeteivel vagyok azonos, vezettem hasonló expedíciókat a családom és barátaim körében. Füzeteket írtam tele azzal, ki milyen illat, milyen fa, melyik napszak. Később lett csak bennem annyi tisztesség, hogy hagyjam, ők válasszanak. De csak a velem egyidősek, az én burjánzásába feledkezett lelki testek tudtak felelni: melyik történelmi korszak vagy? Milyen gyümölcs? Téged honnan szalajtottak? Mert csak mi tudtuk, hogy a szüleinkhez semmi közünk. Szimbólumok, hűlt anyagba karcolt képzetek kapcsolnak össze minket örökre.  

Nagyobb a tétje ennek a hasonlatnak, ennek a szerelemnek annál, mintsem hogy szalagfonatos melltűt ügyeskedjen kardigánjára a költő! Felidézze a többé már nem mozaikosítható vad hitek tavaszi tükrét, a kezükben glóbuszt tartó férfiak és a véres combú nők múltbeli összetartozását… Lassi Nummi nem akar mást, mint birtokolni az időt, különösen egy kis szeletét. Hogy az idő illúzió, csupán hétköznapi tapasztalataink magyarázata? Akkor annál is inkább: íme, a neurális hálózat, a téridő-vacok! Nem akarunk mást, mint a szerelemben bizonyosságot lelni egy örökkévaló lélekre, legyen az akár közös, osztozzunk rajta akár másokkal, mégis: jelentsen folytonosságot. Hogy miután megkaptam szülinapomra a Merovingokat, kezdhessek gyűjteni a kereszténységre.

És hiába tudom a leckét, hogy mindenkinek más a valósága, és egyetlen, ráadásul fordításban elérhető szöveg nem tesz minket egymáshoz valóban hasonlatossá – hinnem kell, hogy ugyanazt értettük, értjük kora középkor alatt, és az ő szerelme az én szerelmem volt. A kötetet záró tanulmányt fürgén ellapozom. A könyvet becsukom, visszateszem a polcra. Megint jó sokáig nem kell verseket olvasnom.