Tor Ulven Türelem című verseskötetének megjelenésével Rolf Jacobsen, Olav H. Hauge és Jan Erik Vold után a modern norvég líra újabb jelentős költője vált elérhetővé magyar nyelven. A kötet Det tålmodige címmel eredetileg 1987-ben jelent meg, és ez hozta el Ulven számára a szélesebb irodalmi elismerést. Pályatársai persze első három kötetét és René Char-fordításait ismerve már tisztában voltak a jelentőségével: becsülték azt a szigorú formanyelvet, sajátos képi világot, zenei ritmust és schopenhaueri pesszimizmust, amely Ulven egész életművét, verseit és lírai kisprózáját egyaránt jellemezte. Annak ellenére, hogy Ulven kizárólag az irodalmon keresztül akart kommunikálni olvasóival – részben emiatt kerülte a nyilvánosságot –, a költő pszichés betegsége és visszahúzódó viselkedése, szövegeinek komor világa még inkább ráirányították a figyelmet. Ulven 1995 májusában, mindössze negyvenegy évesen önkezével vetett véget életének.

Bár az életmű nem az életrajz jegyzőkönyve, a Türelem verseit olvasva nem lepődünk meg azon, ahogyan Ulven az élettől búcsúzott; mintha a kötet minden verse valamilyen módon a halálra utalna. Koponyák, sírkamrák, csontok – az elmúlásnak és annak az időnek a lenyomatai, amely az évszázadok során rettentő erejével a természet részévé alakítja az emberi civilizációt. A költő kiábrándult régészként keresi a valaha élt emberek, kultúrák nyomát a természet tereiben. „A tér ezernyi méhsejtjében sűrített időt tárol” – írta Gaston Bachelard A tér poétikájában. Lascaux-i barlangrajzok, crô-magnoni sírok, kelta sírleletek, egy norvég rúnakő tárolják a sűrített időt, az Ulven által feltárt nyomokat, amelyek közel hozzák a több ezer éves múltat, megszüntetik a kronológiát, az időbeli távolságot: „te is / egy kőkorszakhoz / tartozol” – hangzik a memento mori Ulvennél.

A kötet első három része döntően az évszakok változását követi, ám mindvégig jelen van a nyár és a Nap, amely fehéren, vakítóan süt. Ulvennél kellemetlennek érezzük a természet többi elemét is, a vízesések „fogcsikorgató”, jeges érintését, a mészfalakon kaparászó karmokat, a földpadló dohos illatát. Versei jellegzetesen cím nélküliek, tíz-tizenkét sorból, soronként egy-két szóból állnak. A mondatok, gondolatok határai nem a sortörések vagy a kihagyott sorok mentén húzódnak, így a szövegek kiszámíthatatlannak, feloldatlannak tűnnek. A versek sorát egy-egy üres oldal aljára írt prózai sor szakítja meg, teszi zárójelbe. Kizökkentő elem pár, a szókörnyezettől élesen elütő kifejezés, idegen szó is, amely ékként feszül a verssorok közé. A szövegeknek mégis sajátos ritmusuk van, amelyet az alliterációk és a költő által kimunkált szótagszámláló forma határoz meg.

Ő,
aki félvak enkefalogramokat 

karcolt
a barlang falába, legvégül
színre vitte 

az állatot.
Az pedig elszabadult

és ugrott.

A harmadik személy és a múlt idő használata távolságot teremt köztünk és a kőkorszaki barlangrajz névtelen alkotója között. Az agyi hullámok mérésére szolgáló enkefalogramok anakronisztikus módon utalnak arra, hogy csak sejtjük, mi állt a művészet első megnyilvánulásának tekintett barlangrajzok gondolati hátterében. A színre vitel újabb anakronizmus a mágikus és a modern művészet között, félvak próbálkozás, hogy nyomot hagyjunk magunk után. A színre vitt állat azonban elszabadul, s évezredek távlatából rohan felénk. Az idő folyton újraíródik, és örök összefüggést képez az emberi diszkontinuitással szemben. Ami pedig örök, az Ulvennél türelmes. Az izzó koponyák, a földből előkerülő csontok, a kőszobrok, a rúnakövek, sőt a Nap és a halál is türelemmel vár. „Warte nur, balde / Ruhest du auch” – írja Goethe az Über allen Gipfeln című versben, amelyet Ulven a világirodalom legfontosabb versének tartott. Goethénél a „te” egy napon a természet türelmes békéjében lel megnyugvást. A Türelem verseiben azonban nincs megnyugvás. A leletek „[n]evetnek / rajtunk, / mikor kiássuk őket”.

A kötet utolsó ciklusát Ulven az atonális zene egyik vezető zeneszerzőjének, Anton Webernnek ajánlotta. A tizenkilenc versből álló ciklus címe, A zene várhat utal arra, ahogy a Webern zenéjében két hang közti időbe évezredek sűrűsödnek. A zene cseppkőbarlang, amelyben „[a] lecsöppenő mészvíz / felemel egy fejet, / emberét / vagy majomét, / és megint befejezetlenül / hagyja, formátlan / görcsnek”. A Webern-ciklus verseiben a hallás és a látás érzéki benyomásai összekeverednek, miközben az észlelő „cseppenként” tűnik el, válik élettelen lenyomattá.

Ulvennél türelmes szinte minden, ami nem élő, nem emberi: a barlangban lecsöppenő víz, a kövek, a sírok, a barlangrajzok. Türelmesek, mert ellentétben az emberekkel, van idejük, és megtehetik, hogy ránk sem hederítenek. A dolgokról a költő gondolatai mégis az ember felé terelődnek. Ulvent ezért, bár nem elsősorban a Türelem miatt, hanem késői prózája alapján, éppolyan etikus szerzőnek tartják, mint a kortárs Kjell Askildent és Jon Fossét. Ez abban is megmutatkozik, hogy mindhárom szerző írásait az emberi élet látszólag kis horderejű eseményei generálják, bár még inkább közös vonásnak tűnik, ahogy műveik rendre ledobják magukról a definíciós kísérleteket, amelyekkel az irodalomkritika közelít feléjük.

Vajna Ádám műfordítása intelligensen és jobbára hűen adja át a Türelem monomániás világát. Az érdes, kopogó szavak, a hirtelen idősík- és perspektívaváltások, a kellemetlen képzettársítások magyarul sem lágyulnak. A költő-műfordító finoman, sorról sorra, gondolatról gondolatra építi fel Ulven mondatait, ügyelve a formai, tipográfiai egyezésekre is. A versek rafinált egyszerűsége mögött rejlő világ és az egész életmű értő ismeretéről tanúskodik a fordítói utószó.

Ugyan több évtized eltelt Tor Ulven halála óta, Norvégiában mégis jelen időben tekintenek rá. És mivel sorra jelennek meg a kortárs norvég szerzők művei magyarul, fontos, hogy most már ez a kötet is eljutott hozzánk – Fosse, Askildsen, Renberg, Solstad, Knausgård műveiben ugyanis Ulven metafizikaellenessége, kiművelten egyszerű nyelvezete, konkrét látásmódja is jelen van.

Tor Ulven: Türelem. Fordította Vajna Ádám. Budapest, 21. Század, 2020.