Tóth-Czifra Júlia: Nemrég olvastam egy magával készült interjúban, hogy azért választotta a német nyelvet egyetemi szakként, mert a világirodalomról és a filozófiáról sokkal több minden állt rendelkezésre németül, mint amihez magyar nyelven hozzá tudott jutni, így mindenképpen szerette volna ezt az idegen nyelvet megtanulni, ráadásul akkoriban a pesti antikváriumok tele voltak jó minőségű és olcsó német nyelvű kiadványokkal. Kiterjedt és elismert műfordítói életművén belül ugyanakkor van egy külön felépítésű nagy projekt, amely öt nagy művet, „elefántot” foglal magába. Mely művekről van szó, és honnan ez az elnevezés?

Márton László: Swetlana Geier Németországban élő szlavista nevezte így Dosztojevszkij öt általa újrafordított nagyregényét, és én ezt a kifejezést átvettem tőle. Az én öt elefántom közül az első Sebastian Brant tizenötödik századi jogtudós, a bázeli egyetem dékánjának műve, A bolondok hajója, egy allegorikus-szatirikus világlátomás, az éppen akkor forgalomban lévő körülbelül százhúsz bolondság leírása. Érdekessége, hogy az ifjú Albrecht Dürer készítette a hozzá tartozó fametszetek nagy részét, amelyeket én persze nem tudok lefordítani, de kép és szöveg feszültségét valamiképpen érzékeltetni lehet. Ennek a fordítása a kilencvenes évek végén kezdődött, amikor még nem tudtam, hogy ez az első elefánt lesz az ötből. A következő Gottfried von Strassburg tizenharmadik század elején élt költő Trisztán és Izolda szerelméről szóló verses regénye, amely 2012 végén jelent meg a Borda Antikvárium kiadásában, akárcsak A bolondok hajója, azzal a különbséggel, hogy A bolondok hajója Borda ötlete volt, a Trisztán és Izoldára viszont már én beszéltem rá. Nagy érdeme, hogy vállalkozott ezekre a kiadásokra. Erre az időszakra esik az M.L., a gyilkos című saját kötetem is, az első, a Kalligramnál megjelent önálló könyvem, de ennek még nem Tóth-Czifra Júlia volt a szerkesztője, mert a vele való közös munka a következő elefánttal kezdődött, ez pedig Goethe Faustja volt.

A Faust első részét már a kilencvenes évek elején lefordítottam, az Ikon kiadó Matúra című sorozatában jelent meg, de 2014-ben megkeresett Schilling Árpád, azzal, hogy ő mind a két részt meg szeretné rendezni a Katona József Színházban, és ha eddig nem fordítottam le a második részt, akkor tegyem meg. Pánikszerű félelmemen, hogy ti. ez egy lehetetlen feladat, nagy nehezen felülkerekedve belefogtam a munkába, és 2015-ben jelent meg első közös munkánk: a tragédia első és második része, a Faustról szóló tizenhatodik századi népkönyv és az Ős-Faust. Akkor szoktam rá arra, hogy a jegyzeteket és az egyes részekhez kapcsolódó kisesszéket a mű szerves részévé igyekezzem tenni: ahogy Schilling Árpádnak küldtem az egyes jeleneteket, mindig írtam neki egy-egy levelet, hogy mire érdemes odafigyelni, így lényegében csak annyi dolgom volt, hogy töröltem a megszólítást, a túlságosan frivol vicceket, és a végéről, hogy „barátsággal, Laci”. A negyedik elefántban ezt folytattam, ez a 2017-ben megjelent Walther von der Vogelweide összes versei, vagyis az ún. Lied-ek, azaz dalok, és a Spruch-ok, ez a közéleti költészete – ezt bölcs mondásnak is fordíthattam volna, de tekintettel Walther gonoszkodó, csípős nyelvére, úgy döntöttem, legyenek inkább beszólások. A mostani az ötödik elefánt, a Nibelung-ének. Szerzője ugyanakkor élt, mint Walther von der Vogelweide és Gottfried von Strassburg, a tizenharmadik század elején, valószínűleg Bajorországban vagy Ausztriában. Nevét nem ismerjük, egyáltalán semmi konkrétumot nem tudunk róla – azt viszont, hogy hogyan gondolkodott, a művéből ki tudjuk következtetni, és szerintem az írói személyiségnek ez a legfontosabb része: párbeszédképes volt.

TCzJ: Ebben az értelemben milyen új kihívások elé állították A Nibelung-ének fordítói munkálatai? A különféle szerzők – az udvari titkos tanácsos vagy egy tizenharmadik századi ismeretlen szerző – esetében a fordítónak mi a kommunikációs helyzete a mindenkori szerzővel?

 ML: Fel kell mérni a mű belső feltételrendszerét. Walther von der Vogelweide esetében, ha azt a döntést hozza a fordító, hogy egy különálló verset fordít le, mint ahogyan a nagy nyugatosok tették, egy-egy, vagy két-három verset lefordítva, akkor neki azzal az egy lírai alkotással kell megbirkóznia. Én viszont arra gondoltam, hogy az életművet fordítom le, és akkor ez a műegész. Akkor egészen más problémák és lehetőségek vannak, mert jobban átlátom az ide-oda utalásokat, átjárásokat az egyes versek között, és szembesülök olyan problémákkal, hogy az adott verset Walther írta-e vagy nem. Alapvető kérdés, hogy hogyan komponáljam meg a kötetet, mert nincs készen kapott struktúra. További kérdés az ő esetében, hogy mi a strófák sorrendje, ugyanis megtette, hogy egy-egy vershez további strófákat írt – vagy esetleg mások írtak hozzá. A Nibelung-ének esetében ilyen problémák nincsenek. Itt az alapvető probléma az, hogy két fő kézirat van. Valójában három, az A, a B és a C, de az A különféle okokból kiesik, ma már nem szokás használni, helyette vagy a B-t, a Sankt Gallen-i kéziratot, vagy a C-t, a donaueschingenit veszik alapul. Ez utóbbi bővebb, körülbelül hetven strófával hosszabb, ott valaki megpróbálta az ellentmondások egy részét kiküszöbölni. A Sankt Gallen-i egy korábbi szövegstádium lehet, sokkal több ellentmondással, döccenővel, durva ugrásokkal. Alapvetően a Sankt Gallen-i változatot használtam, annak minden strófája benne van a fordításban, de ahol úgy éreztem, gazdagítja a művet egy átvétel a C-ből, ott átvettem – összesen körülbelül húsz strófát.

Ez a mű több okból a modern regény műfajának előfutára, például a kompozíciója miatt: fejezetekre van osztva, ezeket a szerző Aventure-öknek, kalandoknak nevezi. Ezek esetében megint úgy láttam, hogy érdemes egy miniesszét írni mindegyiknek az elejére, hogy mi a tétje, honnan-hová jut el, mit csinál a szerző a hőseivel, milyen trükkjei vannak, aztán következnek a tárgyi jegyzetek arról, mit érdemes észrevetetni az olvasóval – utána már csak az van, hogy a verses formát hogyan adjuk vissza.

TCzJ: Itt oszlassunk is el egy tévhitet a Nibelung-ének verselése és a Nibelung-strófa közötti összefüggésről!

ML: Nem tudjuk, hogy nézett ki egy középfelnémet vers metrikája, mert nem maradt fenn a középkorból egyetlen német poétika vagy verstani szabályrendszer sem. Viszont a Nibelung-éneknek annyira markáns a verselése, hogy ki lehet belőle következtetni egyes szabályokat. Négysoros, általában páros rímű strófák, a sorok közepén sormetszet van. De ez a metrika szintén értelmezés kérdése. A szótagok száma változik, mert valamiféle ütemszámláló versmérték lehetett a nibelungi, és egy ütemhangsúlyos szótag mellé váltakozó számú hangsúlytalan szótag kerülhetett, így egy félsor lehet három szótag és tizenöt szótag is. A tizenkilencedik században az akkori, középkor felé forduló költők, Gustav Schwab vagy Ludwig Uhland ebből azt a következtetést vonták le, hogy ki kell javítani az eredeti szöveg szabálytalanságait. Ezt a doktrínát aztán átvették a tizenkilencedik századi magyar költők is, például Garay János és Arany János is, amikor elkezdett dolgozni a Csaba-trilógián, csak ő aztán hamar rájött, hogy egy olyan sorfelező versmértéket kell választania, ami neki jobban kézre áll, a magyaros tizenkettest. Egészen Radnóti Miklósig megy tovább ennek a normalizált nibelungizált alexandrinusnak a hagyománya; ezt vette át Szász Károly is, a Nibelung-ének előző fordítója.

1868-ban jelent meg az ő munkája. Másfél évszázad távolából a legnagyobb elismeréssel kell szólnom róla, nagyszerű munkát végzett. Elképzelhető, hogy nem értek egyet minden értelmezésével, ahogy a metrikai felfogásával sem, de ez egy tiszteletteljes egyet nem értés. Ő meg is írta, hogy az eredeti verselés nem egészen ilyen, de kellemesebbé, szabályosabbá akarta tenni, így kicsit kicsiszolta. Én viszont azt gondolom, hogy a szöveg belső feszültségéhez többek között a verselés spontaneitása is hozzátartozik: egy nagyon rövid félsor zökken, és a szerző így egy borzasztó dolog előérzetét adja, máskor meg elnyúlik, és akkor egy kicsit megpihen a leírás. A rímei többnyire nagyon primitívek, de néha nem. Ettől nem kell megijedni, feljebb stilizálni vagy cifrázni, mert akkor a fordító odaállna a szerző és az olvasó közé. Ez az egyik feszültségforrás a szövegben – a másik az értékelési szintek egymás elleni kijátszása. Csak példaként: nagyon gyakori trükkje a szerzőnek, hogy egy jó minősítést kifejező jelzőt illeszt egy nyilvánvalóan gonosznak ábrázolt szereplő mellé, és fordítva. Többedszeri olvasásra észrevehető, hogy a pozitív hőst, Siegfriedet egyáltalán nem szereti az elbeszélő, míg az aljas és gonosz Hagent igen – mint Shakespeare III. Richárdot vagy Macbethet. A gonosz szándékú hősöket tartja dramaturgiailag érdekesnek. A szerzőnek óriási érzéke van a tragikum iránt, noha színházat valószínűleg soha nem látott.

(A szöveget lejegyezte: Szolcsányi Ákos) 

(Csütörtökön folytatjuk!)