A Fandorin-könyvek szerzője, a történész-japanológus-krimiiíró Borisz Akunyin idén virtuálisan a Pestext Fesztivál vendége volt. Kiadója és fordítója, M. Nagy Miklós beszélgetett vele.

M. Nagy Miklós: Ha az ember Borisz Akunyinnal beszélget, úgy tűnhet, hogy csupán egy ember áll előtte. De ez csupán illúzió. Legalább négyen vannak. Grigorij Salvovics Cshartisvili Borisz Akunyin álnév alatt szórakoztató irodalmi műveket ír, ő a Fandorin-sorozat szerzője. Emellett ír komoly irodalmi műveket is, itt az Aristonomia című regényére és az irodalomtörténeti műveire gondolok. Cshartisvili történész is, aki az orosz állam történetét írja meg több kötetben. Emellett tudós japanológus, a japán irodalom fordítója, és ha ez nem lenne elég, politikai aktivista is. Egyszóval: a legnépszerűbb kortárs orosz író áll ma itt előttünk, aki egyébként Franciaországban él. Az első kérdésem pedig ennek megfelelően az, hogy miért Franciaországban, a szeles, esős Bretagne-ban él a legnépszerűbb orosz író? Az olvasmányaim alapján nem tűnik kellemes helynek, vagy tévedek?

Borisz Akunyin: Nem, nem téved. Itt tényleg szinte mindig esik az eső, és erős a szél. És ez nekem fontos. A helyzet az, hogy valójában három országban élek, és ez a hely csak az egyik, ahol dolgozom. Az, hogy hol dolgozom, attól függ, hogy épp milyen műfajban írok. Mindegyik hely egy-egy irodalmi műfaj szellemiségéhez köthető. Itt, Bretagne-ban, a borongós időjárás miatt komoly irodalmat írni a legjobb. Londonban non-fictiont szoktam írni, ahhoz az ottani időjárás a legmegfelelőbb. Szórakoztató irodalmat pedig Dél-Spanyolországban írok. Ott mindig süt a nap, és az ember olyan gondtalannak érzi magát. Már régen észrevettem, hogy a környezet nagyon nagy hatással van rám, erősen befolyásol, ezért 2-3 hetente változtatom a lakóhelyemet.

MNM: Moszkvában már nem szokott járni?

BA: 2014 óta nem jártam Moszkvában.

MNM: Adódik a kérdés: ön a legnépszerűbb orosz író, megírja az orosz állam történetét, és bár regényeiben a tizenkilencedik századi Moszkva jelenik meg, egyértelműen kitűnik, hogy nagyon szereti a várost. Miért hagyta el a szülőhazáját?

BA: Bár van, aki szerint ezt nem illik hangosan kimondani, de én tényleg szeretem az országomat. Azért jöttem el, hogy továbbra is tudjam szeretni. Olyan időket élünk most, hogy egy bizonyos távolságból könnyebb szeretni. Mert ami most a belpolitikában történik, nekem nagyon nem tetszik, és ha Oroszországban élnék, mindennap bosszantana.

MNM: Magyarországon önt elsősorban a Fandorin-sorozat írójaként ismerik, és Oroszországhoz hasonlóan nálunk is létező jelenség az „erasztománia”. Mivel magyarázza a Fandorin-sorozat óriási sikerét?

BA: Azt hiszem azzal, hogy szerencsém volt. Jó pillanatban bukkantam fel, a múlt század végén. Akkoriban egy új, addig ismeretlen társadalmi osztály volt kialakulóban az országban: a  középosztály. Ez egy mindig dinamikus réteg: egy társadalmi osztály minden attribútumára igényt tart, így a saját kultúrára és irodalomra is, és már nem elégszik meg azzal, ami korábban volt. Körbenéz, és valami újat keres. Az akkori munkásságom valahol félúton volt a magas és a tömegirodalom közt – ebben az értelemben a két mozgalom, az irodalmi és a társadalmi, egybeesett. Azt szoktam mondani, hogy ez volt a jutalmam, amiért az elsők között voltam.

MNM: Oroszországban azóta is óriási a sikere, ahogy Magyarországon is. Nyugaton ugyanakkor eddig nem sikerült az áttörés. Ön szerint miért?

BA: Úgy gondolom, hogy a nem angolszász irodalom a világon mindenütt hátránnyal indul. Mint irodalmár nagyon jól tudom, mennyire fontos egy irodalmi mű textúrája. Mert egy jól megírt irodalmi szöveg olyan, mint egy mantra, ahol minden szó és hang a helyén van. Ebből egy fordítás során sokszor csak a mondanivaló jelentése marad meg. A könyveim igazán attól élvezetesek, hogy sok olyan rejtett utalás van bennük, amelyek elsősorban az orosz olvasóra lettek szabva. Amikor ez a rejtett tartalom működésbe lép, maga az olvasó sem tudja, miért tetszik neki, amit olvas – miközben az adott helyen egy Bulgakov-idézet rejlik. Vagy valami más, ami kellemes asszociációt vált ki. És ez a fontos adalék a fordítás során eltűnik. Viszont a kérdésre visszatérve: én azt hiszem, a könyveim sok országban keresettebbek a vártnál. Mert például Angliában, Amerikában, Németországban, Franciaországban több mint százezer példányról beszélünk, ami egy lefordított mű esetében nem kevés. Természetesen ez nem kiadói bravúr, de több, mint amire számítottam. Mert minket, magyar és orosz írókat nem halmoznak el világszintű elismeréssel: a mainstream könyvkiadók szemében mi mindig etnográfia maradunk.

MNM: Említette a rejtett idézeteket, amikre a külföldi olvasóknak nincs füle. Tudható, hogy szívesen kölcsönöz jeleneteket, szereplőket és motívumokat Agatha Christie-től, Conan Doyle-tól, Dosztojevszkijtől, Leszkovtól vagy Csehovtól, hogy csak néhányat említsek. Ehhez bizonyára sokat kell olvasnia. Még mindig sok detektívregényt és klasszikus szépirodalmat olvas?

BA: Négy éves koromtól negyvenöt éves koromig nagyot sokat olvastam; mondhatni mindig olvastam. Huszonöt éve viszont egyáltalán nem olvasok szépirodalmat.

MNM: Tényleg?

BA: Csak non-fiction könyveket olvasok, szépirodalmat nem. Mert úgy érzem, hogy ártok vele az írói énemnek. Nem jó olyan szépirodalmi szöveget olvasnom, amit más írt, mert kizökkent. Tudja, az író olyan, mint egy keresőkutya, aki szagot fog, és csak az orrát követi. Az idegen szagok, vagy egy másik kutya szaga megzavarja, és elveszíti a nyomot. Éppen ezért mostanában nem szeretek szépirodalmat olvasni – kivételt egy-egy barátom könyve esetében teszek.

MNM: Mindig is meg akartam kérdezni, hogyan csinálja, hogy ennyi könyvet ír, ráadásul különböző műfajokban és témákban? Hogyan dolgozik? Hogyan képzeljük el a napjait?

BA: Valójában minden attól függ, hogy munka-e vagy élvezet, amivel az ember munkaidőben foglalkozik. Negyvenéves koromban hirtelen úgy döntöttem, hogy nem akarok dolgozni többé. Nem akarok munkába járni, és nem akarom nézni, hány óra van még hátra a munkaidőmből. Csak azzal akarok foglalkozni, amit szeretek. Akkor fogtam magam, megváltoztattam az életemet, és azóta csak olyasmivel foglalkozok, amit szeretek, nem erőltetek magamra semmit. Egy dolgot viszont időközben megértettem: két-három hetente műfajt kell váltanom. Ezért egyszerre mindig három könyvet írok. Három országban három dolgozószobám van, mindegyikben ki vannak készítve a jegyzetek az adott könyvhöz. És amint azt érzem, hogy az írás kezd munkává, rutinná válni, azonnal megállok, fogom a notebookomat, és elutazom egy másik országba. Ott újra friss vagyok, újra érdekel, amit csinálok – szóval nem érzem úgy, hogy dolgoznék. Ha valaki, tegyük fel, horgászni vagy bélyeget gyűjteni szeret, akkor reggeltől estig azt fogja csinálni. Én így gyűjtök bélyeget.

MNM: Már hamarabb fel kellett volna tennem a kérdést: hogy érzi magát? Úgy tudom, átesett a koronavíruson, már teljesen jól van?

BA: Egy terminátor vagyok, tele antitesttel.

MNM: Ezt nagy örömmel hallom. A járvány kitörése előtt úgy tűnt, személyesen is találkozhatunk a Pestext fesztiválon. A személyes találkozás sajnos elmaradt, de járt-e már korábban Magyarországon, és ha igen, mikor? Mi volt a benyomása? Milyennek látja Magyarországot Franciaországból? Tudom, hogy az egyik régi művében, Az író és az öngyilkosságban néhány magyar íróról, például Márairól is írt.

BA: Igen, ez a könyv az öngyilkosság jelenségét vizsgálta különböző országokban. Mivel az öngyilkosság Magyarországon és Oroszországban is nemzeti sport, elég sokat írtam benne Magyarországról és a magyar írókról egyaránt. Egyszer jártam Magyarországon, még a szocialista időkben, amikor Magyarországra utazni nagy eseménynek számított. Nagyon érdekesnek találtam mindent, úgy összességében is nagyon érdekes időket éltünk. 1988-at írtunk, Oroszországban már javában zajlott a peresztrojka és a politikai nyitás időszaka. Míg Magyarországon még a szocialista rend volt az uralkodó, erre nagyon emlékszem. Szerettem volna most Magyarországra látogatni, az egyik munkámhoz is jól jött volna. Az egyik projektem az 1914-es évhez és az Osztrák-Magyar Monarchiához kapcsolódik, így jó lett volna utánajárni néhány dolognak. De majd talán sikerül, ha véget ér ez az őrültek háza. Ami Magyarországot illeti, aggaszt a politikai helyzet az országban, de orosz állampolgárként nem tisztem Magyarországot sajnálni, mert nálunk még súlyosabb a helyzet.

MNM: Visszatérünk még a politikához, de előtte beszéljünk még arról, ami a legjobban foglalkoztatja a magyar olvasókat: nevezetesen, hogy véget értek a Fandorin-történetek. Az utolsó könyve már Maszáról, Fandorin segítőjéről szól. Örökre el kell búcsúznunk ezektől a szereplőktől, vagy várható még újabb regény, például Maszáról?

BA: Nem tudom. Nem szerepelnek a terveimben. A Fandorin-sorozatot már az elején, húsz évvel ezelőtt is tizenhat kötetesre terveztem. A tervet teljesítettem, tervgazdálkodásban gondolkodó ember vagyok – végül is a Szovjetunióban nőttem fel. Masza nem volt a terv része, egyszerűen csak kedvem támadt írni róla, no meg szerettem volna egy olyan regényt, ami kedvenc Japánomban játszódik, úgyhogy megírtam. Ami Fandorin további sorsát illeti, nem tudok egyértelmű választ adni: ugyan nem hiszem, de azért elképzelhetőnek tartom, hogy egy másik műfajban írok még róla valamit: egy forgatókönyvet, színdarabot, vagy akár egy számítógépes játékot. Irodalmi szempontból viszont nekem már nem izgalmas. Fandorinnal már minden lehetséges stílust kipróbáltam, ismételni pedig nem szeretném magam.

MNM: És az új Fandorin, Nicholas?

BA: Vele is végeztem.

MNM: A Magiszter Kalandjaival is?

BA: Szerintem igen. Jóban váltunk el, szép jövőt biztosítottam neki, úgyhogy igen. Lesz majd valami más, mindig valami újat találok ki. Nemrég például, hirtelen és magam számára is váratlanul összeállítottam egy mesegyűjteményt, ami hamarosan meg is jelenik Népmesék a világ különböző országaiból címmel.

MNM: Nemrég olvastam egy hosszú cikket, amely a Fandorin-sorozat filozófiai hátteréről szólt. Mint tudjuk, ön japanológus, és közel áll önhöz a keleti filozófia. De ha nem a szakmájáról, hanem a világnézetéről, a filozófiájáról beszélünk, mit ad és mit adhat nekünk a regény szereplője, Masza? Miben más, mint a nyugati ember? És összességében miért foglalkoztatja önt annyira a keleti kultúra és filozófia?

BA: A Kelet hatalmas, ezért én inkább azt mondom, annak csak egy kicsi szegletét ismerem viszonylag jól, Japánt. Hálás vagyok, és nagyra értékelem a japán életszemléletet, mert egy időben nagyon nagy hatással volt rám, és sokat segített. Szerencsés vagyok, mert fiatalon kerültem Japánba, és egy ottani egyetemen tanulhattam. Éppen jó életkorban értettem meg azt a két nagyon fontos dolgot, amire a japán világ tanít bennünket, és amiben a nyugati világtól különbözik. Az első nagyon fontos elgondolás lényege az, hogy a „hogyan” fontosabb, mint a „mi célból”. Az egész nyugati kultúra alapja a célirányosság. Az emberek mindig valamilyen célt tűznek ki maguk elé, és ez a cél áll mindenek felett: az orruk előtt lóg a répa, és úgy futnak utána, mint a szamár. Japánban hagyományosan nem az a lényeg, hogy mit csinálsz, hanem, hogy hogyan. És ez az életszemlélet minden napodat értelemmel tölti meg. Mert a mai nap nem egy lépcsőfok, amely a holnaputánhoz, a cél eléréséhez vezet, hanem a mai napon élt külön élet. A másik számomra nagyon fontos dolog esztétikai jellegű: a japán esztétika az egyszerű dolgok, a minimalizmus szépségéről szól. Egy író számára ez nagyon értékes dolog: ne díszítsen a munkájában, hanem legyen pontos és lényegre törő – ez a japán stílus.

MNM: Az egyik legújabb regényének a címe Béke és háború. A regény egy történelmi sorozat egyik része, amelyben előbb egy adott történelmi korszakot bemutató tudományos mű jelenik meg, majd egy ugyanazon korszakban játszódó szépirodalmi. A sorozat legújabb része a Béke és háború, a történet pedig ugyanabban az időben játszódik, mint Tolsztoj híres regénye. A Háború és békét sem olvasta el újra ehhez a regényéhez? Valamiféle vetélkedés ez Tolsztojjal?

BA: Nem, dehogy, szerintem az én regényemet könnyebb és kellemesebb is olvasni. Elsősorban azért, mert legalább tízszer rövidebb. Másodsorban pedig, mert az én könyvem egy krimi, Lev Nyikolajevics regénye pedig a legkevésbé sem. Emellett pedig nekem könnyebb dolgom van, mert szégyentelenül kölcsönözhetek tőle szereplőket és idézeteket... De komolyra fordítva a szót: béke és a háború szembenállásában engem elsősorban a két életszemlélet közötti különbség érdekel. Nem píszí, sőt, már-már kriminális, amit mondok, de engem itt a tizenkilencedik századi férfiak és nők világa, és a köztük lévő ellentét foglalkoztat. Mert a férfiak mindent összetörnek, lelőnek, elpusztítanak maguk körül, a nők pedig teremtenek, gyógyítanak és helyrehoznak. A két csodálatos női főszereplőm a napóleoni háború őrületében egyszerű, tiszta és emberi dolgokkal foglalkozik. Például azzal, hogy felderítsen egy bűntényt. Egy fiatal lány gyilkosság áldozata lesz, s míg körülöttük emberek százezreit ölik meg, ők annak az egy fiatal parasztlánynak keresik a gyilkosát. És nem nyugszanak, míg meg nem találják.

MNM: Beszéljünk most erről a hatalmas projektről, az orosz állam történetéről. Nyikolaj Mihajlovics Karamzin tizenkilencedik századi vállalkozása után ön a második olyan orosz történész, aki mindent el szeretne mondani az orosz történelemről, tervei szerint egészen 1917-ig. Milyennek látja az orosz történelmet? Van valamilyen különleges viszonyulása hozzá?

BA: Azért írom ezt a többkötetes művet, mert szükségem van rá, és azért van rá szükségem, mert egy napon rájöttem, hogy nem értem a saját országomat. Néhány éve Oroszországban volt egy erős, demokratikus mozgalom. Amikor veszített, nem értettem, hogy ez hogyan történhetett, úgyhogy úgy döntöttem, utánajárok. Végzettségem szerint történész vagyok, de amit az egyetemen tanultam az orosz történelemről, az nem ad magyarázatot semmire. Ezért úgy döntöttem, visszamegyek a kezdetekhez, az orosz állam születéséhez, és kiderítem, mi is történt valójában. Lehet, hogy ha kiderítem, mi volt igaz, és mi nem, megértek valamit, ha pedig megértek valamit, azt megpróbálom elmondani az olvasóimnak is. Most századról századra haladok. Az orosz történelemben sok a kitalált, mitikus elem, ami nyilván minden országra igaz, Oroszországra azonban különösen, mert a történész munkája itt szinte mindig politikai-ideológiai jellegű volt, vagyis mindig meg volt kötve a keze, mit írhat és mit nem. Itt van például Karamzin, aki először hozzám hasonlóan а nagyközönségnek írt, aztán udvari történetíró lett – és ezzel el is vesztette a szabadságát. Én teljesen szabad vagyok, úgy írok, ahogy akarok. Az a legfontosabb feladatom, hogy ne érzelmi alapon közelítsem meg az orosz történelmet. Nem állok senki pártján. Szeretnék tisztán látni, szeretném megérteni, hogy Oroszország miért olyan, amilyen. Úgy gondoltam, hogy ha megértem, hogyan épül fel valójában az orosz állam, mi a képlete, milyen az atomszerkezete, akkor világossá válik az is, hogy mik az állam problémái, és mit tegyünk, hogy jobbá váljon.

MNM: Talált már választ az orosz történelem legkínzóbb kérdésére, az állandó ciklikusság problematikájára? Miért van az, hogy minden reform, minden liberális próbálkozás után rövid időn belül minden visszatér a régi mederbe?  Ilyesfajta ciklikusság a világ más részein is megfigyelhető volt, de míg ott végül megszakadt, Oroszországban nem akar véget érni.

BA: Ez a szabadság és annak hiánya közti ingamozgás foglalkoztatott a legjobban, vagyis hogy a szabadság irányába tett minden kilengés után egy még kevésbé szabad időszak jön. Úgy érzem, hogy sikerült is magyarázatot találnom rá. A harmadik kötetnél kezdtem el megérteni, és az azt követő kötetek csak megerősítették ez a meggyőződésemet: most, a tizenkilencedik század végéig jutva úgy érzem, hogy megértettem, miben rejlik az orosz állam legfőbb problémája.

MNM: És miben?

BA: A probléma először is az, hogy a történelemoktatásunkban van egy alapvető tévedés. Az iskolákban azt tanítják, hogy az orosz állam a kilencedik században jött létre: a vikingek alapították, de lehet, hogy mégsem, majd jött Kijev, és a többi. Valójában az orosz állam a tizenötödik században született. Az Arany Horda romjain jött létre, a Mongol Birodalom utáni időszakban, átvéve Dzsingisz kán elveit és birodalomszerkezetét. Ebből a szempontból az orosz állam az Arany Horda örököse – nem Európáé, és nem Bizáncé. Az ilyen államszervezet örök szabálya a túlzott centralizáció. Mindig egy erős központi magon alapul, így nem lehet demokratikus, és nem lehet jogállam sem, hiszen az gyengíti a belső struktúráját. Történelmileg ez egy nagyon erős állammodell, hiszen gyorsan mozgósítható, stabil, és kiválóan megállja a helyét a nehéz időkben is. A társadalmi-technikai fejlődés próbáját viszont nem állja ki. Utoljára a II. világháború idején bizonyított, amikor Sztálin Dzsingisz kán idejét idéző, vaskezű diktatúrája visszaverte a német katonai erők csapását. Ezután viszont a világ megváltozott, a szovjet, majd ismét orosz állam azonban a régi maradt. Hogy miért? Mert ezt a hatalmas, minden szempontból heterogén országot csak kétféleképpen lehet összefogni: vagy erőszakkal, a legkisebb szeparatizmust is kriminalizálva, vagy a kölcsönösen előnyös együttélést megteremtve. Oroszország sosem követte, sőt, meg sem próbálta követni a második utat. Ahhoz, hogy Oroszország megváltozzon, igazi föderációvá, sőt, konföderációvá kell válnia.

MNM: Azt mondják, azért kell megismerni a történelmet, hogy ne ismételjük meg a múlt hibáit. Azt is mondják, hogy aki komolyan tanulmányozza a történelmet, arra ítéltetett, hogy végignézze, ahogy a többiek megismétlik a múlt hibáit. Mit gondol, az új projektjével, az orosz állam történetével tud segíteni abban, hogy a múlt hibái ne ismétlődjenek meg? Tud valamiféle előrejelzést adni arra vonatkozóan, hogy mit várhatunk Oroszországtól?

BA: Nincsenek ilyen irányú reményeim vagy illúzióim, mint mondtam, elsősorban azért írok, hogy megértsek valamit. És természetesen bízom abban, hogy azok az emberek, akik ugyanúgy szeretnék megérteni Oroszország lényegét, elolvassák a könyveimet, és talán egyetértenek majd vele, vagy levonják majd a saját következtetéseiket. Meg vagyok győződve ma arról, hogy az orosz állam természetét és fő problémáját jól értelmezem. Addig, amíg az ország nem válik igazi föderációvá, minden új hatalom, még a demokratikus is, kis idő után kénytelen lesz bevezetni a diktatúrát, mert anélkül az ország darabjaira hullik. Anélkül lehetetlen összetartani, és ezzel választ adok a következő kérdésére is: mit várhatunk Oroszországtól? Meggyőződésem, hogy az Arany Horda-féle berendezkedés, ahol mindenkit erővel tartanak össze, azzal fog végződni, hogy Oroszország újra széthull. Mert ilyen módon összetartani az országot nem lehet. 1991-ben felbomlott a Szovjetunió, idővel szétesik az Orosz Föderáció is, ez pedig nagy problémát jelent majd minden szomszédos országnak. Mert ne felejtsük el, hogy ez az ország állig fel van fegyverkezve, és van atomfegyvere is. Amikor pedig szétesik, az az egész világnak problémát jelent majd. Sajnos most nem látok arra esélyt, hogy a politikai rendszer választások útján változzon meg. Minden úgy épül fel, hogy ez ne történjen meg, így egy újabb forradalom, és egy újabb széthullás jön majd.

MNM: Abból ítélve, amit a mai Oroszországról és a putyini rezsimről mond, úgy tűnik, nem térne vissza Oroszországba, ugye?

BA: Csak akkor térek oda vissza, ha változás jön. Amíg ez a rezsim fennáll, nem utazom oda. Egyszerűen nem akarom az országomat ebben a megalázott helyzetben látni.