1749: Szerbiában, Újvidéken születtél, akkor az még jugoszláv város volt, költői gyökereid is a jugoszláv geokulturális térséghez kötődnek. Műveidben gyakran utalsz a geopolitikai változásra, a mai államkonstrukciók létrejöttére. Hogyan látod a posztjugoszláv költői szcénát a térségben?

Sinisa Tucić: Noha az egykori Jugoszlávia több kis államra hullott szét, a posztjugoszláv térségben intenzív az írók együttműködése. Összeköt minket a közös nyelv és a közös múlt. Az írók könyveket cserélnek egymással, utaznak, irodalmi fellépéseket szerveznek. Van néhány regionális irodalmi díj is. Két évvel ezelőtt felléptem a mostari Poligon-fesztiválon Bosznia-Hercegovinában, amelyet  egy barátom és irodalmi rokonom, Mirko Božić szervez nagy lelkesedéssel, akinek kiváló önéletrajzi regényében, a Kristalno zvonoban [Kristályharang]  a fejezetek a szerző édesanyjának süteményreceptjeivel kezdődnek. Minden évben érkeznek írók az egész régióból ebbe a boszniai városba. A Poligont a különféle poétikák és irodalmi beszédmódok metszéspontjának látom. Hasonló fesztiválok vannak Banja Lukában, Szarajevóban, Zágrábban, Belgrádban… Az irodalmi szcéna továbbra is létezik, a könyveket csereberélik, és ez így a jó. Minél nagyobb az irodalmi tér, az irodalmi művek színvonala is emelkedik. Hatunk egymásra, inspiráljuk egymást a költői, prózai nyelvi munkában. Szembetűnő, hogy a könyvekben továbbra is dominálnak a háborús témák, a tranzíciós hétköznapok, a megoldatlan politikai problémák. Az egész régió meg van terhelve a huszadik század kilencvenes éveinek háborúival. Úgy tűnik, nincs elegendő vita, irodalmi problematizáció, kevesen figyelnek az irodalomra, az ok pedig talán az, hogy a politikai szféra fájdalmas kérdései még mindig megválaszolatlanok, s hogy a szerencsétlen háborús összecsapások után még mindig a bizalmatlanság fázisában vagyunk, ezért még korai az idő egy polemikusabb térségi irodalmi szcénához.  Előttünk még a hosszú út a közös irodalmi térség megalapozásához, amely az egykori Jugoszláviában létezett. Ugyanakkor jó irányban haladunk.      

1749: A játékos, posztmodern szövegirodalom után a háború visszahozta az irodalomba a valóság, a mimézis problémáját, egyes teoretikusok ezt „neorealista” áramlatnak nevezték az irodalomban. Te az első kötetedtől kezdődően mindmáig foglalkozol a háború traumatikus tapasztalatával. Hogy néz ki a háború és béke diskurzusa Szerbiában ma?

ST: Noha több mint húsz év telt el az egykori Jugoszláviában zajló háborúk óta, a háborús témák, ahogyan azt már elmondtam, még mindig jelen vannak a fiatalabb és a középgeneráció irodalmi műveiben. Mintha még mindig nem tisztáztuk volna le a közeli múlt eseményeit. Az irodalomban az egyik legfontosabb szakasz a gyerekkor, az egykori Jugoszláviában a fiatalabb generációk felnövését pedig meghatározta a háború. Sokan a tévén keresztül néztük a pusztítás képeit, ami jól érzékelhető Slobodan Tišma legújabb regényében, a Grozota ili…-ben [Borzalom avagy...] [1]. Mások azonban a háborús események szemtanúi voltak. A háborús években az írók mintha menekültek volna a háborús témától, ma azonban ez az egyik domináns narratíva lett az irodalomban. Az egyik első háborús regény, amelyet a kilencvenes években olvastam, Vladimira Jokanović Esmarh című műve volt, amelyben a szerző megírta a háborús összecsapások kezdetének történetét szülővárosában, a horvátországi Eszéken. Az Esmarh kiváló urbánus próza a középiskolásokról, akik egy pannóniai városban szembesülnek a háború kitörésével. Jokanović a regény megjelenése után többé nem jelent meg az irodalomban. Mintha mindent elmondott volna. Manapság sokan, akik hasonló témákkal, ugyanazokkal az eseményekkel foglalkoznak, nem ismerik ezt a regényt. Megemlíteném a Hotel Zagorjét [melyről délután olvashatják Marjánovics Diána recenzióját a 1749-en - a szerk.], amelyben a horvát írónő, Ivana Bodrožić a saját családja életéről ír, az apjáról, aki mindmáig az eltűntek listáján szerepel, és aki valószínűleg a rosszhírű Ovčarán végezte Vukovar eleste után.[2] A fiatal szerb írók közül Vladimir Tabašević prózáját határozza meg a háború, ő a legtekintélyesebb szerb irodalmi díj, a NIN nyertese. Kiemelném még az idei Európai Uniós irodalmi díj nyertesének, Lana Baštašić Uhvati zeca [Elkapni a nyulat] című regényét, amelyben a szerzőnő Elena Ferrantéhoz hasonlóan, különös módon ír két boszniai barátnőről a háború alatti és utáni években [Bastasic regényéről hamarosan több anyaggal jelentkezünk majd a 1749-en - a szerk.]. Itt van még a kiváló írónő, Amela Kahrović Posavljak, Darko Cvetić, Almin Kaplan, Srđan Sekulić… A különböző irodalmárok különböző módokon élik meg a háborús borzalmakat a nyelvben. Úgy tűnik, a háború még jelen lesz e térség irodalmában, mert a traumák feldolgozatlanok. Várni kell egy darabig, hogy az említett írók alkotásait megfelelő időbeli távolságból lehessen értékelni, ezáltal teljes képet kaphatunk a posztjugoszláv térség háborús témáiról.

1749: Édesapád, Vujica Rešin Tucić a „vajdasági textualizmus” egyik kultikus figurája volt, avantgárd és neoavantgárd poeta ludens. Te gyakran tekintesz vissza az avantgárd problémáira, a művészeti irányzatok utópista illúzióira. Avantgárd, neoavantgárd, posztmodern – ezek olyan stratégiák, amelyek az intézményi, kanonikus beszédmódokat provokálták. Hogy néz ki az irodalom és a hatalom játéka a mai szerb költészetben? Milyen esztétikai és társadalmi problémákkal szembesül a fiatal szerb poéta? Beszélhetünk-e plurális, dinamikus kánonról?

ST: A kétezres évektől a szerb irodalmi szcénában nagyjából ötven új költői név bukkant fel. Születnek új versek, a versesköteteket kiadják, és egyesek úgy vélik, hogy pillanatnyilag a költészet a legvitálisabb irodalmi műfaj. A fiatal szerb költők teoretikusan felkészültek, poétikailag felvilágosultak, ugyanakkor társadalmilag elkötelezettek. Egyesek az avantgárd és a neoavantgárd tapasztalatokra támaszkodnak, mások a neoszimbolizmusban és a hagyományban találják meg az elődeiket. Az utóbbi tíz évben megjelent gyűjteményes kötetekben a különféle poétikák széles spektrumát lehet felfedezni. Meglátásom szerint az új költői generációk jelentősen megemelték a költészet színvonalát. Sokkal kevesebb a gyenge vers. Hiányoznak azonban az antológia-versek. Minden egyenes, semmi sem kiugró. Gyakran megesik, hogy elolvasom a kötetet, nem találok benne különösebb problémát, ám amikor becsukom a könyvet, egyetlenegy versre, verssorra sem emlékszem. Nem azt állítom, hogy ez a priori rossz. Egyelőre nehéz megállapítani, mi fog a most publikált költészetből hosszabb időre megmaradni, és vajon hatnak-e az újabb költői generációk az irodalomra.

1749: Édesapádnak kiváló kapcsolatai voltak Ladik Katalinnal, Tolnai Ottóval, Domonkos Istvánnal és más, az újvidéki magyar folyóirathoz, az Új Symposionhoz kötődő magyar szerzőkkel. Milyenek ma az irodalmi kapcsolatok a magyarok és a szerbek között a Vajdaságban?

ST: A szerbül és magyarul író szerzők közötti kapcsolattörténetnek nagy hagyománya van a Vajdaságban. A pannon síkság különleges térségében élünk, amely a közép-európai kultúrkörhöz tartozik. A magyar és a szerb tér kereszteződése jól látható Danilo Kiš és Miloš Crnjanski műveiben, nekem pedig külön kedves a magyar Csáth Géza, aki a történeteiben és a naplóiban vajdasági helyszíneket emlegetett. A boldogabb időkben, a huszadik század hatvanas és hetvenes éveiben a szerb író, Aleksandar Tišma lefordította szerbre Végel László „Egy makró emlékiratai” című regényét. Ugyanígy meg kell említeni a két újvidéki költőnőt, Judita Šalgót ás Ladik Katalint, akik szerbül és magyarul írtak, segítették egymást a versfordításban szerbről magyarra és fordítva. Utána széthullott az ország, felerősödött a nacionalizmus, és a kilencvenes évek elején kitört a szerencsétlen háború. Hosszú éveken át nem létezett kommunikáció a különböző nyelveken író vajdasági költők között. Sokszor felmerült bennem, miért van ez így? Nekem mindig is számított a kommunikáció, nem a puszta politikai korrektség miatt, nem is a multikulturalizmus valami stréber és erőltetett formája miatt, hanem egyszerűen mert érdekelt, milyen tendenciák találhatóak a fiatalabb költői generációk irodalmában, amelyet más nyelveken, itt a közelemben írnak. Ugyanakkor az utóbbi évtizedben javult a helyzet. Pár éve az újvidéki költőnő, Jelena Andjelovska az újvidéki Híd-körrel beindította a „Transporteri”/ „TraNSzportőrök” című rendezvényt.[3] A közös versfelolvasásokon együtt léptek föl a szerb és a magyar költők. Ugyanígy néhány éve megjelentek az újvidéki költőnő, Maja Solar válogatott versei Orovec Krisztina műfordításában, illetve a Te regényed is Pataki Angéla szerb tolmácsolásában. Ami engem meglepett, az a vajdasági író, Tolnai Ottó szülőföldjéről, Kanizsáról szóló Tengeri kagyló című regényének fordítása. A kiválóan megírt prózában Tolnai Ottó megmutatta, hogyan lehetséges egy kis vajdasági helységről úgy írni, hogy közben megmutatkozzon a tágasság és eredetiség, egy Vajdaságban élő európai értelmiségi védjegye.

1749: Milyen státusza van Újvidéknek ma Szerbia kultúrájában? Még mindig kultikus hely, a szubverzív művészeti gyakorlatok epicentruma, ahogyan a huszadik század 60-as és ’70-es éveiben?

ST: A huszadik század hetvenes éveinek újvidéki avantgárdja egyedi jelenség volt a város történetében. Jövőre lesz a legendás Januar és Februar nevű csoportok újvidéki Ifjúsági Tribünön, illetve a belgrádi Ifjúsági Otthonban megtartott fellépésének ötvenedik évfordulója. Ezeken a kóstolókon egy sor szubverzív avantgárd akciót adtak elő, amelyek a korabeli hatalom éles reakcióját váltották ki. A rendszer megijedt az új kulturális jelenségektől, az avantgárd képviselői pedig a szocializmus ellenségeiként lettek megbélyegezve. Az idők szelleme, a szabadság, a forradalom, az új világnézetek olyan művészetet hoztak létre, amely abban az intenzitásban Újvidéken sem korábban, sem utána nem létezett. Az Ifjúsági Tribünt, e művészek törzshelyét, hamarosan megszüntették, Slavko Bogdanović és Miroslav Mandić börtönbüntetést kaptak azokért a szövegeikért, amelyeket ellenségesnek tituláltak az akkori állammal szemben[4], apám, Vujica Rešin Tucić pedig elvesztette a munkáját. Sok mitikus történet van az újvidéki avantgárdról, s kevesen tudják, hogy képviselői a korszellem szerint alkottak, hogy akkor az újvidéki Polja folyóiratban fordításban jelentek meg a konceptuális művészet, a vizuális művészet, a performansz, a body art, a fluxus alapszövegei, ahogyan az újvidéki szcéna szereplőinek munkái is. Újvidék abban az időben nem volt lemaradva a világtól. Az újvidéki irodalmárok és művészek, Vladimir Kopicl, Čeda Drča, Slobodan Tišma, Miroslav Mandić, Ladik Katalin, Judita Šalgo olyan szövegeket alkottak, amelyek manapság kapják meg az adekvát értelmezéseiket, egyetemeken tanulmányozzák őket, a munkáikról doktori dolgozatokat írnak. Az év elején megjelent édesapám összegyűjtött műveinek második kötete, ő a hetvenes évek újvidéki avantgárdjának egyik kulcsfigurája volt. A mostani kötetsorozat az újvidéki Kulturni centar kiadásában látott napvilágot, megtalálható benne apám teljes költészete, prózája, esszéi, kritikái, vitái, naplói. Az Alen Bešić és Marjan Čakarević szerkesztette összegyűjtött művek egy korszak és az új művészetért vívott küzdelem jelentős dokumentuma Újvidéken. Meg szeretném említeni még az újvidéki konceptuális költészet Novosadski tekstualizam [Újvidéki textualizmus] című szöveggyűjteményét, amely 2018-ban jelent meg Silvija Dražić összeállításában. E munkák ellenére Újvidék nem fogadta be megfelelő módon ezeknek az irodalmároknak a munkásságát. A hetvenes évek avantgárdja még mindig a margón van. Ma már nincs több cenzúra, a művészek többé nem a szocializmus ellenségei, ám intézményi támogatások híján ki vannak szolgáltatva a neoliberális kapitalizmus könyörtelenségének.      

1749: A költészet csupán az egyik önkifejezési módod, előadóművészettel is foglalkozol: a háborús diktátor, Slobodan Milošević korszakában a Magnet [Mágnes] nevű performercsoportban tevékenykedtél, utána a zenei-színházi formáció, az Alice in Wonderband tagja lettél. Újvidéken vitális performansz-szcéna létezik? A fiatal költők gyakran szerepelnek performanszokban?

ST: A huszadik század hetvenes éveinek Újvidéke nem hasonlítható össze a huszonegyedik század második évtizedének Újvidékével. Az két különféle város, két különféle idő. Elmúlt a hőskorszak, a kezdeményező kísérletezés, hogy a művészetben másként gondolkodjanak. Mégis. a dolgokat a korszellemmel összefüggésben kell nézni. A mai performansz leginkább a slam költészet előadásaiban köszön vissza, a slam pedig planetáris jelenséggé vált. Minden nagyobb európai városban és a világban slamversenyeket tartanak. Újvidéken minden hó utolsó péntekjén megtartják a „Poetarium” nevű eseményt, amelyet már majdnem tíz éve szervez és vezet az újvidéki költő, Nikola Oravec. Ezeken az estéken a különböző generációk költői és költőnői lépnek föl, akik előre megtervezik a fellépéseiket, sajátos performanszokat mutatnak be. Jó, hogy a költők kölcsönösen hatnak egymásra. Gyakran megesik, hogy a Poetariumon fellép egy fiatalabb, amatőr költő, akinek a versei hagyományos kliséken alapulnak, ám a többi költőt hallgatva elkezd másként írni. Ugyanakkor a Poetariumon csúcsslammerek is fellépnek, igazi élvezet nézni az előadásaikat. Kiemelném a kiváló költőt, Nenad Ignjatovićot, aki 6. helyezést ért el a szabadkai európai slamversenyen. Tervben van, hogy kiadják a Poetariumon szerepelt költők szöveggyűjteményét, ami a legjobb bizonyítéka annak, hogy a performanszból jó költészet jöhet létre.

1749: A harmadik verseskötetedben („Nove domovine” [Új hazák]) a virtuális valóság problémájára reflektálsz, amelyet a transzcendencia paródiájaként, illetve pornográfiájaként mutatsz be. Hasonló kérdések foglalkoztatnak a következő, a „Metak” [Golyó] című kötetedben. Számodra a költészet, a versírás a nyelvi hatalmi stratégiáinak demisztifikációja?  

ST: A kortárs költészetben a nyelvnek nincs hatalma, amennyiben nem fedi le a világ teljes valóságát, amelyet a virtuális valóság is behálóz. Erről a világfájdalomról írtak a romantikusok is, újabban pedig a világfájdalmat a szimulakrum helyettesíti. Minden költő saját világképet kreál, a jó költőknek azonban teljes képük van, amellyel könnyedén játszadoznak. Ahogyan azt a régióm egyik nagy költője, Petar Petrović Njegoš tette a Luča mikrokozma (A mikrokozmosz fénye])[5] című verses elbeszélésében, amelyben a teljes kozmoszt átfogta, úgy játszott a nyelvvel az újvidéki neoavantgárd szerző, Vojislav Despotov is.[6] Minden verse zenéről, irodalomról, filmről, kortárs technológiáról szóló szimulakrum... Despotov költészete karneváli játék, a jelentés, a szemantika kiforgatása, a valóság paradoxonának felfedezése a nyelv által.

1749: Test, médium, identitás, lírai alany – ezek a költészeted vezérmotívumai. Specifikus testi világtapasztalatod van. A betegséget gyakran a művészet ősokának tartják. Hogyan tekintesz a saját testedre, a költői identitásodra?

ST: Az első kötetemtől, a Betonska komatól [Betonkóma] kezdődően foglalkozom a testtel. A test a végzetem, a sorsom a költészetben, az identitásom, tekintettel arra, hogy a cerebrális parézis miatt mozgássérültként születtem. A kezdetben intuitíven gondolkodtam a testemről, idővel bizonyos irodalmat olvasva kiszélesítettem a testről szóló ismereteimet. A fordulópont az volt, amikor azokban a szerencsétlen kilencvenes években, a harmadik és a negyedik gimnáziumi osztály közötti nyári szünetben szembesültem a német expresszionizmus poétikájával. Ekkor találkoztam Gottfried Benn Szép gyerekkor[7]című versében a felbomlott testekkel lírájával, ami külön jelentést kapott, miután azokban a háborús években körülvettek minket a bomlás jelenetei. Párhuzamot lehetett vonni a huszadik század húszas éveinek Németországa és a kilencvenes évek Szerbiája között. Ekkor fogtam fel, hogy lehetséges írni a legfélelmetesebbről és a legfájdalmasabbról, visszafogottság nélkül. A gimnazista diplomamunkám az irodalmi expresszionizmus poétikájával foglalkozott. Mai szemmel nézve iszonyatosan gyenge munkát írtam, mégis az expresszionizmus maradandó hatást gyakorolt mindarra, amit később írni fogok. Az internet megjelenésével a test percepciója megváltozott, a test dezintegrálódott. Mindannyian jelszavak mögé bújt avatarok lettünk, szétszórva a virtuális univerzumban, innen az egyik versem címe is, a Pobacani pasvordi [Széthajigált passwordok], ami egyben a 2015-ben megjelent, válogatott verseimnek a kötetcíme is (az ismert újvidéki költő, Vladimir Kopicl[8] szerkesztette). Mégis, a virtualitás csupán ideiglenesség. A test továbbra is az erőszak, a kínzás, az elnyomás világához kötődik, ennek tudatosítását leginkább Michel Foucault és Judith Butler szövegeinek olvasása segítette elő. A test a legutóbbi verseskötetem, a Mehanički monstrumi [Mechanikus monstrumok] egyik fő motívuma, amelyet az PPM Enklava kiadónál az egyik legjobb kortárs szerb költő, Zvonko Karanović szerkesztetett, ami nagy megtiszteltetés számomra. A Mechanikus monstrumokban a test az test, a megtanulható test, az elgondolható test, az önmagát konstituáló test, amely különféle kínzásokon és önfegyelmezéseken esik át. A legutóbbi kötetemben közvetlenül beszélek a mozgássérült tapasztalatomról, ami az egyik az identitásaim közül. A mozgássérült állapotom nem betegség, mert a kortárs fogyatékosság-elméletek a fogyatékosságot nem tekintik betegségnek. A fogyatékos test nincs többé az intézményekben, kórházakban, javító- és gyógyító intézetekben, itt előrelépés történt a másság elfogadásában az emberi jogok, az esélyegyenlőség terén. Ugyanakkor más testpolitikák is megjelentek, a normatív politikai korrektség ellenében, ez pedig új teret nyit a testről való gondolkodás számára.

OR: Az utóbbi időben prózát ír írsz, melyek azok a problémák, amelyekkel könnyebben tudsz megbirkózni a prózában?

ST: Pillanatnyilag próbálom befejezni a Popino prase [Egérárpa][9] című prózámat. Az első regényem cselekménye 1991 nyarán játszódik, az egykori Jugoszláviában zajló harcok kezdetén. Az Egérárpa egy zöld fűfajta, kóró, amelyet veszélyes szájba venni, mert ez szökős fű, és roppant nehéz kiköpni. 1991 nyarát végig a kórházban töltöttem, mert egy óvatlan gyerekjáték során, hogy a barátaimnak dicsekedjek, bekaptam a füvet, majd az szerencsétlenül elakadt a jobb tüdőszárnyamban. Az orvosok hörgőtükrözéssel és más orvosi módszerekkel próbálták az idegen testet, az egérárpát kiszedni a szervezetemből. A rejtőzködő füvecske a szervezetemben bujkált, végül műtéttel távolították el. Egy nevetséges egérárpa az életemre tört, és a fájdalom, amelyet a szervezetemben lévő idegen test miatt éreztem, megtámadta az ifjúságomat, miközben körülöttem szétroncsolódott egy ország. A kórházi napok mellett a regényben egy másik alakkal is foglalkozom, a nagynéném felőli unokatestvéremmel, akit mozgósítottak, majd kivezényelték a harctérre, az ő elbeszélése a lerombolt Vukovárban ér véget. Az Egérárpa regény, ám egyben a test költészete is, amely a kórházban fekve küzd az idegen testtel és a kezdődő háború képeivel. A prózám hommage a háború utáni expresszionizmus költőinek, akik az első világháború borzalmai közepette írtak. Hozzájuk képest én a kilencvenes évek háborúiról írok a hajdani Jugoszlávia területén. Regényem mottója: „Láttam a kórházat, és láttam mindent“, ez a népszerű szerb író, Miloš Crnjanski sorának parafrázisa: „Én láttam Tróját, és láttam mindent“[10].    

OR: Az idén megjelent kötetedben, a Mechanikus monstrumokban több ízben játszadoztál a nem és a nyelv kérdésével. Az anyanyelv a romantika korában a nemzeti megújhodás politikai eszméjét is hordozta. Hogyan tekintesz a saját anyanyelvedre, miben különbözik a költői nyelvedtől?

ST: A szerb nyelvet, az anyanyelvemet eszközként használom, abban találom fel a legjobban magam, hogy közöljem mindazt, amit megosztanék az olvasóval. Mint hívő ember, úgy vélem, e világon, a saját életemben, minden ideiglenes. A legutóbbi kötetemben, a Nasilje maternjeg jezika [Az anyanyelvi erőszak] című versemben a következő sorokat jegyeztem le: „Sok emberrel / teljesen véletlenül / közös nyelven osztoztam / ugyanabban a váróteremben.“ Ez az ideiglenesség, amelyben élek, tele van erőszakkal. A felnövésemet nagy mértékben befolyásolták a háború, a rombolás, az elpusztított városok képei. Sajnos, az anyanyelv, amely a romantika idején a nemzeti megújhodás nemes eszméje volt, a huszadik század kilencvenes éveiben a visszaélés tárgya lett. A nyelvben, a tévében, az újságban, az irodalmi művekben sok erőszakot kiváltó szó volt. Mégis, az anyanyelv, akárcsak a valóság, amelyben felnövünk, egy olyan adottság, amelyet nem mi választunk. Noam Chomsky szerint nekünk előre beépített grammatikai struktúráink vannak, az anyanyelv szavai pedig puszta véletlenek. Ez van. Én a saját anyanyelvemet arra használtam fel, hogy közöljek valamit. Az első verseskötetem óta szembesülök az erőszakos világgal, amelyben élünk. Sohasem voltam az a lírikus, aki az eszképizmust választja, mindig is szembenéztem a gonosszal. A kiutat az idegen nyelv tanulásában látom. Az angolt naponta tökéletesítem, néhány éve pedig a németet is elkezdtem tanulni. Az általános iskola első osztályában látva, hogy a barátaim, a magyar kisebbség tagjai tökéletesítik a magyar nyelvtudásukat, megkérdeztem a tanítónőjüket, hogy csatlakozhatom-e hozzájuk, aki nagy örömmel fogadott. Sajnos ez csak pár alkalomig tartott. Sok évvel később az újvidéki Nyitott Klubban ismét elkezdtem magyarul tanulni Almási Csilla barátnőmnél. Ez sem tartott sokáig. Az idegen nyelv tanulása valójában lehetőség, hogy egy másik kultúra részei legyünk, hogy megnyíljunk, és elhagyjuk a környező valóságot, hogy jobb emberekké váljunk. Remélem, ez az interjú is, amely megjelenik magyarul, egy lépés afelé, és remélem, kapok még egy lehetőséget a magyar nyelvtanulásra, amelyet nem könnyű elsajátítani, én azonban bízom a régi mondásban – harmadszorra szerencse![11]

1749: A járvány, az éghajlat-válság, a klerofasizmus és más totalitáriánus termékek spektakuláris korában élünk. Vajon a költészetnek foglalkoznia kell ezekkel az aktuális kérdésekkel, vagy mindez számára pusztán mediális reprezentáció, ahol egy Hölderlin számára nincs hely? 

ST: Ezen a tavaszon globális járványt, a COVID-19-et tapasztaltuk meg. Kínától Amerikáig, Új-Zélandtól Kanadáig hasonló elszigetelési és szociális távolságtartási módszereket alkalmaztak. A médiában kiürült városok, emberek nélküli utcák képeit láthattuk, mint például Giorgio de Chirico metafizikai vásznain. Az egész bolygón korlátozták a fizikai kapcsolatot az emberek között, ám a kommunikáció lehetővé vált az interneten, a telefonon, a szociális hálókon keresztül. Az emberiség egy éjszaka alatt egy végképp disztópikus helyzetben találta magát. Úgy gondolom, a koronavírus az első globális járvány a huszonegyedik században, és hogy valami ilyesmi nem lett volna lehetséges a huszadik század hetvenes és nyolcvanas éveiben, amikor még nem fejlesztették ki az internetet. Mintha adót fizetnénk a tényért, hogy egy technológiailag megvalósult utópiában élünk, ahol egy kattintással bárkivel cseveghetünk a bolygó túlsó felén, virtuálisan, de akár fizikailag is akárhová eljuthatunk, sokkal gyorsabban, mint korábban. A vírus gyorsan terjed, mert a világ globális, az emberek utaznak. A különböző országok különböző módszereket használtak a koronavírus ellen. Először kerültünk abba a helyzetbe, hogy aki tünetmentes, potenciális betegséghordozó, és ezzel automatikusan felelős a másikért. Az egyedüli opció az otthonmaradás volt, hogy ne okozzunk másban kárt. Ezzel az egészség lett a politika fő logosza, ami felvetette, van-e választási lehetőségünk, netán az egészség zsarol minket? Az orvoslás lett az új vallás, erről ír Giorgio Agamben a COVID-19 kapcsán a „Orvoslás mint vallás” című szövegében.[12] Anélkül, hogy alábecsülném a halálos járványt, felmerül bennem, vajon mennyire biztosít lehetőséget a világ vezetőinek, hogy a kortárs technológia által új ellenőrzési formákat vezessenek be, és visszaéljenek az egészség fogalmával, hogy igazolják az elnyomást? Az új helyzet mindenképpen hatni fog az új költészetre és a szabadság másfajta elgondolásaira a huszonegyedik században.

[1] Magyarul a szerzőtől a legrangosabb szerb irodalmi díjjal (NIN-díj) kitüntetett regénye jelent meg: Bernardi szobája (Ford.: Orcsik Roland, FISZ-Jelenkor, Bp., 2017)

[2] Ovčara: a horvátországi függetlenségi háború vukovári csatája során a szerb paramilitáris egységek és a Jugoszláv Néphadsereg (JNA) az Ovčara nevű sertéstelepen tranzíciós lágert működtetetek a többségében horvát, de bosnyák és magyar civilek, katonák és kórházi betegek számára 1991 októberétől decemberig. A szerb egységek itt 200 foglyot kínoztak és öltek meg, 60 személyt pedig azóta is eltűntként tartanak számon. Az áldozatok között voltak gyerekek, nők és egy külföldi újságíró is.

[3] A rendezvény 2014. április 11-én, jelzésértékűen a költészet napján indult útjára. A traNSzportőrök további anyagi eszközök hiányában egy időre kénytelen volt felfüggeszteni munkáját, azonban 2016-ban már havi rendszerességgel, négy alkalommal került újra megrendezésre, melyen a Híd Kör Egyesület, a Boom Kolektiv és a Forum Könyvkiadó Intézet mellett már a budapesti JAK is társszervezőként vett részt. Ugyanakkor más kisebbségi nyelvek (ruszin, szlovák) is bekapcsolódtak a rendezvénybe. A rendezvény változatos helyszíneken került megrendezésre. (Forrás: https://hidkor.com/event/6-transzportorok)

[4] Ez a botrány a magyar Új Symposiont is elérte, a fordítónő, Ladik Katalin és a főszerkesztő Tolnai Ottó is bíróság elé kerültek (a kiváló ügyvéd költő, a kanizsai Koncz István védte őket a tárgyalásokon).

[5] Csuka Zoltán fordítása. Bp., Tankönyvkiadó, 1982.

[6] Magyarul lásd: Európa N. 2, regény, Bognár Antal fordítása, Masszi, Bp., 2003;  Tíz deka lélek. Válogatott versek, Fenyvesi Ottó fordítása. Zenta, zEtna, 2007

[7] A vers a Hullaház című költemény II. számozású darabja (Mohácsi Árpád fordítása, Kalligram, Bp.–Pozsony, 2012, 8.)

[8] Magyarul egy verseskötete jelent meg: Vladimir Kopicl: Szurdokok (Ford.: Lenkes László.Újvidék, Forum, 2019)

[9] A szerb növénynév ironikusan is értelmezhető, szó szerint: a pópa malaca.

[10] A Prológus című vers kezdősora (Miloš Crnjanski: Ithaka. Ford.: Ács Károly. Újvidék, Forum, 1993, 7.)

[11] A szerb mondás rímes szerkezetű: Treća sreća!

[12] Lásd: https://enoughisenough14.org/2020/05/08/giorgio-agamben-medicine-as-religion/