Hosszú sort nyitott meg Jevgenyij Zamjatyin Mi című korszakos műve száz évvel ezelőtt. Aldous Huxley, George Orwell, Arthur Koestler, de Philip K. Dick sem igazán képzelhető el, legalábbis nem érdemes elképzelni őket a jelentős, bár alig ismert szovjet-orosz szerző nélkül, akinek korábbi érdemei miatt Sztálin meghagyta az életét, pucolhatott Párizsba, jelentéktelenségbe, emigrációba; pedig olyan toposzok fémjelezték nevét, mint az „INTEGRÁL”, az „Őrzők Hivatala”, a „rózsaszín szextömb”, „az Igazságszolgáltatás Ünnepe a Kocka téren”, vagy „az óránként megtermelhető három szonáta”. Nem szoktam szeretni a politológus szerzők irodalmi szárnypróbálásait, de most megszerettem egyet, Giuliano da Empoli könyvét, aki A Kreml mágusában azt vizionálja, hogy Zamjatyin száz év előtti Mije nemcsak leírja, de meg is teremtette a mostot.
A remek russzista, Hetényi Zsuzsa írt jó pár éve a Holmiba Tatjana Tolsztaja: Kssz! (A macskány) c. könyvéről. „A Kssz! egyik olvasata szerint lényegében Jevgenyij Zamjatyin a Szovjetunióban több mint hatvan évig betiltott alapregényének, a Minek (1921) a parafrázisa. Zamjatyin hőse naplójában rögzíti az eseményeket, nála is első személyű a „szép új világ” bemutatása. Zamjatyin elbeszélője nem makulátlanul új ember, ott lappang benne a jövőben tiltott „fantázia”, „lélek” és „ösztönélet”, amiről atavisztikus testi vonás árulkodik: olyan szőrös a karja, mint egy majomnak. (...) Zamjatyinnál a fantáziát kioperálják, Tolsztajánál a farkacskát lecsapják, és a lelket megrontó könyveket elkobozzák, így állnak elő a szabványos egyedek. (...) Mindkét író úgy véli, a jövő a totalitárius társadalom felé halad, Zamjatyinnál „őrangyalok”, Tolsztajánál őrző-gyógyító Szanitécek vigyázzák a közrendet árgus szemmel és éles füllel. De mindkét főhős megéli a jövő torz társadalmában a belül érlelődő forradalmat is. Zamjatyinnál a forradalmat a zsarnok leveri, és a forradalmárok hős mártírként halnak meg a kivégzésen. Zamjatyin a hegeli hármas ritmusú fejlődés eszméjét továbbfejlesztve úgy vélte, hogy az emberiség állandó körforgásban él: a forradalmak után azonban az új rend dogmatizálódása is elkerülhetetlen, ami újabb forradalmak érlelődéséhez vezet. Így nincs és soha nem is lesz ideális társadalom. E tétele az antiutópia axiómája, és ezt illusztráló világirodalmi jelentőségű regénye, a Mi méltatlanul szorult háttérbe, pedig az antiutópiák ősműve. Orwell írt róla elragadtatott cikket, mielőtt megírta volna a Zamjatyin ihlette 1984-et.”
A Hetényi Zsuzsa által hivatkozott Orwell-cikk a Tribune 1946. januári számában jelent meg Londonban, az angol íróra gyakorolt hatás egyértelmű, az elragadtatottság véleményes. Orwell „könyvégető korunk egyik irodalmi kuriozitásaként” mutatja be a Mit, ha használták volna akkoriban a sci-fi szót, akkor használta volna, hiszen Zamjatyin könyve a 26. században játszódik, és erre a könyvre a korabeli szovjet cenzúra az „ideológiailag nemkívánatos” címkét ragasztotta, oroszul nem jelenhetett meg, csak Csehszlovákiában. Félreeső francia és cseh fordításai voltak, Orwell tudott róluk, de szándékához képest későn jutott hozzá. Ő még nem saját könyvét – későbbi, az 1948-ban kiadott 1984-et – méri hozzá, hanem Aldous Huxley korábbi Szép új világát, amit, legalábbis részben, Zamjatyinból vezet le. A primitív emberi szellem lázadását a racionalizált, mechanizált, fájdalommentes világ ellen, azzal a különbséggel, hogy Huxley könyve a korabeli pszichológiai és biológiai eredményeken alapszik, míg Zamjatyiné vadabb rémálom.
Utópia lakói teljesen elveszítik individualitásukat, számok lesznek, a főhős D-503, lázadó szerelme, vágyának titokzatos tárgya pedig I-330. Üvegházban, teljes nyíltságban, ellenőrizhetőségben élnek a 666 évvel későbbi humánok, heti egyszeri „szexórájuk” van, amikor le lehet engedni a plexikabin függönyét. Az Egységes Állam uzurpátora a Jótevő, akit évente a teljes lakosság egyhangúlag választ újjá, ehhez a választáshoz már a születés előtt megteszik a szükséges biológiai beavatkozást, kiirtják az olyan primitív érzeteket, mint az anyai érzés vagy a szabadságvágy. Így nem marad, egyebek mellett, sem hatalomvágy, sem szadizmus, nincs semmiféle keménykedés, az élet boldog, még ha üres is. Hősünk, D-503 noha tehetséges hajóépítő-mérnök (a szerző is, polgári foglalkozásban jégtörőket tervezett), de szerencsétlen konvencionális kreatúra, akit Orwell „utópikus Billy Brown”-nak (kb. „kocka átlagbélának”) lát „London Town”-ból, ám a lehető legveszélyesebb dologba keveredik, szerelembe esik, szerelme egy underground lázadó, az ellenállási szervezet tagja, aki őt is a felkelés irányába mozdítja. Olyan külső jelei is vannak devianciájának, hogy dohányzik és alkalomszerűen piál is. Zamjatyin meg is jegyzi, hogy még ebben a jól ellenőrzött korban is vannak olyan egyedek, akik egy „képzelőerőnek” nevezett súlyos betegséget kénytelenek elszenvedni. Ha ilyesmivel találkozunk, feltétlenül jelentsük a rendőrségnek! Ilyenkor működésbe lép a Jótevő Eszköze, ez az eszköz nem más, mint a guillotine, és egy-egy ilyen nyakazás után a hivatalos költők győzelmi ódákat zengenek. Orwell szerint Zamjatyin hat évszázaddal későbbre datált utópiája az ősi és óvilágok rabszolgatartó társadalmait írja le, ahol a vezető attribútumai isteniek, a totalitarianizmus bár irracionális, de teljes, „mert nem létezhet forradalom. A mi forradalmunk volt az utolsó forradalom, mindenki tudja ezt!” A csaj azt lobbantja a szemére: „Kedvesem, te matematikus vagy, mond, mi az utolsó szám? A legnagyobb szám?” Amire D-503 azt válaszolja. „Ez abszurd, a számok végtelenek, nincs olyan, hogy utolsó szám”. I-330: „Akkor miért beszélsz utolsó forradalomról?”.
Zamjatyinnak megadatott az a könnyű lágyéktáji jóvátétel, hogy ugyanazon börtön ugyanazon folyosóján ugyanabba a cellába zárta a cári Ohrana 1906-ban, mint 1922-ben a bolsevikok. Orwell franciául olvasta könyvét, elértette a történelmi börtöniróniát, és angol fordítást követelt. A Tribune ugyanabban a számában megszólaltatott egy angliai orosz emigránst, Gleb Struvét, aki egyetértett Orwellel, hogy a Mi „nem egy nagy könyv” – Orwell nem mondott ilyet, a későbbi munkásságának ismeretében mondhatni: sőt! – de elmondja azt is, hogy könyvében Zamjatyin – más 1920-as évekbeli szerzőkhöz, például a Buenos Aires-i Roberto Arlthoz hasonlóan (Los siete locos) – meglátja a hasonlóságot Lenin és Mussolini munkásságában és előrevetíti Hitlert és Sztálint –, későbbi munkásságában egy új Attila (a hunok fejedelme, Dzsingisz kán előzménye) eljövetelét várja, erről később, Párizsban könyvet is írt. Zamjatyint 1930-ban engedték emigrálni – levele Sztálinhoz kegyelmi kérvény íróságáért –, élt Angliában is, ott The Islanders címen harapósan szatirizált a brit filiszteren, Szent Domokos tüze c. drámájában pedig a szovjet Csekát tűzte vitriolba mártott tollának iróniájában fuldokló hegyére.
*
Hogy miért érdekes itt és most Zamjatyin és műve? Mert nemrég jelent meg széles körben a világon egy, a francia Akadémia díjával is kitüntetett könyv, Franciaországban ment nagyot, még a most lemondatott miniszterelnök-asszony, Élisabeth Borne is privát audienciára hívta szerzőjét, hogy tudását gyarapítsa az Oroszország-témában, és ez a meghívás semmi mást nem állít jobban, mint hogy Franciaországban az irodalom még mindig erős bástya, és nem tartalomfejlesztés. A mű (A Kreml mágusa) korunk Oroszországáról azt állítja, hogy Zamjatyin világát ötszáz évvel előre hozta, és példásan megvalósította. Fellebbent a könyv egy olyan víziót a jövendő Európájáról (Eurázsiájáról), ahol Putyin még évezredekig lesz kán vagy kancellár, esetleg mindkettő. Ezen közben komoly nyugati politikai elemzések tárgya is lett a regény, tényregény, dokufikció Putyin fejének beltartalmáról, álmairól, gondolatairól, vágyairól, emberi minőségéről, mintha átlagember lenne és nem istenkirály szeretne lenni. Őszintén szólva meglepődtem, hogy 2022 óta van magyar kiadása.
A szerző, a svájci-olasz Giuliano da Empoli regényíró russzista. Kicsit abból a franciás fajtából, amilyen már Custine márki is volt a 19. vagy Maurice Paléologue a 20. században. Vagy a mi Koestlerünk. Odalátogató, kritikus szerző. (Egyes vélemények szerint Koestler alapműve, a Sötétség délben/Zéro et l’infini 1945-ös francia kiadása akadályozta meg az FKP győzelmét a háború utáni első szabad választáson; lásd még: irodalom, bástya.) Da Empoli fikciója szerint Putyin agyában, gondolkodásában kurkászik fiktív-valós főszereplője monológjával, már csak azért is, hogy „megismerje a sátán nézőpontját”. Azzal a szerző is egyetért, hogy „veszélyes játék bele/alámerülni valaki agyában”, depláne, ha erre vonatkozóan semmilyen orvosi, közvetlen pszichológiai vizsgálat eredményének nincsen birtokában, közvetett, másodlagos információk alapján próbál megmártózni a tudatosban és a tudattalanban. Könyvének a francia megjelenés óta 40 nyelvre történik éppen a fordítása. Da Empoli bőséggel taglalja Vlagyiszlav Szurkov, az „Urál Habony Árpádja” munkásságát, ő volt, aki virtuáliával festette újra az eget, hogy aztán reálfolyamatokká desztillálja az esőt, vagy bármi más tényleges létező „kapni fogjon egy vajszínű árnyalatot”, olyan fénytörést, ami totálisan változtatja meg a valóságot – legalábbis a hívő tömegek szemében. Szurkov komoly befolyással bírt Vlagyimir Vlagyimirovics hatalomhoz fűződő személyiségszerkezetének alakulására, néhány éve visszavonult, de legalábbis hátrébb húzódott. A valós Szurkov végzettségét tekintve színházrendező és VR-szakértő, televíziós producer, és da Empoli regényében fikcionális mezt ölt Vadim Baranov néven, ő itten a Richelieu bíboros, a „szürke eminenciás”, minden dolgok nemtője és propagátora, a putyini hatalom sine qua nonja, aki nagymonológban írja le a Szovjetunió halála utáni Oroszország „reálfolyamatait”.
A The New York Times egy cikkben erősen támadja da Empoli beszédhelyzetét, az „ördög ügyvédségének” szerepével vádolja meg szerzőnket, és bírálja a francia értelmiséget, olvasóközönséget is lelkesedésük okán. A Kreml mágusa az uzurpátor fejébe ereszkedett megismerni a sátáni véleményt, ehhez a fikció Vadim Baranovja (a 21. századi Raszputyin) mutatja az utat. Borogyino óta a franciákat faszcinálja Oroszország, az ördögivel kacérkodásról nem is beszélve. Uzurpátornak a hatalom betegség, még ha hiszi is, hogy a hatalom: sors. A sorsa. S ő nem sorstalan. Van egy óriási paradoxon a hatalom szívének közepében: a hit, hogy nagyon lucidusnak gondolja magamagát, jobban kell értenie a dolgokat mindenki másnál, jobban kell ismernie az embereket és a mesterséges intelligenciát, ez segít megtartani a hatalmat. Az amerikai könyvismertetés szerint a francia könyv próbálja megérteni Putyint, kritikusai szerint „túl jól” próbálja megérteni. A Kreml mágusa néhol szimpatikus képet fest az orosz uzurpátorról, ezáltal aggodalmat is kelt, hogy befolyásolhatja a francia politikát az ukrajnai háború megítélésében. Jacopo Barigazzi, a Politico újságírója – aki évtizedes barátságban van Giuliano da Empolival – próbált belső infókat szerezni a szimpatikus sátán ellentmondásosságát illetően. Da Empoli azzal érvelt, hogy a magyarázata nem igazságosztás, és arra is hivatkozik, hogy korábbi, ruszisztikai témájú könyvei alapos bizonyítékot nyújtanak affelől, hogy ő semmilyen szinten nem haverja Putyinnak. Persze „bemenni valakinek az agyába veszélyes játék”, ez is az. Hogy a francia értelmiségnek van egy gyenge pontja Putyint illetően? Ha a francia sajtó egészét nézzük, az természetesen Putyin-ellenes, agresszióellenes és ukránpárti. De ha az értelmiségi osztályt nézzük, a szerző szerint annak sem gyenge pontja Oroszország, nem a szimpátia vezérli, az ismert francia intellektuális gőg okán ott van „a megoldásban való részvétel vágya”. Jó példája ennek Bernard Henri-Lévy tevékenysége az elmúlt majd két évben, az 1968-as balosságra francia mértékkel mindenképpen jobbkonzervatív választ adó „új filozófus” brigád (hasonszőrű társai: Alain Finkielkraut, André Glucksman) vezéralakja többször járt Ukrajnában, filmet forgatott, elfogultsága, ha van, akkor az ukránpárti. Da Empoli a Politicónak elmondja, hogy az oroszpártiság, Putyin-megértés detektálható másutt is – mekkora mázli, hogy nem Lili Bayer írta ezt a cikket a Politicónak, hanem Barigazzi, aki vélhetően nem tud magyarul –, a Kreml mágusának szerzője Olaszországot, és főként Németországot hozza fel példaként. Utóbbi helyen az AfD (Alternative für Deutschland) előretörése a keleti országrészben igazolja azt a teóriát, miszerint a volt kommunista országok a legveszélyeztetettebbek a fasiszta/neonáci ideák előretörésével kapcsolatban. Ezek felhasználásában pedig Oroszország és Putyin élen jár.
Giuliano da Empoli: A Kreml mágusa. Fordította Pataki Pál. Budapest, Park, 2023. 280 oldal, 4499 forint
Jevgenyij Zamjatyin: MI. Fordította Földeák István. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1990.
Tatjana Tolsztaja: Kssz! (A macskány). Fordította M. Nagy Miklós. Európa Könyvkiadó, 2015.
(Folytatjuk!)
