Bármely költő
kórházba kerülhetne.

Az ágyon feküdne,
fehér lepedőn,
orgona ága alatt
bámulná a szobát,
a megkínzott kozmoszt maga körül.

Bármely költő
fáradtan és sápadtan
cipelhetne valami zászlót. 

Bármely költő,
ha élt a XXI. században,
olvashatná Orwell esszéit,
amikből kiderülne, Churchill
egykoron csodálta Mussolinit. 

Bármely költő
magára maradhat,
kikosarazva a csajától,
akivel egy fagyos februári
éjjelen smárolt. 

Minden versem
megkínzott kozmosz,
benne a költő
kórházban nyomja az ágyat.

 ***

A fordító jegyzete:

Siniša Tucić az egyik legvagányabb kortárs szerb költő. Verseiben egészen különösen jelennek meg az avantgárd experimentumok, a neoavantgárd játék a médiummal, illetve a posztmodern irónia. A kórház korunk egyik kulcsfontosságú metaforája, azt a szerepet tölti be, amit korábban a templom. Az ördögi Lars von Trier sem véletlenül választotta a kórházat  A Birodalom című sorozatának fő helyszínéül. A kórház a test betegségtől való megváltásának a gyára.  Egyelőre még nem kecsegtet a halhatatlanság ígéretével, a túlvilági lét paradicsomával vagy poklával. A kórház a túlélés utópiája, érdemes előtte életbiztosítást kötni. Túlélni a járványt, túlélni a gazdasági válságot, a történelmet, a szerelmi csalódást, az egyedüllétet. Ha csődöt mond az orvoslás, akkor mi marad? Igen, a költészet homeopátiája, a leghatásosabb gyógymód. És gúnyolódni szabad, de minek. 

* 

A szöveg eredeti megjelenési helye: Siniša Tucić: Metak. Belgrád: Fabrika knjiga, 2012.