Első, 1938-as megjelenése óta A lábat szokás egy kötetben kiadni a tizenöt évvel korábban született Kenegetéssel. A lábban kivételesen nem a saját tapasztalatait, belső konfliktusait öntötte irodalmi formába Elsschot, vagyis ez az egyetlen olyan könyve, amely nem feltétlenül belső indíttatásból született[1] és nagyjából-egészében képzeletének a műve, ami azért is különös, mivel az erősen autobiografikus Kenegetést láthatólag úgy írta meg annak idején, hogy ha úgy adódik, akár folytatni is lehessen. A láb megjelenése után nem győzte hangsúlyozni, hogy az nem önálló mű, csak kiegészítés, a Kenegetés nélkül nem is igen érthető, ha tetszik, nem állna meg a saját lábán – végül is az egyensúlyvesztés regénye volna.

A Kenegetés és A láb is keretes szerkezetű. A Kenegetés elején egy ember találkozik régi ismerősével, Laarmansszal, akit mintha kicseréltek volna, már nem az a rajongó idealista és szegény ördög, akinek megismerte. Laarmans elmeséli neki, hogy néhány éve elszegődött Boormanhoz, aki „kenegetéssel” foglalkozik:[2] 

abból él, hogy kiszemelt áldozataival lehetőleg százezer példányban megrendelteti brosúrája, az Egyetemes Világhíradó soron következő számát,

melyet ígérete szerint legalább részben a szóban forgó személy vállalkozásának szentel majd. Módszere egyszerű, de nagyszerű: többnyire apróbb csaláson kapja a cégtulajdonost, aki a leleplezéstől tartva aláírja az orra alá dugott megrendelőszelvényt; de az is előfordul, hogy a megrendeléshez elég az illető hiúságát legyezgetnie. Ezután Boorman elkészíti az új számot (ehhez csak kicsit kell átgyúrnia a korábbi évfolyamokban megjelent cikkeket), majd leszállítja az igényelt mennyiséget, ami aztán ott porosodik a cégnél ítéletnapig. Boorman szereti, ha ügyfelei készpénzben fizetnek, de szükség esetén a tartozás egy részét természetben is ki lehet egyenlíteni. Ezek a készletek a Patyomkin falu-szerű – teljesen üres, de gyönyörű – Szerkesztőség melletti szobában, A Honi és Külhoni Termés Múzeumában nyernek elhelyezést. Nagyon mulatságos, hogy a dolgok valódi rendeltetésére csak lassan derül fény, mivel Boorman szép fokozatosan avatja be a szakma rejtelmeibe újdonsült „titkárát”, Laarmanst, aki ráadásul elég nehezen tanul: néhány üzlet kifejezetten miatta hiúsul meg. Igaz, azt is láthatja, hogy Boormannak sem sikerül mindig minden (vagy legalábbis nem rögtön).

A Kenegetés második felét egyetlen kaland elbeszélése tölti ki. Boorman és Laarmans teljesen véletlenül fedezik fel a Lauwereyssen ételliftgyártó műhelyt. Beszélgetésbe elegyednek a tulajdonosnővel, aki fájós lábára panaszkodik, melyet egy kegyhelyről származó balzsammal kezel. Beszélgetés közben Boorman – szinte szó szerint – kitapogatja Lauwereyssen asszony gyönge pontjait (de legalább annyira igaz, hogy őt keríti hatalmába a láb, amely már ekkor megbabonázza, hipnotizálja). Következő látogatásukkor Laarmans felolvassa a cégről készült magasztaló cikket, és sikerül az asszonyra tukmálniuk százezer példányt. Laarmansra hárul a részletek behajtásának nem túl felemelő feladata – az utolsó részletet hajlandóak volnának elengedni, de a nő nem fogad el tőlük alamizsnát. Miután befejezte történetét, Laarmans felajánlja régi ismerősének, hogy legyen a „titkára” – ugyanis a Lauwereyssen asszonnyal kötött üzlet után Boorman némileg visszavonul, már csak csendestárs a vállalkozásban –, de az hallani sem akar a dologról.

A láb elején ugyanez a régi ismerős üzleti tárgyalásra indul egy hangzatos nevű cég igazgatójához, Henry úrhoz, vagyis minden jel szerint mégis „kenegető” lett. Legnagyobb meglepetésére a kapunál felállított bódéban Laarmanst pillantja meg, aki elmeséli, hogyan süllyedt idáig. Nem sokkal a Lauwereyssen-kaland után meghalt Boorman felesége (aki egyszer sem jelent meg a Kenegetésben, csak a köntöse libbent meg az ajtórésben és Boorman emlegette néha, de még neve sem volt), és attól fogva az üzletember nem tudott másra gondolni. Ráadásul Boorman egy piacon szó szerint belebotlik Lauwereyssen asszonyba, aki időközben elvesztette a lábát. Bár tudja, milyen nevetséges, képtelen szabadulni a gondolattól, hogy az asszony talán meggyógyulhatott volna, ha doktorra költhette volna a Világhíradóért kifizetett tetemes összeget. Persze a vér nem válik vízzé, Boorman még mindig ugyanaz a dörzsölt és rámenős üzletember, akinek a Kenegetésből megismertük. Először azt találja ki, hogy úgy tesz, mintha elszámolta volna magát; így legalább az utolsó részletet visszaadhatná az asszonynak, de ezúttal sem jár sikerrel. 

Boorman a tőle megszokott praktikákkal próbálja elérni, hogy az asszony elfogadja tőle a pénzt, de hiába minden – még az sem segít, hogy törvény elé viszi az ügyet.

Végül úgy tűnik, Boormanon megkönyörül a sors. Egy hirdetésből megtudja, hogy elárverezik az ételliftgyártó üzem ingóságait – köztük több tonna „használt papírt”, vagyis a Lauwereyssen asszony nyakán maradt folyóirat-mennyiséget. Abban az asszony sem akadályozhatja meg, hogy licitáljon a papírra, és így törlessze le „adósságát”. Azonban amikor az árverésen annyit ígér, amennyi költségei leszámítása után az eredeti árból marad – elképesztően magas összeget, nyolcezer-ötszáz frankot –, provokátornak nézik: elviszi a rendőrség, majd elmegyógyintézetbe csukják. A zárt osztályról végül Laarmans mondén katolikus pap rokona hozza ki, akiről nem sokkal később véletlenül kiderül, hogy ismeri Lauwereyssen asszonyt, hiszen az ételliftgyártó cég inkább babonás, mint hívő tulajdonosnője egy kollégájánál szokott gyónni. A pap összehozza a feleket, Lauwereyssen asszony elfogadja a felkínált összeget, amelyet aztán jótékony célra ajánl fel. Laarmans beadja a felmondását. Pap rokona beprotezsálja a kisregény elején említett céghez, Boorman pedig újult erővel veti bele magát a munkába, és megköti élete üzletét. Alighanem nemsokára tiszteletét teszi Henry úrnál is – fejezi be történetét Laarmans.

Mindkét történetet Laarmans meséli el, de a Kenegetésben csak ritkán jut szóhoz gazdája, Boorman mellett. Boorman uralja az elbeszélést, kivéve talán az utolsó fejezeteket, amelyek akkor játszódnak, amikor famulusát elkezdi hozzászoktatni az önállóság gondolatához. A láb cselekményének középpontjában megint csak Boorman áll, de itt már kevesebbet halljuk beszélni – mindössze két, igaz, nem akármilyen szózata van –, Laarmans kommentárja sokkal hangsúlyosabb.

A Kenegetésben elmesélt történet elején az ördögi Boorman pártfogásába veszi Laarmanst. Rögtön átalakítja a külsejét, fokozatosan beavatja a kenegetés műhelytitkaiba, és a végére a lehetőségekhez mérten sikerül más embert faragnia belőle – Laarmans nem bizonyul egészen rátermettnek a feladatra, de nem is teljesen alkalmatlan. A látszat ellenére sohasem önállósult egészen (és nem csak azért, mert nem tanult meg odafigyelni az üzleti életben oly fontos külsejére), végig rászorul főnöke tanácsaira, ­ viszont jól forog a nyelve, és képes belelátni mások gondolataiba. Közös történetük folytatását A lábban már egy régi-új Laarmans meséli el, ugyanis az időközben eltelt öt évben (annak vége felé) visszavedlett a régivé – és mégsem teljesen ugyanaz az ember, aki Boormannal való megismerkedése előtt volt. Igaz, „leszerelt”, azaz ott hagyta a Világhíradót, és újból elment irodistának, a csalásban viszont láthatólag még ezután is örömét leli, amint az kiderül a jelek szerint „kenegetőnek” állt régi barátját köszöntő kaján mondataiból (talán csúfondárosabban is beszél, mint a Kenegetésben). S bár a Kenegetés kerettörténetében megint a régi hivatalnokként látjuk viszont, aki nap nap után ugyanazokat az érdektelen levelezési formulákat gépeli, mint húsz-harminc évvel azelőtt, Boormannal való megismerkedését megelőző életének jellegzetes rekvizitumai – a szakáll, a pipa és a nemezkalap – már nem kerülnek elő, és a politika is hiányzik a mostani életéből. Viszont megint költőnek mondhatja magát: az évek megszenvedett tapasztalata a költészetben talál kifejezést, amely arra az időre, amíg Boormannak szolgált, elapadt benne, valahogy úgy, ahogyan a középkori misztériumjátékokban az ördöggel paktáló személyek megtérésükig nem tudnak sírni. Ilyen mondatokban beszél: „A vége pedig az lett, hogy Boormannak is meg kellett tapasztalnia, milyen hosszú utóhatása lehet egy tettnek, és hogy egyszer csak utoléri az embert, amikor már azt gondolná, hogy a legutolsó ráncocska is réges-régen elsimult a tükre felszínén. Hát újból összeakadtunk ezzel a teremtéssel, ami nemcsak az igazgatóságom végét harangozta be, és röpített, mint száraz falevelet, ennek a gyárszörnynek a révébe, hanem el is gondolkodtatott. Töprengeni kezdtem, vajon a tetteink és gondolataink nem járnak-e örökösen mögöttünk, nem szegődnek-e a nyomunkba mint részünk, kíséretünk és udvartartásunk, mely annál nagyobbra duzzad, minél kisebbre megyünk össze mi magunk, és éppúgy nem tagadhatjuk le őket, ahogy az édesgyermekeinket sem, hanem susmorogva ott maradnak utánunk jóval az után is, hogy mi már hallgatásra kárhoztattunk.”

A lábból megtudjuk, hogy mielőtt harmincegynéhány éve „kenegetőnek” állt volna, Boorman ugyanolyan nemezkalapos, pipás, szakállas lázongó figura volt, mint az egykori Laarmans. Ez az új információ csak még inkább ráirányítja a figyelmet Laarmans természetére, aki bár elszegődött Boormanhoz, hűségesen szolgálta és követte gazdáját, ám sohasem volt képes átvenni a helyét és egészen hasonulni hozzá. Ez némileg megváltozik, miután Boorman újra belebotlik Lauwereyssen asszonyba, és zavarni kezdi „a láb”. Laarmansnak szabályos védőbeszédet kell tartania, amikor úgy érzi, gazdája rá akarja bizonyítani, hogy neki is része volt a machinációkban, és ugyanúgy felelős a nő lábáért, mint ő. Laarmans kezdettől azt az álláspontot képviseli, hogy annak idején makulátlan üzletet kötöttek Lauwereyssenékkel, vagyis Boormannak semmi oka sem lenne arra, hogy bűntudatot érezzen. Laarmans körül akarja bástyázni saját magát, de Boormant is védené önnön magától, amikor elgyengülni látja. Ehhez meg kell tagadnia önmagát, vagy ha tetszik, a jobbik, érzékenyebb részét: Boorman elgyengülésének idejére előbb túljátssza titkári szerepét, aztán bizonyos értelemben Boormanabb lesz Boormannál. S talán ez a feszültség vezet oda, hogy megtagadja Mesterét; a végére egészen kifullad, és kiszáll közös üzelmeikből. Egyszer úgy tesz, mintha soha nem is hallott volna Boormannak az asszony elleni merényletéről, másodszor eljátssza, hogy nem ismeri a bajba került Boormant, végül pedig ukmukfukk ott hagyja a rábízott Világhíradót, nem szól róla Boormannak, mert nem mer a szemébe nézni. Bár Laarmans Boorman ideiglenes elgyöngülését nevezi meg okként, azt, hogy gazdája viselkedését látva megtört, 

márpedig a kenegetést csakis teljes meggyőződéssel, valamiféle csőlátással lehet csinálni,

valójában inkább a saját, részben gazdája, részben önmaga védelmében felvett keménysége merítette le végleg lelki tartalékait.

A lábban végig nem egészen világos, hogy mi ütött Boormanba. Laarmans több magyarázatot is ad mestere viselkedésére: most már hiába bánja, hogy az évek során annyi mindent elmulasztott megadni a feleségének, és amikor találkozik a beteg lábát – talán, de tényleg csak talán miatta is – elvesztett Lauwereyssen asszonnyal, önkéntelenül is neki törleszt, így próbálja jóvátenni azt, pontosabban azt is, amivel adós maradt a feleségének. De az is lehet, hogy gondolatban mindig a halott feleségénél akar lenni, csak Lauwereyssen mama lába nem engedi. Vagy egyszerűen csak zavarja a munkában „a láb” - s persze már az is zavarja, hogy ilyesmi egyáltalán zavarja. A kisregény zárlata mindenesetre ez utóbbi két magyarázatot erősíti meg: a Lauwereyssen asszonnyal való kiegyezés után Boorman első dolga felkeresni felesége sírját, ezután pedig újult erővel veti bele magát a munkába. Jellemző, hogy a láb kérdésén nem tud túllépni, annak elvesztéséért magát okolja, de már az asszony időközben elhunyt öccsének halála miatt – akivel úgyszintén csúnyán kibabrált –, nem érez bűntudatot, ahogyan az ételliftgyártó műhely anyagi csődje is hidegen hagyja.

A kaland során Boorman nem tud és nem is akar kibújni a bőréből: az előélete sem engedné, hiszen ha bocsánatot kérne, Lauwereyssen asszony úgy érezhetné, hogy az alamizsnaként odadobott „szép szavakkal”, „üres szavakkal” csak a korábbi praktikáit, világhíradós üzelmeit folytatja. Hiába inti Laarmans, azt gondolja, hogy az utolsó részlet elengedését elutasító nő több pénznek már képtelen lesz ellenállni. Egyedül a jog és a törvény biztosította intézményes keretek között tudja elképzelni a megoldást, és biztos benne, hogy ezen az úton előbb-utóbb el fogja érni a célját: hogy a „tartozás” (vagy bizonyos, nagyobb összeg) átadásával „visszaadhatja Lauwereyssen asszonynak a lábát”, „visszavarrhatja a lábat”, „helyre teheti a lábat”, mármint hogy ezzel a tranzakcióval egyszer s mindenkorra lerázhatja magáról a homályos bűntudat zavaró terhét. S minél több akadályba ütközik az általa egyedül lehetségesnek gondolt hivatalos út során, annál inkább feladatként vagy próbaként éli meg a törlesztést, győzni akar, nem nyugszik, amíg nem érvényesül az akarata. Egyáltalán nem érdekli a másik ember, és nem éri be holmi reménnyel: amikor másodszor feneklik meg a kísérlete, hogy jogi csűrcsavarással eljuttassa Lauwereyssen asszonyhoz az általa váltságul felajánlott összeget, már maga sem hisz abban, hogy a nő esetleg titokban elmegy és kiveszi a letéti pénztárból, ezért kisebb csalással visszaveszi a pénzt, hogy továbbra is a saját kezében tartsa az irányítást (már amennyire az lehetséges).

Ettől persze még Boorman számára valóságos keresztút ez a kaland. Az üzletember a pénzt tartja az egyetlen valóságos dolognak, de meg kell tapasztalnia, hogy bizonyos körülmények között az sem több nagy halom „nyomtatott papír”-nál, amitől hiába szeretne szabadulni (ennyiben a Kenegetés közvetlen folytatása A láb). Nagy szorultságában még fizetne is azért, hogy fizethessen – de hiába. Az asszonyt mindenki bolondnak nézi, amiért visszautasítja a pénzt, de ezzel a világon senkinek sem árt, és a jog is mellette áll. Boormant is kötöznivaló bolondnak nézik, csakhogy őt a társadalomra is veszélyesnek tartják, hiszen hova jutna a világ, ha jogszerűen szerzett jövedelme miatt mindenkit furdalni kezdene a lelkiismerete. Mert éppen az a bökkenő, hogy üzletei során Boorman mindig a törvény betűje szerint jár el. És a látszat is mellette szól. Amikor leszállítják a rengeteg papírt a kovácsműhelynek, arra megy egy rendőr, de mikor látja, hogy hoznak, nem pedig visznek valamit, nem érzi úgy, hogy közbe kéne avatkoznia. A fennálló rend minden őre, így még Laarmans pap rokona is teljesen szabályosnak ítéli Boorman üzelmeit.

A Kenegetés megmutatta, hogy

nagyon könnyű létrehozni valamit – a Világhíradó számainak elkészítése minimális erőfeszítést sem igényel –, eltüntetni azonban már nem olyan egyszerű.

A sok tízezer példány ott porosodik boldogtalan tulajdonosánál ítéletnapig, a Holdról is látszik a felesleg… Ami megtörtént, (embernek) azt lehetetlen visszacsinálni. Boormant, aki nagyon is észnél van, nem is az hajtja, hogy újra élővé változtassa a holtat, csak a (részben talán általa is létrehívott) hiányt próbálja megszüntetni, kiiktatni.

A láb történetében van valami operettszerű. Boormannak a láb csak egy tárgy, az pedig, hogy a nő elveszítette, és ehhez neki is lehet valami köze, nem több zavaró esetnél. S valóban, úgy tűnik, hogy nem történt semmi megbocsáthatatlan. Legalábbis a könyvben szó sincs arról, hogy Lauwereyssen asszony (kb. öt év után) ne tudná megbocsátani Boormannak, amit vele, ellene tett: legfeljebb nem akarja, vagy nem akarja rögtön megbocsátani. Érdekes egyébként, hogy a nő nem is annyira azért neheztel az imposztorokra, mert rengeteg pénzért sikerült rásózniuk nagy halom semmire se jó papírt, inkább az bántja, hogy tönkretették az álmát, csak áltatták azzal, hogy segítenek rajta egy korlátolt felelősségű társasággal: Laarmans kérésére Boorman végül megtette az előkészületeket, ám az asszonynak rá kellett döbbennie, hogy mint minden, amit Boorman csinál, ez is csak üres keret, a pénzt neki kellene beletennie a vállalkozásba… A lába elvesztéséért pedig egyáltalán nem teszi felelőssé Boormant; mintha meg is könnyebbült volna attól, hogy elvesztette. A nő nem éli meg drámaként a történteket, csak kicsit kínozni akarja Boormant. Ugyanaz az ember maradt, aki megismerkedésükkor kacérkodott Boormannak a beteg lábával, vagy később „mint egy átkot” mutogatta azt a részleteket behajtó Laarmansnak. És Boorman se lesz más ember: az áhított megtisztuláshoz egy pillanatig sem kell beleélnie magát abba, min ment keresztül az ellenlábasa, nem kell megváltoznia, és nem is változik meg, sőt, az vezeti, hogy megint a régi lehessen. Néhány mondatából ítélve talán az ő lelkében is lejátszódik valami, de mivel A lábban viszonylag keveset beszél, és nem látunk a fejébe, a fantáziánkra van bízva, hogy mit gondolunk erről. Valószínűleg Laarmansnak van igaza, aki végig úgy véli, csak múló szeszélyről lehet szó, néha az amúgy észelvű Boormanban is fellángolnak az érzések.

Lauwereyssen mama és Boorman egyszerű párbajt vív egymással.

Hiába az Elsschot művészetére oly jellemző áthallásos bibliai utalások, a szereplők hiába találják magukat olykor ellenlábasuk helyzetében, a történet csak látszólag forog a jóvátétel és a megbocsátás súlyos kérdése körül. A nő „visszakapja a lábát” (bármit is jelentsen ez), Boorman pedig egyedül a kalapját veszíti – igaz, a kalap levételében vagy elvesztésében Elsschot számos művében van valami baljós.

A végén egy kenetteljes deus ex machinával megoldódni látszik az ügy. De semmi sincs rendjén, büdös a dolog, de nagyon. Jelekben nincs hiány… a pénz helyett törlesztésként elfogadott konzervek megromlanak Boorman múzeumában, aki egy ideje egyre nagyobb érdeklődést mutat a múmiák és a szarkofágok iránt, a nő pedig hiába gyógyítgatja szent balzsammal rothadó lábát.[3] Az olvasón a sor: befoghatja vagy felhúzhatja az orrát, vérmérséklete szerint.

*

Jegyzetek:

[1] A láb Menno ter Braaknak, a korszak híres kritikusának az ösztönzésére íródott, aki nehezményezte, hogy egykori felkaroltjának művészetéből a harmincas évek derekán eltűnt a kemény és dörzsölt Boorman, a kapitalizmus egyszeregyének képviselője.

[2] Az eredeti kifejezés a „lijmen”; a kisregények fordításakor fontos volt, hogy mi is rövid és velős, terminus technicusnak ható szót használjunk, amelyet ráadásul az olvasó elfogad Boorman szájából. A „kenegetés” Boorman üzelmének első fázisát jelenti, amikor is ráveszi a klienseket, hogy aláírják a megrendelőszelvényt. A ragacsosság-nyúlósság képzete is fontos volt: nem csak Boorman beszéde mézes-mázos (vagy az is), hanem a beteg lábát kenegető Lauwereyssen asszony is ragad. A „kenegetés” szót néha váltogattuk a „lépre csalás”-sal.

[3] Elsschot könyvei tele vannak hasonló jelekkel. A Sajtban végig kriptaszag van, a ládákban mint koporsóban heverő piros csomagolású sajtgurigák olyanok, mint a húsvéti tojások, csak hiába várják a feltámadást, a sajtbolt kirakatában díszelgő francia sajtoknak Laarmans az üvegen keresztül is érezni véli a rothadó szagát stb. Laarmans gondolatai pedig végig meghalt anyja és a sír körül járnak…

*

Willem Elsschot két kisregénye a Gondolat Kiadónál jelenik meg a napokban Balogh Tamás és Fenyves Miklós fordításában. A kötetet a Kisüzemben mutatják be július 4-én 17 órakor olyan sztárok jelenlétében, mint Nagy Ervin és Márton László.