1749: 2018-ban nem csupán az első, többszörösen díjazott versesköteted (Oda, Scolar Kiadó) jelent meg, de abban az évben lettél a Hévíz munkatársa, illetve a Versumnak és az Észak skandinavisztikai folyóiratnak is a szerkesztője. Mások szövegeinek gondozása változtatott a saját költői és műfordítói gyakorlatodon, szemléleteden?

Vajna Ádám: Igen, abszolút. A magyarul született szövegekkel való munka abban segített rengeteget, hogy tudatosabban viszonyuljak a szerkezetekhez, a szövegegészhez. Amikor olyan írásokkal foglalkozom, amik kevésbé passzolnak az ízlésemhez, akkor elsősorban mindig a szöveg koherenciájára, belső viszonyaira, ritmusára figyelek. Tehát hogy minél objektívebb lehessen a hozzáállásom, a szöveghez fordulok, hogy indokolja meg, az a sor miért ott van, miért ez a lezárás stb. Ez pedig azt eredményezi, hogy sokszor amikor saját szöveget írok, érzem, hogy hova kellene még egy versszak, honnan hiányzik valami meghökkentő jelző, még ha nem is tudom mindig megírni.

Fordításokkal dolgozni más, ott az ember nem huzathat ki komplett verssorokat, viszont a nyelvre sokkal intenzívebben figyel. Izgalmas látni, mennyit tud változtatni a szövegen akár csak az, hogy két szó sorrendet cserél, és ez a fajta figyelem a visszaolvasásoknál nagyon sokat segít. Ráadásul amióta fordításokat is szerkesztek, rendszeresen előfordul velem, hogy ha egy könyvben találok egy kevésbé gördülékeny mondatot, akkor az első gondolatom az, hogy nézzük meg az eredetit és finomítsunk a fordításon, és csak utána jut eszembe, hogy esetleg épp egy magyar könyvet olvasok.

1749: Régóta foglalkozol Tor Ulven költészetével, idén Babits Mihály ösztöndíjat kaptál Det tålmodige (Türelem) című kötetének a fordítására, amely hamarosan meg is jelenik magyarul a 21. Század Kiadónál. Hogyan találkoztál a munkásságával, milyen kihívások elé állított és miként változott az évek során a műveihez fűződő viszonyod?

VÁ: Az egész úgy kezdődött, hogy Szőcs Petra talált a neten angolul néhány Ulven-verset, lefordította őket, és elküldte a Versumnak. Nekem nem sokkal azelőtt jelent meg náluk az első norvég versfordításom, mást meg nem ismertek, aki beszélt volna norvégul, úgyhogy megkértek, nézzek utána az Ulven-szövegek eredetijének. A gond csak az volt, hogy az angol honlapon nem volt semmiféle utalás az eredetikre, a szövegek pedig, mint Ulven versei általában, cím nélküliek voltak. Szóval leültem a tanszéki könyvtárban az Ulven-összes mellé, és az angolból visszakövetkeztetett kezdősorok segítségével elkezdtem megkeresni a verseket. Mire meglett az összes – véletlenszerűen kiválasztott írások voltak a hátrahagyott verseiből, szóval kellett egy kis idő hozzá – lett egy új kedvenc költőm. Onnantól elég sokat foglalkoztam Ulvennel, fordítottam rendszeresen, illetve belőle írtam a mesterszakos szakdolgozatomat. A kettő remekül kiegészítette egymást, mert az Ulven-fordítás nagyon komoly interpretációs munkát követel meg. Mindig is vonzották a nyelvi furcsaságok, a meghökkentő asszociációk, azokat pedig csak úgy lehet jól átadni magyarul, ha az embernek határozott elgondolása van arról, hogy mi miért történik a szövegben.

1749: Miért ezt a kötetét választottad?

VÁ: Legszívesebben az összeset lefordítanám, de muszáj volt választani egyet. Kettő között vacilláltam, az egyik az 1987-es Türelem volt, a másik pedig az utolsó verseskötete, a két évvel későbbi Søppelsolen (Hulladéknap). Úgy éreztem, hogy ezekre a könyvekre ért be, állt össze legjobban a költészete. Aztán a kérdést végül Geir Gulliksen segített eldönteni, aki szintén költő, illetve az egyik legnagyobb norvég szépirodalmi könyvkiadó főszerkesztője. Ő ismerte is Ulvent, illetve pont a nyolcvanas évek végén indult a pályája, tehát az a generáció, akire a legintenzívebben hatott Ulven. Amikor megkérdeztem, mit javasol, egyértelműen a Türelem volt a válasza. És hát valójában tényleg az volt az a kötet, ami után Ulven végérvényesen megkerülhetetlen szerzője lett a norvég irodalomnak. Ráadásul egy nagyon jól szerkesztett, nagyon egyben lévő könyv, amit tényleg érdemes kötetként olvasni és nem csak részleteiben.

1749: Karl Ove Knausgård, Jo Nesbø, Jon Fosse, Per Petterson, Kim Leine, Jonas Hassen Khemiri – lehetne még sorolni az itthon is ismert és elismert skandináv prózaírókat, versesköteteket viszont nem vagy alig találni a könyvesboltok polcain. Milyennek látod az északi líra hazai helyzetét?

VÁ: Természetesen nehéz a lírát a prózához mérni akár csak magyar kontextusban is. Egy prózakönyvben mindig ott a potenciál, hogy berobban és jól eladható lesz, verseskönyvből ilyen tíz évben egy van. Úgyhogy egyrészről érthető, hogy nincsenek tele a könyvesboltok lírafordításokkal, másrészről viszont szerintem megfelelő marketinggel és odafigyeléssel csodákat lehet elérni. Ha azonban a saját kontextusában nézem az északi líra magyarországi helyzetét, és mondjuk arra gondolok, hogy kortárs holland verssel alig találkoztam az elmúlt években, ahogy bolgárral se nagyon, hogy csak az európaiaknál maradjak, akkor elég jól állnak ebben is az északiak. Az Észak folyóirat számaiban mindig van versfordítás, van egy közös rovata az Északnak és a Versumnak is az utóbbi honlapján, és igyekszünk odafigyelni a kezdő fordítókra, bátorítani minél több skandinavistát és finnugristát a versfordításra, valamint összekapcsolni az északi nyelvekből fordító embereket. Úgyhogy, ha rajtunk múlik, ennél csak több északi vers lesz magyarul.